Azt hiszem, végleg le kell számolni itthon is ezzel az elavult nézettel, hogy dobos ne írhatna teljes értékű, jó zenét.
A Müpa Jazz Showcase mára tíz éve ad bemutatkozási lehetőséget a fiatal muzsikusoknak, esténként pedig a legjobb magyar jazzisták váltják egymást a színpadokon. Február 4-én a Bágyi Balázs New Quartet olyan koncerttel készül, ami biztosan beírja magát a magyar jazztörténelembe. A kínai-magyar koprodukcióban megvalósuló est kapcsán a zenekar vezetőjével, Bágyi Balázzsal beszélgettünk.
– Zenekarvezetőként, tanárként és a Magyar Jazz Szövetség elnökeként fontosnak tartja, hogy legyenek olyan programsorozatok, mint a Jazz Showcase, ahol a fiatal művészek lehetőséget kapnak a bemutatkozásra?
Ezek nagyon fontos, hasznos és szükséges események. Nagy öröm, hogy a Müpa mára tíz esztendeje felvállaltan, Közép-Európában egyedülálló módon szolgálja a műfajt, és segíti a fiatalokat az évenkénti Jazz Showcase megrendezésével. A muzsikusoknak lehetőség a megmutatkozásra, a közönségnek jó alkalom friss zenéket hallani, új megoldásokkal találkozni, a szakembereknek pedig jó terep az összehasonlításra. Mindenki megtalálja benne azt, ami számára örömteli. A Magyar Jazz Szövetségnek számos oktatással és a fiatalokkal kapcsolatos rendezvénye van, mentorprogramot koordinál, versenyeket szervez. Ezek összekapcsolása mindenképp hasznos a fiatalságnak, bízom benne, hogy hosszútávon tudunk a Müpával együttműködni. Jó, hogy ma már léteznek ilyen események. Amikor én jártam a jazztanszakra több mint 20 éve, ezek nem voltak.
– Akkoriban milyen lehetőségei voltak a fiatal zenészeknek? Emlékszik esetleg olyan fellépésre, ami megalapozta a későbbi karrierjét?
Mindig az idősebbekkel, a tapasztaltabbakkal játszani a legjobb iskola. A cigányzenekarokban az volt a szokás, hogy a fiúk elmentek az apákkal muzsikálni, vagy ott van a Rajkó-módszer, ami szintén nagyon jól működött. A jazzben is hasonlóan voltak évtizedekig prosperáló, “műhelyszerűen” üzemelő bandák, mint pl. Miles Davis zenekarai, vagy az Art Blakey Jazz Messengers. Keith Jarrett Charles Llyodnál kezdett, Herbie Hancock Davisnél, a Marsalis fivérek Blakey-nél és így tovább. Mára pedig ők lettek meghatározó művészek. Emlékszem, jazztanszakos koromban milyen nagy dolog volt, amikor Vukán Györggyel és Berkes Balázzsal játszhattam, de ilyen lehetőségek, mint a Jazz Showcase nem voltak. Ritkán jöttek külföldi zenészek, kevés mesterkurzus és workshop volt elérhető. A rendszerváltozás után mindenki kereste a helyét, minden formálódóban volt, és nem volt még elterjedt az internethasználat. Ma már nekem is ez a legfontosabb marketing és kommunikációs eszköz. Egyetlen kiemelt fellépésre nem tudok visszaemlékezni, sok kicsi mérföldkőből épült fel a mai karrierem. Húsz év kemény és koncepciózus munka, hit a zenémben és magamban, folyamatos fejlesztés és tanulás.
– Sokat koncertezik külföldön, a Bágyi Balázs New Quartetnek is hamarabb volt határon túli, mint itthoni turnéja. Hogy látja, hol tart most a magyar jazz? Mennyire kapcsolódunk bele Európa és a világ jazzéletének körforgásába?
Ma, első sorban az informatika terén jelentkező technikai vívmányoknak köszönhetően sokkal könnyebb kapcsolatba lépni a világgal, akár zenészként, akár szervezőként, akár intézményként. Persze a nívós és mindenképpen egyedi produkció a kiindulási alap. Ma főleg önmenedzselés van, még akkor is, ha egy zenekarnak van menedzsmentje. Az angol nyelvű kommunikáció, mondanom sem kell, elengedhetetlen. Magyarországon – ezt vallom, és mindenhol elmondom – nagyon sok világszínvonalon játszó zenész és unikális teljesítményt nyújtó zenekar van. Vagyunk jó páran, akik sokat járunk külföldre, Lukács Miki, Borbély Misi, Oláh Kálmán, Fekete-Kovács Kornél, László Attila, Harcsa Veronika, Szőke Nikék, Balázs Elemérék. Több zseniális muzsikusunk is él külföldön, Gárdonyi Laci, Szabó Dani, Németh Feri, Botos Robi az amerikai kontinensen, míg például Gadó Gábor, Szandai Matyi Párizsban, vagy Lakatos Tóni és Snétberger régóta Németországban, de hosszan lehetne sorolni. Sok olyan kollaboráció megvalósulhat itthon is, akár a Müpában, amik korábban elképzelhetetlennek tűntek. Én évi 10-12 országban koncertezem, Európán kívül az USA-ban és Kínában is rendszeresen játszom. Nagy a verseny, szűkek a piaci lehetőségek, de szerintem jól állunk.
– Közel két évtizede vezeti saját zenekarait. Azt tapasztalom, hogy még a mai napig is sokan meglepődnek, amikor valaki dobosként kezd el saját zenekart vezetni, komponálni. Miért volt magától értetődő lépés ez az ön pályafutásában? Mindig szeret Ön lenni az, aki kézben tartja, működteti a dolgokat?
Azt hiszem, végleg le kell számolni itthon is ezzel az elavult nézettel, hogy dobos ne írhatna teljes értékű, jó zenét. Tony Williamsnek zseniális számai vannak, Jack DeJohnette kiválóan zongorázik is. Ha végignézünk a jazztörténeten, rengeteg karakteres dobos-zenekarvezetőt és sikeres produkciót találunk. A már említett Art Blakey Jazz Messengers, Max Roach zenekarai, a Buddy Rich Big Band, vagy a maiak közül Brian Blade is működtet zenekart Fellowship néven. Vezető alkat vagyok, úgy érzem, van közölnivalóm, és teszek is érte, hogy megvalósítsam azt. Ami nem azt jelenti, hogy nem tudok sidemanként közreműködni egy zenekarban. Szeretem azt a szituációt is, maximálisan alá tudom rendelni magam a feladatnak. Amúgy a saját zenekaromban is így működöm, nem tolom a dobot előre, hagyom a többieket kibontakozni, nem írok dobcentrikus zenét. Az én témáimban a melódia van a középpontban, amúgy a dobolásomban is. A leader státusz inkább a koncepcióban, az iránymutatásokban és természetesen a promóció terén mutatkozik meg. Arra törekszem, hogy a nevem a jazzben egy jól körülhatárolható brand legyen, ami fémjelez valamit, kifejezi a zenei gondolkodásomat, a dob és a zenekari hangzást. Megmutatja, ami rám jellemző, ami én vagyok. Ez jelent egy arculatot, ahogy egy plakát, vagy egy lemezborító kinéz, meghatároz egy nívót, amin dolgozom. Természetesen nagyon fontos, hogy kikkel vagyok együtt, kikből áll a saját produkcióm. Soso Lakatos Sándorral, Oláh Dezsővel, Oláh Petivel egy nyelvet beszélünk, egy felé nézünk, megbecsüljük, tiszteljük, szeretjük és segítjük egymást: összekapaszkodunk, és úgy építünk valamit, ebben van az erőnk.
– A Bágyi Balázs New Quartet zenéjének alapját az ön szerzeményei adják. A zenekar 2013 óta működik, előtte egy etnojazzre épülő kvartettet vezetett. A mostani dalokat inkább akusztikus kortárs jazzként aposztrofálják. Ez a stílusváltás egyfajta művészi, alkotói fejlődést és változást is mutat?
Persze az előző együttesemhez képest éles volt a váltás, abban rengeteg volt a folk elem, más a hangszerösszeállítás, mások a tagok. Kivéve Oláh Petit, akivel húsz éve vagyunk egy ritmusszekció. Akkor ez a típusú zene izgatott évekig, a mostani hangzás sokkal inkább jazz, de akár klasszikus, akár kortárs zenei behatásokkal. Egyvalami azonban megmaradt, az akusztikus hangzás. Ez fejezi ki legjobban az bennem rejlő hangképet, amin keresztül szólni tudok. Csak akusztikus hangszereket használunk, a zongorához ragaszkodom, még a basszusgitárt sem szeretem, azon például nem lehet vonózni.
– Tavaly két lemeze is megjelent a kvartettnek. Gondolom, február 4-én inkább a Continuity Jazz Suite-ról hallhat majd a közönség darabokat. Ennek a lemeznek az egyik érdekessége, hogy a dalok címének a klasszikus zenében használt tempók elnevezéseit adta. Hogyan jött ez az ötlet?
Vegyesen játszunk majd a korábbi Easy Landing albumról is, sőt még régebbi szerzeményeket is. A Shakespeare albumról ezúttal nem, hisz az egy vokális anyag, ahhoz Pocsai Kriszta is kellene. A Continuity koncepcióját már régen meg akartam valósítani, azt magamtól írtam, a Homage to Shakespeare-t felkérésre. Ez utóbbi egyébként Gramofon-díjas is lett, mint az év magyar jazzlemeze, a Continuity pedig a JazzMa.hu magazin közönségszavazásán lett első helyezett. Itt az ötlet, a szvitszerű szerkesztésmód és a tempókarakterek, mint tétel elnevezések, valóban a klasszikus zenéből jönnek, a zenei tartalom pedig sokat vesz át a 20. századi repetitív és minimálzenék hangulatából. Ezt az albumot egyébként a Bartók Rádió is leadta teljes egészében, illetve a Magyar Rádió Márványtermében játsszuk el legközelebb január 20-án.
– A koncert vendége Li Xiaochuan, kínai trombitás lesz, aki többek között 2015-ben a Pat Metheny Unity Group távol-keleti turnéjának vendégszólistája is volt. Miért pont őt kérték fel erre az eseményre?
Li Xiaochuan barátommal már évek óta állok zenei partnerségben, ő a fő kapcsolódási pontom a kínai jazz-színtérhez. Hazájának kiemelkedő művésze, aki Sanghajban él. Az elmúlt két turném során többször játszottunk együtt, remekül megértjük egymást. Li az USA-ban tanult, majd hazaköltözött és ma a nagymúltú Shanghai Conservatory of Music tanára. Állandó szólistája egyébként az Eddie Gomez Quartetnek is, rengeteg nemzetközi együttműködés részese, Kína első számú jazz exportcikke.
– Milyen koncepció mentén szerveződik majd a koncert?
A közönség és a szakma ezen az estén egy egyedülálló magyar jazztörténeti eseménynek lehet szem és fültanúja, ugyanis kínai művész a jazz műfajában még soha nem állt a Müpa színpadán, és ilyen magas szintű kollaboráció eddig még nem valósult meg kínai és magyar jazzművészek között. Boldog vagyok, hogy zenekarommal ennek a történésnek központi szereplője lehetek. A hangversenyen elhangzó repertoár vegyesen tartalmazza majd Li és a saját szerzeményeimet.
https://youtu.be/vLeIU8zWVzM
