Csuja Imrének mindenről van egy története, és nem csak verset mondani szeret. Nekünk az Örkény Színház Anyám tyúkja (2.) bemutatója (január 21) kapcsán többek között ifjúkorának idillbe hajló abszurdjait idézte fel Adyval és a hajnali tehenészettel, de beszéltünk versekről, szerepekről és utazásokról is.
Az Anyám tyúkjában – amelyben ún. kötelező irodalmat adnak elő – az az izgalmas, hogy a főszerep a személyességé, a saját élményé. Most mennyire találták el ezek a versek?
A Családi kör mindenképpen, de Jékely Futballistákja is visszavitt a kamaszos focizgatás időszakába. Pali mindenkinek igyekezett testre szabott verset választani, de az általános instrukció valóban a személyesség volt. Ne szavalás legyen, inkább valami személyes és valami vizuális. Azt látni kell, ahogy az eperfát finoman himbálja a szél a sötét udvaron, és ahogy kintről halad ez a nagy totál befelé, a kis részletek felé.
Volt alkalmam a Színházak Éjszakáján meghallgatni a mezőgazdaságról és a versmondásról szóló előadását, de a többség szerintem lemaradt róla. Hogy is volt az a történet a hajnali tehenészetben?
Képesítés nélküli üzemi népművelő voltam, és az volt a feladatom, hogy készítsem fel a tehenészeket egy kulturális vetélkedőre, úgyhogy hajnali egykor felkeltem, és a félkettes tehenészbusszal kimentem a tehenészetbe. Ők almozták a teheneket, fejték a tejet, és én közben Adyt mondtam nekik, mert az volt a téma. Ezt úgy hívták akkor, hogy „A mezőgazdaság szocialista kultúrája”. Itt különböző ágazatok voltak: növénytermesztők, tehenészek, sertéstelep, mezőgazdasági gépszerelők, szárítók és isten tudja még mik.
Akkor még gimnazista volt?
Már végeztem, és egy évig volt ez az állásom, ez alatt készültem fel a főiskolára.
Kimentem stoppal a mezőre, nem is a mezőre, inkább a határba, mert megmondták a diszpécserek pontosan, hogy hol veteményeznek éppen. Tudták, hogy muszáj lesz velem találkozniuk, de mondták, hogy ők nem érnek rá erre a hülyeségre. Azt is tudták persze, hogy én is a munkámat végzem és nagyon kedvesek voltak, csak nem szerették volna, ha külön időpontra berángatják őket emiatt. Így aztán én mentem ki hozzájuk is, meg a tehenészekhez is, és elmondtam, hogy miről is van szó. Megpróbáltam beszélgetni velük a korról, a költőről, és mondtam nekik a verseket. De ez az egész a versekkel már ötéves koromban kezdődött, a nagyanyám tanított nekem verseket, aztán az iskola, a középiskola, az amatőr színpad. Akkoriban összejártak az emberek esténként, munka után pletyózni, és amikor kifogytak a pletykából, akkor kérték, hogy: Imi, mondj egy verset! És akkor Imi mondott egy verset. Ők voltak az én első közönségem.
Arra emlékszik hogy mi volt az első vers, amit megtanult?
5-6 éves voltam, amikor egy nagy részt tanultam meg a János vitézből és a Toldiból. A Nagymama alapdolgokat tanított, Petőfit, Aranyt, Radnótit.
Volt egy kitérő is, elment felvételizni a szegedi bölcsészkarra.
Az kamuból történt, hogy ne vegyenek föl, de ott is volt egy történet. Elmentem szóbelizni, mert muszáj volt. Ott ültek a tekintélyes professzor urak és kérdezték, hogy mit akarok itt. Elnézést, mondtam, nem akarom rabolni az idejüket, én színész akarok lenni, csak eljöttem, hogy rúgjanak ki. Erre nyugodtan hátradőltek, és kérték, hogy akkor mondjon már nekünk valamit – húsz perc nyugi. Elmondtam vagy öt verset meg két monológot, ők meg azt mondták, hogy akkor sok sikert fiatalember. Aztán szépen hazamentem és elmentem felvételizni.
Kollégája, Ficza István azt mesélte, hogy neki kisfiúként az egész magyar irodalom elég cikinek tűnt, maga hogy volt ezzel?
Nekem valamiért hallatlanul izgalmas volt. Nagyanyám akkor már nem dolgozott, így én nem jártam óvodába, ő volt az óvónénim. Aztán mindenhol rájöttek, hogy ez a fiú ügyesen mond verset, ezért év végén, meg az ünnepségeken mindig jutott nekem is valami.
És hogy állt a kötelező olvasmányokkal, mindig elolvasta őket?
Hát igen, kilencven százalékban. Gondolja el, hogy érettségi előtt, abban az eléggé beszorított időben olvastam el A Thibault családot, ami 1800 oldal.
Pedig nem is volt kötelező…
Egy családregény volt kötelező, választhattam volna A Forsyte Saga-t vagy a Buddenbrook házat, de ezt választottam. Akkoriban ment a tévében a sorozat, és érdekelt, hogy mit látok egy ilyen nagyregényben, hogy jönnek le nekem ezek az alakok. Akkor én már nyilván a színészet felé kacsingattam. Volt különben egy isteni magyartanárom, aki úgy ellenőrizte, hogy mit olvastunk, hogy kérdéseket tett fel. Például, hogy a Különös házasságban hol jelenik meg Kossuth. Vagy, hogy hogy hívták a tót kutyáját a grundon. Akkor divatban volt a 100 híres regény, de ezeket a kérdéseket azzal nem lehetett megúszni.
Igaz, hogy a klasszikusok közelebb állnak magához?
Hát igen, még fiatalon az volt a vágyam, hogy nagy, színészépítő szerepeket játsszak, de hát nem játszottam, sem Hamletet, sem Mercutiót. Nekem más irány volt kijelölve. De most a Polóniussal tulajdonképpen elégedett vagyok, meg a Tótékkal is.
A József és testvéreiben milyen szerepei lesznek?
Az öreg izmaelita leszek, meg Lábán, és a harmadik felvonásban udvari pékmester. Mind a három nagyon jó szerep. Annak örülök, hogy gyakran hívnak verset mondani, sokfelé utazom a saját estemmel, az Imi, mondj egy verset! cíművel. Ebben is van Ady-blokk, de inkább nagyszabású sláger versek, egy-két felolvasás Örkénytől, és persze a Jónás könyve.
Ilyenkor utána odamennek beszélgetni?
Olyan is van, hogy utána kialakul valami beszélgetés, most például a kardiológiára megyek, az egészségügyi dolgozóknak csinálok egy estet, harmadszor megyek a Hajléktalan Vonatra, a Máltai Szeretetszolgálat meghívására, ami szintén nagy élmény, és hála istennek azt látom, hogy szomjasak az emberek az irodalomra – és ez nem duma, ezt a saját bőrömön tapasztalom. Másfél óra, egyetlen zenei akkord nélkül, és tátott szájjal, áhítattal hallgatják. Megkockáztatom, hogy nem is miattam, hanem magukért a versekért. Nagyon sokszor zavarban voltam, sokszor mondták velem a verseket, egyszer a Semmelweis szalonba hívtak egy orvoskongresszusra, a Jónás könyvét mondtam, és ott is szinte ijesztő volt, nehogy jobban tudják a verset, mint én. Volt ott vagy húsz angol professzor is, akik azt mondták utána, hogy bár egy kukkot sem értettek az egészből, a zenéje, a hangzása őket is lenyűgözte.
A magányos ősállatok című versnek, amit Kürti László magának írt az Élő költők társasága sorozatban, ugyancsak van egy személyes élménymagja, vagy egy nagy metafora inkább, a turnus végén hazainduló busznyi rabszolgával?
Kürti Lacival már korábban összehozott a jósorsom, Mátészalkán és környékén csináltam neki egy felolvasóestet. Ez elég általános téma különben, mindenki átéli a nyaralásai során, előzőleg nem tudtam, mi lesz, ettől függetlenül ez az élményanyag nekem is megvan. Egyszer fordult elő, hogy a gyerekeknek érettségi ajándéknak azt adtuk egy másik baráti családdal, hogy elvisszük őket busszal Görögországba. Jaj, de jó lesz, ihatok egy sört, vagy kettőt, nem kell vezetnem, nézhetem a tájat. Na, úgy képzelje el, 1600 kilométert buszoztunk, egy doboz sört nem mertem meginni, ne nézzék, ahogy megyek pisilni, és az a gúzsba kötöttség, ami egy buszban van… – és onnan még vissza is kellett jönni. Azt hittem, hogy beleőrülök. Elvesztettem a szabadságomat, nem állhattam meg, ha egy szép tájat láttam, nem gyújthattam rá. Na, ebből pompásan fel tudtam építeni ezt a verset.
