Tavaly év végén jelent meg Fabricius Gábor Más bolygó című regénye, amelyet az Európa Könyvkiadó az idei Aegon Művészeti Díjra jelölt. A filmrendezőként és reklámszakemberként is ismert Fabricius Gáborral új regényéről és annak világáról beszélgettünk.
Fabricius Gábor: Más bolygó. Európa Könyvkiadó, 2016.
Azt mondtad egy interjúban, hogy mióta készen lettél a regényeddel, nem igazán tud lefoglalni semmi. Mi ennek az oka?
Elég régen foglalkozom már a narratívával és a narratívaépítéssel, de olyan revelációszerű élményem nem volt korábban, mint a Más bolygó esetén. Korábban rövidfilmeket rendeztem, viszont 350 oldalon keresztül fenntartani egy történetet egészen más feladat. Úgy érzem, hogy ezt a szintű komplexitást igénylem is, és ami nem tud ennyire körbevenni, abból egész egyszerűen kiesek. Ez nemcsak alkotóként, hanem befogadóként is igaz: nemrég például a Lost Highway-t néztem David Lynch-től, és egyáltalán nem voltam annyira elájulva tőle, mint amikor, mondjuk, újranézem az Úrvacsorát, vagy a Personat Bergmantól, vagy Makk Károlytól a Szerelem című filmet. Ez a fajta narratívaépítés nagyon nehéz, hiszen az ember végig az érzetek és a világ megélése szempontjából foglalkozik egy történet üzenetével, hogy a cselekmény hogyan tud a valóságról beszélni. Ha sikerül, az tényleg nagy élmény. Egy olyan droghoz tudnám hasonlítani, aminek nagyon magas a belépési küszöbe, ami azonnal függőséget okoz.
A regény cselekménye két idősíkon fut: a jelenkorban, illetve a kilencvenes évek elején. Eredetileg a jelenkori szálra akartál koncentrálni, azonban végül inkább a múlt került túlsúlyba.
Nem vagyok az a típusú ember, aki csinál egy manifesztót és ahhoz ragaszkodik foggal-körömmel. Fontos a manifesztó, de csak annyira, amennyire egy alkotói folyamat kiindulópontja. Nem akartam nagyon rideg keretet adni a regénynek, hagytam, hogy megkeresse saját magát a szöveg. De szerintem inkább például a képzőművészetnél jellemző az, hogy ezt a konceptualista hozzáállást a befogadói oldal díjazza; egy irodalmi szöveg esetén az írónak sokkal inkább együtt kell működnie az olvasóval. Éppen ezért minden egyes alkalommal, amikor erőszakot tettem volna a szövegen, hogy a jelenkorban maradjon, erőszakot tettem volna az olvasón is.
De egyébként is mindenképpen szükség volt a két síkra, nem?
A legnagyobb prózai művek egy síkkal is fel tudnak építeni egy komplex narratívát. Nagyon szeretem azt, ahogyan Camus Közönye, vagy például Raymond Carver írásai keményen, kopogósan felépítenek valamit, amiben a jelenben haladunk, mert a múlt és az utalások szintén a jelen történéseiben manifesztálódnak. Célom a következőkben hasonló monotörténet felépítése, ezen dolgozom most. Mindenesetre a Más bolygónak ilyen fura formátuma van: sokszor próbáltam vizsgálni abból a szempontból, hogy ez most jó-e neki, vagy sem, de ez egyszerűen ilyen.
Még most is előtted van, hogyan nézett ki 25 éve egy osztrák benzinkút kínálata?
Persze, rengeteget stoppoltam a kilencvenes években: az első ilyen utam 1992-ben volt, akkor Luxemburgba mentem, és mivel akkor még nagyon erős volt a kontraszt, ezért abszolút belém égtek ezek a képek. Nálunk Áfor benzinkutak voltak, ahol nemhogy csokit, de kávét sem lehetett kapni, a határ után pedig az a világ volt, amit mostanra mi is ismerünk. De lassan felnő egy olyan generáció, amelyik már nem is emlékezhet erre a különbségre, az idősebbek pedig nem emlékeztetik őket erre: ez abból fakad, hogy az emberek nagyon gyorsan hozzászoknak a jóhoz, és könnyen elfelejtik a múltat. Pedig 25 év történelmi távlatban nagyon rövid idő, mégis teljesen elfelejtettük, hogy honnan jöttünk és hová tartottunk. Ez az amnézia nagyon sok jelenlegi politikai és társadalmi kérdést is megmagyaráz, például azt, hogyan lehet az, hogy a menekültügyre reagálva gond nélkül építünk egy kerítést, miközben 1989 augusztusáig a Nyugatra szökés olyan bűn volt, amiért az életükkel fizettek emberek. Persze minden helyzet más, de mégis, izgalmas dolog a felejtés.
Hogyan felejthetett ilyen gyorsan a magyar társadalom?
Ennek két oka lehet: az egyik lehet a poszttraumatikus amnézia; a másik pedig a múlt elhazudása, amire Kelet-Európa több ízben is tett kísérletet. Ez a fajta emlékezetnélküliség egyébként alkotóként nagyon izgalmas téma. De ha megnézed a magyar értelmiség helyzetét a rendszerváltás előtt és után, akkor is egy elég furcsa ívet látsz: az értelmiség a nyolcvanas években a szabad politikacsinálásnak, a társadalmi igények újrafogalmazásának a központjában állt a szamizdattal és a demokratikus ellenzéki szereppel. Viszont a rendszerváltás után az értelmiség egy része elvesztette a valósággal a kapcsolatot, volt egy rész, aki nem vett tudomást a kapitalizálódásról: talán nem tartotta fontosnak, hogy megértse a konzumerizációt, a média építette új köztereket, a társadalompszichológia megváltozott tájképét. Furcsa, de mintha váratlanul érte volna néhányukat az a fajta amerikai felépítmény, ami nyolcvankilenc után megérkezett Magyarországra, ami pedig mindent átalakított. Többek között emiatt is veszíthette el a hangját az értelmiség, mert nehezen reagál a jelenre. Ami ma Magyarországon van, az maga a klasszikus kapitalizmus! Még akkor is, ha a mi változatunknak keleties az íze.
A magyar irodalom sem tudott reagálni ezekre a változásokra?
Ritkán találok olyan szövegeket, amelyek tapasztalatból beszélnek a hazai kapitalizmusról, pedig a magyar irodalomnak nagyon nagy értéke, ha ez a problémakör megjelenik a kortárs szövegekben, színesítve ezzel az irodalom rálátását a jelenünkre. Attól tartok, hogy többen tapasztalat hiányában ezzel a világgal semmiféle kapcsolódási pontot nem tudtak felépíteni, maradt a sajtóban reprezentált valóság, mint tapasztalás és az arra való reakció. Az viszont nem a valóság, hiszen szerkesztett. Talán ezért ritka az úgynevezett piszkos realizmus, vagy ahogy a tengerentúlon nevezik Tesco-realizmus. A Más bolygónál számomra az a tét, hogy a magyar irodalom beenged-e magába egy olyan más hangot, ami egyértelműen nem a saját berkeiből érkezik, de oda igyekszik, meghajolva a kortársak elképesztően magas teljesítménye előtt, fenntartva magának a jogot, hogy megkeresse a saját hangját és saját témáit. Volt olyan könyvkiadó, ami azért utasította el a könyvet, mert neki ez „zsigerből idegen”. Több másik meg éppen ezért szerette, értette, tartotta fontosnak és volt olyan, aki végül még Aegon-díjra is jelölte. Örülök ennek az ellentmondásosságnak, őszintén mondom. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért így és ezekkel a szavakkal tartotta el magától az említett, vagy inkább nem említett szakmai műhely. Talán azért, mert a magyar irodalom alapvetően két nagy területtel foglalkozik: egyfelől a történelmi témák és traumák feldolgozásával, valamint a groteszkkel és a groteszken keresztül történő valóság értelmezéssel. A jelenről nehezen esik szó, ha igen, leginkább szociográf modorban, amiben érzem az újságírás ízét, bár például Potozky László hangja különösen progresszív számomra, talán olyasmi lehet ma, mint Konrád Látogatója volt annak idején. Nekem az volt az érzésem, hogy M. Nagy Miklós (az Európa Könyvkiadó igazgatója – a szerk.) értette a leginkább a Más bolygó világát, és ezért úgy döntött, hogy e mellé oda akar állni. Az viszont még engem is meglepett, hogy idén az Európa Könyvkiadó ezt a regényt jelölte az Aegon-díjra.
Benned mikor fogalmazódott meg az, hogy alig változott valami a rendszerváltás óta?
Ahhoz, hogy ezzel tisztában legyek, külföldön kellett éljek. Az 5-6 év londoni tartózkodás kiválóan alkalmas volt arra, hogy érzékeljem azt, hogy nálunk mindenki feszeng, mindenkinek izzad a tenyere – nem csoda, hogy ilyen a közgondolkodásunk is. Ugyanakkor a könyv kapcsán látom azt is, hogy nagyon sok olyan drukker is van, akik szerint a Más bolygó másfajta hangütése értéket hoz az irodalmi világba, mert ez ritka. Nem is nagyon lehetett, például én vagyok az első, aki ebből a világból érkezik – és egyébként érthetetlen –, aki ehhez a témához hozzányúl.
Te hogyan érezted magad a rendszerváltás után? Téged is elkapott az eufória?
Óriási illúzióim voltak 25 évvel ezelőtt. Ennek helye is volt, mert valamilyennek lenni nem pénz kérdése: nem attól lesz valaki haladó, vagy nyugati, hogy az utak simák, vagy hogy megépül az 5-ös metró. Az értékrend a meghatározó ebből a szempontból, az viszont alig változott az elmúlt időszakban, de ebben az értelemben Ausztria is éppúgy Kelet-Európa. Egy elzárt zsákfalu, ahol nagyon lassan értelmezik a világot és érzésem szerint nem is igazán akarják megérteni. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a szüleinket és a nagyszüleinket, finoman szólva, egészen furcsa kiképzésben részesítették az 1930-as évektől kezdve, és ez kivétel nélkül mindenkire hatással volt. A propaganda ugyanúgy működik, mint a reklámszakma, ahol tökéletesen látszódik, hogy bár mindenki azt állítja, hogy nem befolyásolja a vásárlási szokásait a reklám, az eladások száma mégis rohamosan nő. Ez a propagandánál is működik: ugyanolyan tudatalatti agymosás, ami átalakít minket. Ha túl sokat hallod valamiről, hogy úgy kell gondolni, akkor lassan és észrevétlenül át fogod venni ezt a gondolkodást. A szaknyelv ezt igazodásnak nevezi. Láttam ezt a saját családomban is: még apám sem értette a Nyugatra utazásaimat és csodálkozott azon, hogy miért nem a „cseszkókhoz” megyek nyaralni. Pedig ő ott volt az összes Repülő egyetemen, vette a szamizdatokat, a Szabad Európát hallgatta, de mégis megmaradt az ambivalens érzése a Nyugattal kapcsolatban, mert az itteni propaganda meg ezt nyomatta. Nagyon érdekes az, hogyan veszi el a propaganda a szabad gondolkodás lehetőségét, még úgy is, hogy adott esetben azt érzed, rád nincs hatása. Mindenki aki publikál, ismeri annak a felelősségét, hogy nincs objektív, érdekmentes szöveg.
Milyennek látod azt a generációt, amelyik a rendszerváltás környékén született?
Nehezebben fogalmaz meg kérdéseket, mert olyan primer problémákkal nem találkozott, hogy nem utazhat, vagy hogy nem kapni valamit a boltban. Ezért az az érzése keletkezhet, hogy a probléma ő maga. Ez a generáció nem tanulta meg azt a fajta önbizalmat, ami az előzőnek kellett ahhoz, hogy ’89-ben pártokat alapítson, új eszméket terjesszen és így tovább. Ilyen merészség most nincs, inkább egy körülmények közé zárt generációt látok. Talán ez is hozzájárulhat ahhoz a tényhez, hogy az Y- és a Z-generáció 70-80%-os szélsőjobboldali szimpátiával bír. Abba meg elég durva belegondolni, hogy ez milyen Magyarországot fog eredményezni 15-20 éven belül. Mert ezek a szimpátiák nem nagyon változnak.
Azt mondtad, neked nagyon fontos volt az az időszak, amit külföldön töltöttél. A külföld most is ennyire sorsfordító lehet egy fiatalnak?
Abszolút. Addig nem fog semmi történni a gondolkodásban, amíg az a 600 ezer ember vissza nem jön ide, akik most külföldön élnek. Ott ők most egy fejlett posztkapitalista rendszert, egy átálló értékrendet, az abból adódó félelmeket tapasztalják meg, ami nagyon élesen elválik a mi korrupcióra és kirekesztésre épülő társadalmi közegünktől. Hadd mondjak erre egy példát: van az angoloknak a pipacskitűzős emlékezésük a háború áldozataira. Ez a következőképpen néz ki: egy novemberi vasárnapon felsorakozik az összes egyház vezetője, a légierő és haditengerészet vezetői, a commonwealth összes országának delegáltjai, külföldi országok képviselői és így tovább. A teljes világ jelen van. Délben megszólal a harang, kitipeg a királynő, megkoszorúzza az emlékművet, amivel az első világháborús katonáktól kezdve a terrorizmus áldozatain át ma már mindenkire emlékeznek. Nem történik semmi más, de mégis elképesztő az a fajta erő és az a fajta lényeglátás, ami egy ilyen aktust jellemez szimplán dramaturgiailag. Ha egy ilyen országban élsz, egy idő után alapjaiban fogsz máshogy gondolkodni az itteni dolgokról. Ha pedig már diagnosztizálni tudod a betegségedet, akkor már meg is tetted az első lépcsőt a gyógyuláshoz.
Szerzőfotó: Heiszler Zsófi
