+ Irodalom

Fabricius Gábor: Az értelmiség egy része a rendszerváltás után elvesztette a kapcsolatot a valósággal

fabricius gábor

A Más bolygónál számomra az a tét, hogy a magyar irodalom beenged-e magába egy olyan más hangot, ami egyértelműen nem a saját berkeiből érkezik, de oda igyekszik, meghajolva a kortársak elképesztően magas teljesítménye előtt, fenntartva magának a jogot, hogy megkeresse a saját hangját és saját témáit.

Tavaly év végén jelent meg Fabricius Gábor Más bolygó című regénye, amelyet az Európa Könyvkiadó az idei Aegon Művészeti Díjra jelölt. A filmrendezőként és reklámszakemberként is ismert Fabricius Gáborral új regényéről és annak világáról beszélgettünk.

Fabricius Gábor: Más bolygó. Európa Könyvkiadó, 2016.

Azt mondtad egy interjúban, hogy mióta készen lettél a regényeddel, nem igazán tud lefoglalni semmi. Mi ennek az oka?

Elég régen foglalkozom már a narratívával és a narratívaépítéssel, de olyan revelációszerű élményem nem volt korábban, mint a Más bolygó esetén. Korábban rövidfilmeket rendeztem, viszont 350 oldalon keresztül fenntartani egy történetet egészen más feladat. Úgy érzem, hogy ezt a szintű komplexitást igénylem is, és ami nem tud ennyire körbevenni, abból egész egyszerűen kiesek. Ez nemcsak alkotóként, hanem befogadóként is igaz: nemrég például a Lost Highway-t néztem David Lynch-től, és egyáltalán nem voltam annyira elájulva tőle, mint amikor, mondjuk, újranézem az Úrvacsorát, vagy a Personat Bergmantól, vagy Makk Károlytól a Szerelem című filmet. Ez a fajta narratívaépítés nagyon nehéz, hiszen az ember végig az érzetek és a világ megélése szempontjából foglalkozik egy történet üzenetével, hogy a cselekmény hogyan tud a valóságról beszélni. Ha sikerül, az tényleg nagy élmény. Egy olyan droghoz tudnám hasonlítani, aminek nagyon magas a belépési küszöbe, ami azonnal függőséget okoz.

A regény cselekménye két idősíkon fut: a jelenkorban, illetve a kilencvenes évek elején. Eredetileg a jelenkori szálra akartál koncentrálni, azonban végül inkább a múlt került túlsúlyba.

Nem vagyok az a típusú ember, aki csinál egy manifesztót és ahhoz ragaszkodik foggal-körömmel. Fontos a manifesztó, de csak annyira, amennyire egy alkotói folyamat kiindulópontja. Nem akartam nagyon rideg keretet adni a regénynek, hagytam, hogy megkeresse saját magát a szöveg. De szerintem inkább például a képzőművészetnél jellemző az, hogy ezt a konceptualista hozzáállást a befogadói oldal díjazza; egy irodalmi szöveg esetén az írónak sokkal inkább együtt kell működnie az olvasóval. Éppen ezért minden egyes alkalommal, amikor erőszakot tettem volna a szövegen, hogy a jelenkorban maradjon, erőszakot tettem volna az olvasón is.

De egyébként is mindenképpen szükség volt a két síkra, nem?

A legnagyobb prózai művek egy síkkal is fel tudnak építeni egy komplex narratívát. Nagyon szeretem azt, ahogyan Camus Közönye, vagy például Raymond Carver írásai keményen, kopogósan felépítenek valamit, amiben a jelenben haladunk, mert a múlt és az utalások szintén a jelen történéseiben manifesztálódnak. Célom a következőkben hasonló monotörténet felépítése, ezen dolgozom most. Mindenesetre a Más bolygónak ilyen fura formátuma van: sokszor próbáltam vizsgálni abból a szempontból, hogy ez most jó-e neki, vagy sem, de ez egyszerűen ilyen.

Még most is előtted van, hogyan nézett ki 25 éve egy osztrák benzinkút kínálata?

Persze, rengeteget stoppoltam a kilencvenes években: az első ilyen utam 1992-ben volt, akkor Luxemburgba mentem, és mivel akkor még nagyon erős volt a kontraszt, ezért abszolút belém égtek ezek a képek. Nálunk Áfor benzinkutak voltak, ahol nemhogy csokit, de kávét sem lehetett kapni, a határ után pedig az a világ volt, amit mostanra mi is ismerünk. De lassan felnő egy olyan generáció, amelyik már nem is emlékezhet erre a különbségre, az idősebbek pedig nem emlékeztetik őket erre: ez abból fakad, hogy az emberek nagyon gyorsan hozzászoknak a jóhoz, és könnyen elfelejtik a múltat. Pedig 25 év történelmi távlatban nagyon rövid idő, mégis teljesen elfelejtettük, hogy honnan jöttünk és hová tartottunk. Ez az amnézia nagyon sok jelenlegi politikai és társadalmi kérdést is megmagyaráz, például azt, hogyan lehet az, hogy a menekültügyre reagálva gond nélkül építünk egy kerítést, miközben 1989 augusztusáig a Nyugatra szökés olyan bűn volt, amiért az életükkel fizettek emberek. Persze minden helyzet más, de mégis, izgalmas dolog a felejtés.

Hogyan felejthetett ilyen gyorsan a magyar társadalom?

Ennek két oka lehet: az egyik lehet a poszttraumatikus amnézia; a másik pedig a múlt elhazudása, amire Kelet-Európa több ízben is tett kísérletet. Ez a fajta emlékezetnélküliség egyébként alkotóként nagyon izgalmas téma. De ha megnézed a magyar értelmiség helyzetét a rendszerváltás előtt és után, akkor is egy elég furcsa ívet látsz: az értelmiség a nyolcvanas években a szabad politikacsinálásnak, a társadalmi igények újrafogalmazásának a központjában állt a szamizdattal és a demokratikus ellenzéki szereppel. Viszont a rendszerváltás után az értelmiség egy része elvesztette a valósággal a kapcsolatot, volt egy rész, aki nem vett tudomást a kapitalizálódásról: talán nem tartotta fontosnak, hogy megértse a konzumerizációt, a média építette új köztereket, a társadalompszichológia megváltozott tájképét. Furcsa, de mintha váratlanul érte volna néhányukat az a fajta amerikai felépítmény, ami nyolcvankilenc után megérkezett Magyarországra, ami pedig mindent átalakított. Többek között emiatt is veszíthette el a hangját az értelmiség, mert nehezen reagál a jelenre. Ami ma Magyarországon van, az maga a klasszikus kapitalizmus! Még akkor is, ha a mi változatunknak keleties az íze.

A magyar irodalom sem tudott reagálni ezekre a változásokra?

Ritkán találok olyan szövegeket, amelyek tapasztalatból beszélnek a hazai kapitalizmusról, pedig a magyar irodalomnak nagyon nagy értéke, ha ez a problémakör megjelenik a kortárs szövegekben, színesítve ezzel az irodalom rálátását a jelenünkre. Attól tartok, hogy többen tapasztalat hiányában ezzel a világgal semmiféle kapcsolódási pontot nem tudtak felépíteni, maradt a sajtóban reprezentált valóság, mint tapasztalás és az arra való reakció. Az viszont nem a valóság, hiszen szerkesztett. Talán ezért ritka az úgynevezett piszkos realizmus, vagy ahogy a tengerentúlon nevezik Tesco-realizmus. A Más bolygónál számomra az a tét, hogy a magyar irodalom beenged-e magába egy olyan más hangot, ami egyértelműen nem a saját berkeiből érkezik, de oda igyekszik, meghajolva a kortársak elképesztően magas teljesítménye előtt, fenntartva magának a jogot, hogy megkeresse a saját hangját és saját témáit. Volt olyan könyvkiadó, ami azért utasította el a könyvet, mert neki ez „zsigerből idegen”. Több másik meg éppen ezért szerette, értette, tartotta fontosnak és volt olyan, aki végül még Aegon-díjra is jelölte. Örülök ennek az ellentmondásosságnak, őszintén mondom. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért így és ezekkel a szavakkal tartotta el magától az említett, vagy inkább nem említett szakmai műhely. Talán azért, mert a magyar irodalom alapvetően két nagy területtel foglalkozik: egyfelől a történelmi témák és traumák feldolgozásával, valamint a groteszkkel és a groteszken keresztül történő valóság értelmezéssel. A jelenről nehezen esik szó, ha igen, leginkább szociográf modorban, amiben érzem az újságírás ízét, bár például Potozky László hangja különösen progresszív számomra, talán olyasmi lehet ma, mint Konrád Látogatója volt annak idején. Nekem az volt az érzésem, hogy M. Nagy Miklós (az Európa Könyvkiadó igazgatója – a szerk.) értette a leginkább a Más bolygó világát, és ezért úgy döntött, hogy e mellé oda akar állni. Az viszont még engem is meglepett, hogy idén az Európa Könyvkiadó ezt a regényt jelölte az Aegon-díjra.

Benned mikor fogalmazódott meg az, hogy alig változott valami a rendszerváltás óta?

Ahhoz, hogy ezzel tisztában legyek, külföldön kellett éljek. Az 5-6 év londoni tartózkodás kiválóan alkalmas volt arra, hogy érzékeljem azt, hogy nálunk mindenki feszeng, mindenkinek izzad a tenyere – nem csoda, hogy ilyen a közgondolkodásunk is. Ugyanakkor a könyv kapcsán látom azt is, hogy nagyon sok olyan drukker is van, akik szerint a Más bolygó másfajta hangütése értéket hoz az irodalmi világba, mert ez ritka. Nem is nagyon lehetett, például én vagyok az első, aki ebből a világból érkezik – és egyébként érthetetlen –, aki ehhez a témához hozzányúl.

Te hogyan érezted magad a rendszerváltás után? Téged is elkapott az eufória?

Óriási illúzióim voltak 25 évvel ezelőtt. Ennek helye is volt, mert valamilyennek lenni nem pénz kérdése: nem attól lesz valaki haladó, vagy nyugati, hogy az utak simák, vagy hogy megépül az 5-ös metró. Az értékrend a meghatározó ebből a szempontból, az viszont alig változott az elmúlt időszakban, de ebben az értelemben Ausztria is éppúgy Kelet-Európa. Egy elzárt zsákfalu, ahol nagyon lassan értelmezik a világot és érzésem szerint nem is igazán akarják megérteni. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a szüleinket és a nagyszüleinket, finoman szólva, egészen furcsa kiképzésben részesítették az 1930-as évektől kezdve, és ez kivétel nélkül mindenkire hatással volt. A propaganda ugyanúgy működik, mint a reklámszakma, ahol tökéletesen látszódik, hogy bár mindenki azt állítja, hogy nem befolyásolja a vásárlási szokásait a reklám, az eladások száma mégis rohamosan nő. Ez a propagandánál is működik: ugyanolyan tudatalatti agymosás, ami átalakít minket. Ha túl sokat hallod valamiről, hogy úgy kell gondolni, akkor lassan és észrevétlenül át fogod venni ezt a gondolkodást. A szaknyelv ezt igazodásnak nevezi. Láttam ezt a saját családomban is: még apám sem értette a Nyugatra utazásaimat és csodálkozott azon, hogy miért nem a „cseszkókhoz” megyek nyaralni. Pedig ő ott volt az összes Repülő egyetemen, vette a szamizdatokat, a Szabad Európát hallgatta, de mégis megmaradt az ambivalens érzése a Nyugattal kapcsolatban, mert az itteni propaganda meg ezt nyomatta. Nagyon érdekes az, hogyan veszi el a propaganda a szabad gondolkodás lehetőségét, még úgy is, hogy adott esetben azt érzed, rád nincs hatása. Mindenki aki publikál, ismeri annak a felelősségét, hogy nincs objektív, érdekmentes szöveg.

Milyennek látod azt a generációt, amelyik a rendszerváltás környékén született?

Nehezebben fogalmaz meg kérdéseket, mert olyan primer problémákkal nem találkozott, hogy nem utazhat, vagy hogy nem kapni valamit a boltban. Ezért az az érzése keletkezhet, hogy a probléma ő maga. Ez a generáció nem tanulta meg azt a fajta önbizalmat, ami az előzőnek kellett ahhoz, hogy ’89-ben pártokat alapítson, új eszméket terjesszen és így tovább. Ilyen merészség most nincs, inkább egy körülmények közé zárt generációt látok. Talán ez is hozzájárulhat ahhoz a tényhez, hogy az Y- és a Z-generáció 70-80%-os szélsőjobboldali szimpátiával bír. Abba meg elég durva belegondolni, hogy ez milyen Magyarországot fog eredményezni 15-20 éven belül. Mert ezek a szimpátiák nem nagyon változnak.

Azt mondtad, neked nagyon fontos volt az az időszak, amit külföldön töltöttél. A külföld most is ennyire sorsfordító lehet egy fiatalnak?

Abszolút. Addig nem fog semmi történni a gondolkodásban, amíg az a 600 ezer ember vissza nem jön ide, akik most külföldön élnek. Ott ők most egy fejlett posztkapitalista rendszert, egy átálló értékrendet, az abból adódó félelmeket tapasztalják meg, ami nagyon élesen elválik a mi korrupcióra és kirekesztésre épülő társadalmi közegünktől. Hadd mondjak erre egy példát: van az angoloknak a pipacskitűzős emlékezésük a háború áldozataira. Ez a következőképpen néz ki: egy novemberi vasárnapon felsorakozik az összes egyház vezetője, a légierő és haditengerészet vezetői, a commonwealth összes országának delegáltjai, külföldi országok képviselői és így tovább. A teljes világ jelen van. Délben megszólal a harang, kitipeg a királynő, megkoszorúzza az emlékművet, amivel az első világháborús katonáktól kezdve a terrorizmus áldozatain át ma már mindenkire emlékeznek. Nem történik semmi más, de mégis elképesztő az a fajta erő és az a fajta lényeglátás, ami egy ilyen aktust jellemez szimplán dramaturgiailag. Ha egy ilyen országban élsz, egy idő után alapjaiban fogsz máshogy gondolkodni az itteni dolgokról. Ha pedig már diagnosztizálni tudod a betegségedet, akkor már meg is tetted az első lépcsőt a gyógyuláshoz.

Szerzőfotó: Heiszler Zsófi

8 hozzászólás

8 Comments

  1. Edit Domján

    2017-01-20 - 09:47

    Érdekes ember. Egyetlen komoly különbséget lát a szocializmus s a mostani idők közt: mit lehetett akkor és most vásárolni. Mintha az élet minőségét ez határozná meg. Egyébként Aegon-díjra több mint száz könyvet jelöltek az idén a kiadók, én nem dicsekednék még ezzel. Majd ha az első tízbe bejut.

    • PintérPéter

      2017-01-20 - 18:23

      Igazán süt belóled a jóindulat 🙂 Miért ne örülhetne annak hogy az Európa, aki többször volt év kiadója hisz a regényben és jelölte más könyvekkel együtt? Szerintem ennek örül és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a belterjes, többi jóindulatú (mint pl te) beválogatja e a kánonba vagy sem… ugyanis az már nem az ő dolga. Egyáltalán nem dicsekszik, sőt arról beszél, hogy kifejezetten csodálkozott… Te nem olvastad el az interjút? Mert például az sem igaz, hogy a szocializmusból az áruhiányt látta volna. Beszél az értelmiség furcsa szerepéről, aztán éppen arról, hogy nem a gazdagság, hanem az értékek határozzák meg hogy kelet-e vagy nyugat. Arról is, hogy hogyan lett teleszemetelve mindannyiunk tudata, és beszél a mádia és propaganda szerepéről. Azt meg hogy mi történt a szöveggel, senki sem tudhatja, csupán a szerző maga és hiába vannak olyanok, akik a rosszindulatú kritikák írására tették fel kicsike kis életüket (írnának inkább vagy hoznának létre bármit) attól hogy leírja valaki az Élet és Irodalomban, még egyáltalán nem biztos hogy úgy van. Sőt… vannak médiumok, akik személyeskedve, irígykedve és kelet-európai módon gonoszan próbálnak a felszínen maradni, csak hát mint látjuk, már el is süllyedtek. Te meg olvasd el újra a cikket, hátha eljut hozzád amiről a szerző beszél, épülnél belóle…

  2. Edit Domján

    2017-01-21 - 13:45

    Pintér
    Péternek válasz: Nem, nem vagyok jóindulatú egy olyan ember iránt, aki
    elmondja, hogy az első regényt a mo.-i kapitalizmusról ő festi. Ez ugyanis nem
    igaz. A magyar kapitalista (pontosabban félfeudális-félkap.!) világról szólnak
    azok az írások is, amelyek nem az üzleti világ (azon belül a médiavilág)
    szennyezett világáról íródnak (bár például Térey János ilyesmiről írt a
    Jégkorszakban és most a Káli-holtakban is. Ez utóbbiból már megjelent 5-6
    rész.) Ugyanis lehet, hogy a rohadtra gazdagodott kapitalista elit szemlélteti
    leginkább a kapitalizmus torz, kiüresedett világát (ugye, ezt már ismerhetjük
    Bret Easton Ellis könyveiből is évtizedek óta, s nála keményebben nincs ember,
    aki ennek beteges, romlott és sivár világát belülről hitelesebben
    visszaadhatná), csakhogy a kapitalizmusnak része a középosztály
    kiszolgáltatottsága, és a nincstelenek iszonyatos világa. Ez utóbbi legalább
    olyan sivár, gonosz és kemény, mint a Bret Easton Ellis-i világ, csak nincsenek
    benne márkás cuccok meg annyi sivár szex. Kiss Tibor Noé Aludnod kellene c.
    kisregényére gondolok, Szilasi Harmadik hídjára. Egyébként Potozzky is
    idetartozik az Élessel (rá az interjúalany is hivatkozik) no meg egy még
    rázósabb könyv, Totth Benedek Holtversenye. És aztán ott van Krasznahorkainak
    az idei nagyregénye. Ha az nem a magyar félfeudális-félkapitalista világ
    kórképe, akkor semmi! No de mit csináljunk, ha a kortárs irodalom java részét
    ez a szegény Fabricius nem ismeri. Hát a magyar könyv nem Gucci táska!

    Más: Ez a
    Fabricius közhelyekben beszél, igaz, divatos liberális közhelyekben, de roppant
    felszínes gondolkodásra vall minden egyes úgymond „mélyfúrása”. Ezért aztán nem
    tudok okulni a szövegelésből, hiába int erre Pintér Péter. (Talán maga a szerző
    ő, vagy egy jó embere?) Ezen már túl vagyok. Kb. a 90-es években gondolkodtam
    ilyen leegyszerűsítő módon kapitalizmusról, értelmiségről és médiáról, mint ő.
    S hál’Istennek azt is tudom, hogy van másfajta, tisztességesebb liberalizmus
    is, mint amit ő képvisel: a baloldali, az áldozatokért való felelősségvállalást
    is ismerő liberalizmusnak is vannak már képviselői a világban és az
    országunkban. Én egyébként nem tartozom a kánonalkotók közé (ha csak nem egy
    nyugdíjasklubban a sütemények megítélésében), s nem mint kánonalkotó csodálkozom
    rá Fabricius „ide nekem az oroszlánt is, mert én médiasztár vagyok, s nekem az
    írói babér jár, látjátok, fafejek, tudok én szövegelni” típusú
    felkínálkozására. S ha hivatkoztam az ÉS egyik munkatársára, az egyébként
    legbefogadóbb, legjobb indulatú kritikusok egyikére, Károlyi Csabára, aki
    csodálkozott, hogy 2 hónap alatt kapott annyi kedvező kritikát Fabricius, mint
    amennyit a legnagyobbak fél év alatt, az azért volt, mert benne megbízok.
    Ugyanis én többnyire ismerem azokat a könyveket, amikről ír. S helyesnek
    tartom, amit leír. Legfeljebb kicsit túl jóindulatúnak, megértőnek látom –
    főleg az elsőkönyvesekkel.

    Más: aki úgy „értékek”-ről
    beszél általában, mint te teszed Pintér pintér, vagy a Fabricius, az nincs
    tisztában a szó jelentésével. Egy hagyományos kultúrában vitathatatlan érték
    pl. a férfiak elsőbbsége, a tekintély tisztelete, az adott szó szentsége, az
    engedelmesség a feljebbvalóinknak, az alá-és fölérendeltség elfogadása. Egy
    demokratikus kultúrában ezek közül már több nem érték, ellenben értékké válik a
    véleményszabadság, az egyenlő bánásmódhoz való jog no meg a nők tisztelete, s
    nem a lovagok módjára: kézcsók, aztán letiporni.

  3. PintérPéter

    2017-01-21 - 17:46

    Editke kezét csókolom. Azt ugye teccenik tunni, a nyugdijaskubban is megbeszélik ugye, hogy etikusan szokás vitázni. Szoktak arról beszélni a klubban hogy nem illik más szájába beleadni kijelentéseket? Meg nagy plénum előtt meggyanusítani valakit? Mondjuk olyannal, hogy biztos a Gucci táskájából előveszi a nagy dohányt és leosztja az Aegon zsűrinek? Editke valakit összeteccik keverni valakivel. Editke, ez netto ostobaság. Ne tessék nagyon idegeskedni, lehet hogy el kéne olvasni mondjuk a szóban forgó regényt és aztán a klubban megbeszélni, nem pedig Guccitáskázni. Meg az is hogy a Fabricius azt mondja hogy ő írt erről elsőnek. Azt mondja ritka. igen, ritka. nem? És nem pont ő hivatkozik Potozkira? Nem ott tetszette olvasni az Editkének a szeme azt a nevet? Tessék megpróbálni a László nevét helyesen leírni, nehogy a klubba’ ciki legyen

    • Edit Domján

      2017-01-21 - 18:31

      Az Élest, Potozki (így kell írni?) regényét már két éve olvastam, sőt, elmondtam a nagyon rokonszenves erdélyi szerzőnek is, hogy egyetlen hibát találtam benne (nem jelezném, h. mit), és ő egyetértett. Látom, a nyugdíjasklub tetszik neked, s ha nem rühellném az ilyen nagy közönségesdit, biztosan eljárnék valami klubba, s megvitatnám az általam olvasottakat. Sajnos, ott aligha olvasnának Carvert, Bret Eastont vagy Selyem Zsuzsát, netán Ménes Attilát. Gondolom ,te se olvasol, se Potozkit, se Ménest, se Kiss Tibor Noét, se, se ,se. Pedig pl. Ménesről vagy Selyemről, netán Jászberényiről szívesen csevegnék veled, ha ismered őket. 2016-ban jelentek meg ők is. Egyébként azt nem gondoltam, hogy van Gucci táskája ennek a reklám szakembernek, csak feltételeztem, hogy ismer ilyesmit. Jobban, mint mondjuk, Krasznahorkait. Tőle te mit olvastál?

      • PintérPéter

        2017-01-21 - 19:38

        Nem a szerzővel kell ronkonszenvezni hanem a szöveggel. De ahhoz el kell olvasni és nem interjúk alapján guccsitáskázni meg lefizetősözni. ennyit a hiteles, előítélet mentes hobbikritikusokról

        • Edit Domján

          2017-01-21 - 20:32

          Pintér pintér, csak olvasd el te a kedves szerződ. Te is még adós vagy vele. Talán akkor egy kicsit javul a helyesírásod is: előítréletmentes egybeírandó, tagmondatok közé tégy vesszőt, a tetszik szót ne kiejtés alapján írd, a gyanú, tanú szavak pedig hosszú ú-sak. Én eleget olvasok, te meg még ezt a szerencsétlen Fabriciust se olvastad el. Ejnye, ejnye!

  4. tri repetae

    2017-01-22 - 20:42

    Ez a csávó műanyag. Viszont hatalmas arctérfogattal rendelkezik. Igazi marketinges.

    “Puha neon fejlövés” : DDD

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top