1831. január
Párizs, Rue de Seine
A hajnal derengő fényében, az ágyamban fekve azon gondolkoztam,
hogy mivel is kezdődött az események azon sorozata,
amelynek folyományaként most itt vagyok Párizsban, egyedül,
a férjem és a gyermekeim nélkül. Csak az útitáskám van velem,
amely most a hálószoba sarkában áll, félig még kicsomagolatlanul,
a lakásban visszhangoznak a lépteim, ha fel-alá járkálok.
Szobám csendjét még az sem veri fel, hogy az utcáról e hajnali
órán is beszüremlik némi zaj: a macskakövön zötyögő kocsikerekek
hangja, az immár a szemét utolját felszedő éjszakai
utcaseprők ténykedése, a hazafelé tartó utcalányok csúfondáros
nevetése.
Bizonyos tekintetben a politika, mégpedig egy forradalom
vezetett az én személyes lázadásomhoz is. 1830 nyarán Nohant-
ban mindannyian izgatottan vártuk a Párizsból érkező híreket
a júliusi forradalomról, a különböző városrészekben kitört
felkelésekről. A jobb híján utcakővel felfegyverkezett fiatal ellenállók
a gyűlölt X. Károly lemondását követelték. Természetesen
aggódtam anyám és a Párizsban élő többi rokonom miatt,
ám ugyanúgy féltettem ezeket a fiatal munkásokat és diákokat
is, akiket ugyan nem ismertem, de mélységesen együttéreztem
velük, és akik az életüket kockáztatták a meggyőződésükért.
Nemcsak ők gyalázták azonban a Bourbon-restaurációt, és nem
csupán az utca szegénye becsmérelte X. Károlyt, de a gazdagok
is elégedetlenkedtek az úri kastélyaikban.
Július huszonhatodikán, a nyári hőhullám közepén, utcára vonultak
a gyárból kitiltott munkások, és tizenegy lap több mint
negyven újságírója írta alá a X. Károly elleni petíciókat. Hetvenkét
órán át tartott a véres és zűrzavaros harc, amelynek hatszáz
halottja és kétszáz sebesültje volt. X. Károly a következő
hónapban lemondott, és Lajos Fülöp, a „polgárkirály”, visszatért
Párizsba londoni száműzetéséből.
Nohant-ba fiatalok hozták nekünk ezeket a híreket: Párizsban
élő, Berry tartományból való diákok. Hazautazásaik idején
gyakorta ellátogattak a mi házunkba is, néha az éjszakát is nálunk
töltötték. Örömmel fogadtam őket, nemcsak azért, mert
friss hírrel szolgáltak, de azért is, mert élveztem eleven társaságukat,
amely olyannyira más volt, mint a Casimir és énközöttem
megszokottá vált, tespedt unalom.
Egy nap ellátogattam a közeli Coudray-kastélyba a barátaimhoz,
Charles Duvernet-hez és Alphonse Fleuryhez, akit „a gallnak”
neveztünk. Ott ismertem meg a Jules Sandeau nevű, nemrégen
jogot végzett, La Châtre-i származású, tizenkilenc éves,
tehát nálam hét évvel fiatalabb fiút. Szeretni valóan félénk volt
ez a fiatalember. Amikor megkérdeztem, hogy eljár-e vadászni a
barátaimmal, elpirulva azt felelte:
– Attól tartok, nem kedvelem az erős zajokat. Lusta és romantikus
álmodozó vagyok én, az a legnagyobb örömem, ha olvashatok,
és a saját történeteimet fabrikálhatom.
Rendkívül jóképűnek találtam. Az arcszíne sápadtan rózsás
volt, a haja sűrű, hullámos szőke. Alkata meglehetősen törékeny,
az a fajta, amit kedveltem, és a vallomása, miszerint ő csupán
romantikus álmodozó, csak még vonzóbbá tette a szememben.
Elmeséltem neki, hogy a barátaimmal a párizsi forradalomról
beszélgettünk, arról, hogy kikiáltották-e már az új köztársaságot.
Ők nem tudták, így most megkérdeztem Jules-t. Nem tudta ő
sem. Lóra ültem, hogy La Châtre-ba menjek tudakozódni, de
elindulás előtt még meghívtam Jules-t és a többieket másnapra
hozzánk.
Azon a vacsorán felolvastam a vendégek előtt a Párizsból,
gyermekeim éppen ott tartózkodó nevelőjétől kapott levelet.
Kikiáltották az új köztársaságot.
Férjem, Casimir, nem sokkal ezután belépett a nemzetőrségbe.
Jules-nek és a barátoknak néhány nappal később, amikor újra
találkoztunk, azt mondtam, aggódom. Féltettem a férjemet, az
anyámat és Lucie nénémet, aki az előző rezsimhez kötődők alkalmazásában
állt.
Jules vállat vont.
– Ahol forrong a vér, ott az észnek nincs helye. A polgártársak
majd megvédik magukat. – Később, amikor a folyó partján sétáltunk,
már szelídebben fogalmazott. – Biztos vagyok benne, hogy
nem esik bántódásuk – mondta nekem.
– Miért olyan biztos benne? – Sötétedett már, alig tudtam
kivenni az arcvonásait.
– Mert ezt kívánom. A maga kedvéért. – Körbenézett, aztán
közelebb lépett hozzám, és a karját nyújtotta. – Ideje visszaindulnunk.
Semmi kedvem nem volt visszamenni. Hirtelenjében mást
sem kívántam, mint hogy az egész éjszakát itt tölthessem a szabadban,
ezzel a fiúval. Az első találkozásunk óta egyre erősödött
az iránta érzett vonzalmam. Az is tetszett benne, hogy otthonosan
mozog az irodalomban, a politikában és a történelemben.
Jogot végzett ugyan, de író akart lenni, mint én, és órákon
át beszélgettünk arról, hogy milyen módszerrel, hogyan
írunk. Láttam rajta, hogy a korkülönbség ellenére vonzódik
hozzám.
Nem sok idő kellett hozzá, hogy beleszeressek Jules-be. Bevallottam
neki az érzéseimet, és ő azt felelte, hogy ugyanúgy
érez. Végül engedtünk a kísértésnek.
Volt Nohant-ban egy kis nyári lak, én magam építtettem.
A háztól távolabb állt, és a falut megkerülve is el lehetett jutni
hozzá, tökéletesen megfelelt hát titkos találkahelynek. Többször
találkoztunk ott Jules-lel, hogy átadjuk magunkat a testi szerelem
gyönyöreinek, a szerelmes becézgetésnek és fecsegésnek, a
gyengéd bolondozásnak.
Nem bántott a lelkiismeret. Apámhoz hasonlóan én is hittel
vallottam, hogy a szerelem tüze mindent megtisztít. Csak az
érzelemmentes testi kapcsolat elítélendő.
A férjemet már nem szerettem. Közel két éve egyedül aludtam,
külön szobában. Nem sokkal az esküvőnk után rájöttem,
hogy rendszeresen visz más nőket az ágyába, még a nálunk szolgáló
szobalányokat is. Valamivel később pedig egy titkot is felfedeztem,
amely aztán végleg beigazolta, hogy Casimir inkább
gyűlöletet érez irántam, semmint szeretetet.
Napóleon eltörölte a válás intézményét, és mivel a törvény
a férj jogának tekintette, hogy a feleség vagyona felett rendelkezzen,
remélni sem mertem, hogy Casimirtől különválva, méltányos
feltételekkel élhessek a gyermekeimmel. Sokáig igyekeztem
megbarátkozni a helyzettel, amit már az egészségem is
erősen megszenvedett.
Úgy éreztem, hogy a szerelem mentőövet dobott nekem, a
fuldoklónak. Ha megtagadom magamtól, akkor biztosan meghalok,
de ha utánakapok, akkor enyém az élet.
Párizsba való elindulása előtt Jules könyörgött, hogy hagyjam
itt a vidéket, menjek utána. Könnyes szemmel feleltem, hogy
bárcsak így tehetnék, de bizonyára megérti, hogy miért is lehetetlen
ez.
És most mégis itt vagyok, Párizsban.
Az ablakhoz léptem a féltestvérem lakásában. A nap már felkelt,
a nyüzsgő város mozgással, színekkel, hangokkal volt teli.
Magamba akartam szívni mindent: a járdán sétálók látványát
– sokan kutyával jöttek, és még az állatok is olyan elegánsak voltak,
mint a gazdáik –, a rózsaszínben játszó szürke fényt, a közeli
téglafalú, emeletes házakat és a távoli kupolákat, a Szajnát, a boltokat,
az utcai árusokat, a díszes, aranyozott keretű tükrös kávéházakat,
a pompás templomokat, a kertekben álló márványszobrokat,
a hintóktól, kocsiktól és „falovaktól”* nyüzsgő utcákat, a
kecses oszlopú gázlámpákat. Mindent tudni akartam, mindent
ki akartam próbálni, feledni kívántam a vidéki voltomat, és elvegyülni
ebben az egyre növekvő, majd nyolcszázezres városban.
Elmerülni az írói, művészi életmódban. Olyan akartam lenni,
mint a bohémek, akiknek mit sem számított mások véleménye:
úgy öltöztek, ahogy a kedvük tartotta, úgy éltek, ahogy nekik
tetszett, és csak a saját gondolataik vezérelték őket. Legyintettek
az őket korlátozó és néha bizony nevetséges kispolgári szokásokra,
és csak azt tették, aminek értelmét látták.
Vágyakoztam a szeretőm karjába: a férjem tudta nélkül hamarosan
átköltözöm majd hozzá, a bérelt szobájába. Hippolyte
hajlékát csak a postám fogadására használom majd, amíg lakást
keresek Jules-lel. Fontos volt, hogy az épületben legyen portás,
aki bejelenti majd a látogatókat, illetve egy hátsó ajtó is, hogy
azon surranhasson ki a szeretőm, ha netán váratlanul megjelenne
a férjem.
* A célérifère pedál nélküli, lábbal hajtott szerkezet volt, amellyel kanyarodni is csak
úgy lehetett, ha leszálltak a járműről, és irányba állították. – A szerk.
Gyorsan felöltöztem, bekaptam egy falat kenyeret, és felöltöttem
a kabátomat. Férfi csizmát fogok vásárolni, mert erős és
vasalt a sarka, nem kopik el. Mennyit csúszkáltam eddig a jeges
utcákon! Az otthonról hozott finom cipőim az érkezésem után
szinte azonnal mind szétrepedtek, a helyettük beszerzett sárcipőkben
pedig folyton bukdácsoltam. Pedig biztosan akartam
állni a lábamon, mert a város minden részét fel akartam magamnak
térképezni; addig akartam járni az utcáit, amíg annyira jól
meg nem ismerem, mint Nohant-t. Megveszem tehát a csizmát,
és utána találkozót kérek attól a regényírótól, aki segít kiadatni
a könyvemet.
