Nem az a kérdés, hogy milyen volt George Sand a valóságban, hanem az, hogy mivé lett Elizabeth Berg regényében. Nem az a kérdés, hogy mit akart, mit tett egykor George Sand, hanem az, hogy mi mozgatja az Álmok szárnyán lapjain megelevenedő írónőt – írtuk Elizabeth Berg.
Itt most egy részletet olvashatsz a könyvből, és ha tetszett, itt elérheted.
1804. július
Párizs, Rue Meslay
A születésem napján apám a számára oly kedves hegedűjén játszott
az anyám nővére, Lucie néném eljegyzése alkalmából rendezett
összejövetelen. Anyám fodros, rózsaszín ruhában és színben
hozzá illő, gyöngyökkel díszített, masnis cipőben pompázott.
Éppen négyest táncolt, amikor váratlanul szabadkozni kezdett,
és visszavonult az egyik közeli, a kertre néző hálószobába, és ott
– állítólag egy hang nélkül és nagyon hamar – megszült engem.
Csupán Lucie volt ott a születésemkor, ugyanis anyám magával
vonta a nagynénémet, amikor megérezte, hogy eljött az ideje.
Sokszor elképzeltem a születésemet. Mindkét szülőm és a
nagynéném is mesélt róla, és a tőlük hallott részleteket az évek
során a magam fantáziájából tovább színeztem. Így képzeltem el:
Kinyitom a szemem a meleg sötétségben, szorítást érzek,
egyre erősebbet, mindenfelől, aztán a test szűk folyosóján kilökődöm
az erős fénybe, amitől becsukom a szemem, és bőgni
kezdek. Amikor kinyitom a számat, egyetlen, vékony fonálban
csordogál belőle a nyálam. Az egyik szemem összeragadt a csipától.
Kézről kézre adnak. Nők dallamos hangját hallom.
Lucie, miután megbizonyosodott róla, hogy az anya és az újszülött
rendben vannak, visszament a társasághoz, hogy közölje
apámmal a hírt. A mulatozók sokaságán áttörve közeledett a
sógora felé, aki a többi zenész körében állt az egyik sarokban.
Kezét Maurice karjára tette, aki félbehagyta a játékot. A többi
muzsikus is elhallgatott, egyszerre mindenki elnémult. Lucie ezt
a nagy csendet törte meg:
– Jöjjön, Maurice, lánya született! – Hatalmas taps köszöntötte
a szavait.
– Szerencsés lesz – mondta a nagynéném, hátrafordulva a
vendégek felé, miközben apámmal a hálószoba felé mentek. –
A rózsák idején, zene hangjára született. – A tömeg nevetett, és
ismét felhangzott a muzsika. Én pedig a dallam felé fordítottam
a fejemet, mert már akkor is annyira tetszett, mint később egész
életemben.
Aztán ott volt apám, és a karjába vett. A könnye a homlokomra
csöppent, óvatosan mindjárt le is törölte a hosszú mutatóujjával,
de én, aki akkor még megőriztem azt a rövid életű,
de végeláthatatlan bölcsességet, amely az anyaméhben a miénk,
átéreztem az örömét. Az Amantine Lucile Aurore nevet kaptam,
és apám azt mondta:
– Aurore-nak hívjuk majd, anyám után, aki most talán még
nem adja rá az áldását, de eljön majd annak is a napja.
Ahogy a karjában tartott engem, a pehelykönnyű kis csecsemőt,
mázsás súllyal nehezedhetett a szívére az a tudat, hogy az
anyja elítéli a házasságát és ezért engem is. Magához szorított, és
dúdolgatva ringatott.
Minden valamirevaló írónak termékeny a fantáziája, már a
legkisebb apróság is megihleti, akár egy harmatos fűszál, a tányéron
maradt kenyérmorzsa, egy utcán átsiető asszony látványa.
És amint az írói képzelet teremtményei is létrehozzák a maguk
valóságát, úgy tűnnek nekem a születésem e részletei valós emlékeknek,
nem csupán kitalációnak.
A születésem után apám belátta, hogy többé nem bujkálhatnak
nagyanyám elől, immár be kell vallania neki, hogy megnősült, és
lánya született.
Nagyanyám mindig is úgy tartotta, hogy a születéséről senki
sem tehet, az életét azonban már mindenki maga alakítja. Ő
például a törvénytelen származása ellenére mindig is tisztelte az
erkölcsöt, jól ment férjhez, méltósággal élte az életét, és soha
nem adott okot bírálatra vagy megvetésre. A saját – törvényes! –
gyermekét, apámat, ebben a szellemben igyekezett nevelni.
Minden aggodalom nélkül, elnézéssel vett tudomást a fi a kalandjairól,
még arról is, hogy egy Nohant közeli faluban fi út
szült neki az egyik helybéli lány. Nagyanyám imádta a kisfiút,
akit Hippolyte-nak neveztek el, és miután a birtok közvetlen
szomszédságában lévő parasztgazda feleségére bízták a gyermeket,
pénzt is adott a neveltetésére. De hogy felvehesse a Dupin
nevet, vagy bármiként is az ő örökösének tekintsék? Azt már
nem! Chatiron volt a vezetékneve, az anyja után. Akit Maurice,
hangsúlyoznom kell, nem vett feleségül.
Apám azzal védte Sophie-t, hogy az ő életében nem adódtak
olyan lehetőségek, mint a nagyanyáméban. És hozzátette: Sophie
törvényes származású, akárcsak a lánya, Caroline. Nagyanyám
azonban csak nem volt hajlandó elfogadni Sophie-t, és meggyőződése
maradt, hogy túlságosan különbözik Maurice-tól, és
nem szabad a kettejük kapcsolatát szentesíteni. Nem lesz tartós.
És nem helyénvaló. Apám arisztokrata volt: jóindulatú, mély érzésű,
derűlátó és tájékozott. Emellett tehetségesen festett, több
nyelven beszélt, járatos volt az irodalomban. Fontos és befolyásos
emberek látták örömmel az asztaluknál, mert elragadó, szellemes
társalgó volt. A leginkább talán a zenét szerette, énekszóját és
hegedűjátékát messze földön elismerték. Sokszor a pillanat hatása
alatt cselekedett, de olyan bátran és magabiztosan, hogy még
az elhamarkodott döntései is jónak, megfontoltnak látszottak.
Az életben a szépséget szerette, azért élt. Megtalálta mindenben,
és ugyanolyan örömmel adta, amilyen örömmel fogadta.
Anyám eleven, bohém, kreol bőrű szépség volt, drámai jelenség,
akármilyen is volt éppen a hangulata. Alig tizenvalahány
éves volt, amikor kitették otthonról, hogy színházi táncosnőként
„védelmezőre” leljen. Erős akaratú volt, jó gyakorlati érzékkel
megáldva, de valami titokzatosság és varázslat is belengte a lényét:
az a fajta karizmatikus egyéniség, akire mindenki odafigyel.
Legfőképpen pedig ismerte a szenvedély becsét és erejét – apám
burkoltan utalt egyszer anyám bizonyos képességeire, amelyektől
a legerősebb férfiak is rogyadozó térdű rajongóivá váltak.
Nagyanyámat annak idején roppant aggasztotta, hogy a szüleim
nem illenek egymáshoz. Én magam azonban remekül kihasználtam
a későbbiekben e kétféle családi örökséget.
Szégyenkezve vallom be, hogy apám végül képtelen volt összeszedni
a bátorságát, hogy bevallja nagyanyámnak a házasságát.
A születésem hírét azonban megírta neki. Beszámolt róla, hogy
nagyanyám tiszteletére az Aurore nevet adták nekem, ezzel is
igyekezett megnyerni a jóindulatát. Nagyanyám azonban hírét
vette a szüleim házasságának is, és levelet írt Párizs ötödik kerülete
polgármesterének, ahol a hírek szerint az esküvő történt.
A polgármester a kérésére megerősítette, hogy valóban létrejött
a frigy. Nagyanyám nem sokkal ez után felutazott a fővárosba,
és azért kilincselt, sikertelenül, hogy nyilvánítsák semmisnek a
házasságot. Fáradhatatlan volt abbéli igyekezetében, hogy elválassza
egymástól a szüleimet. Nagyanyámnak a férje halála
óta apám volt minden reménye, a szeme fénye. Azzal, hogy
egy afféle nőt vett el, mint anyám, tönkretette a nagyanyám
gondosan megfontolt, az öregkori létbiztonságát megalapozó
terveit.
Pedig akkor talán még nem is tudatosult a nagyanyámban,
hogy ha valakinek a fi a egy már megözvegyült nőt vesz el, akkor
az anya bizony mindig sok bajra számíthat, mégpedig a legrosszabb
fajtából.
Amikor apám megtudta, hogy Párizsban járt az édesanyja,
maga is kifőzött egy tervet. Elvitt abba a házba, ahol a nagyanyám
lakása volt, és megbeszélte a kapusnővel, hogy valahogyan
kerüljön velem a nagyanyám szeme elé.
A kapusnő bekopogtatott nagyanyám lakásának ajtaján, hogy
eldicsekedjen a „saját” unokájával:
– Kegyeskedjék megnézni ezt a kislányt, a legszívesebben
soha le sem tenném! – mondta, aztán a nagyanyám felé nyújtott
engem. Amikor az ölében ültem már, nagyanyám a szememet
– az apáméra olyannyira hasonlító, hatalmas, fekete, bársonyos szememet
– látva megértette, hogy a saját unokáját tartja az ölében.
– Ki hozta ide ezt a gyereket? – kérdezte szigorúan. Olyan
hangon mondta ezt, hogy én bömbölni kezdtem.
A kapusnő kitárt karral odalépett, mert anyai ösztöne nem
hagyta, hogy ne nyugtassa le a gyermeket.
– Ó, istenem – mondta –, adja vissza, kérem! Látom, hogy
nemkívánatos itt ez a gyerek.
Megfogott, és már emelt is volna ki a nagyanyám öléből, de ő
erre szorosabban megfogott. A vállára emelt, nagyot sóhajtott, és
paskolgatni kezdte a hátamat.
– Te szegény kis apróság, nem tehetsz te semmiről – mondta.
– No, ne sírj hát, itt biztonságban vagy.
– Ki hozta őt ide? – kérdezte aztán ismét, most már szelídebb
hangon.
A kapusnő riadtan az ajkához kapta, aztán tördelni kezdte a
kezét. Sietve válaszolt: – Asszonyom, kérem alássan, a fi a volt,
Monsieur Maurice, itt vár a földszinten. Úgy gondoltuk, hogy
ha a karjába veszi a gyermeket, akkor talán…
– Maurice! – kiáltott fel nagyanyám, és felindultan kérte a kapusnőt,
hogy kísérje fel hozzá az apámat. Megölelték egymást és
sírtak, az én kis testemmel kettejük között. Nagyanyám azonban
még ekkor sem volt hajlandó Sophie-val találkozni és a házasságra
áldását adni. Csupán levette a rubintgyűrűjét az ujjáról, és
az öklömbe rejtette: adják anyámnak ezt a gyűrűt, mondta.
Így lettem én a nagyanyám békülékeny gesztusának közvetítője.
Apámhoz hasonlóan én is a nagyanyám és az anyám közötti
ellenségeskedés kellős közepén találtam magam.
A következő fejezet már 1831-ben játszódik
Lapozz tovább a folytatáshoz!
