FORGÁCS Péter és LÁSZLÓ-KISS Dezső Magyarázat nélkül című kiállítása, 2016.11.25. – 2016.12.13., Fuga (Budapesti Építészeti Központ), 1052 Budapest, Petőfi Sándor utca 5.
Deák Csillag
Kenyérjegy
Mintha katakombába érkeznénk. A FUGA pincehelyiségében kiállított tárgyak mintha régészeti ásatásokból kerültek volna elő. Mintha. László-Kiss Dezső formákat állít szembe, tükröztet, de nem tükörképeket látunk. A formák gondos kidolgozásra, ötletre utalnak. Lyukat beszélnek a hasunkba a művészet állapotáról, helyzetéről, miben létéről. Jobb lenne betömni ezt a lyukat, vagy csak jelezni, kérem, itt egy nagy lyuk tátong, csak nem szívesen néz senki egy nyitott gyomrot. Elsimítjuk, szivaccsal akár, és milyen jól néz ki a triptichon, fehér és sárga. Nem pajzs, nem is tudná tartani, mert nincs keze, tapad a sárga korong, telihold, puhán véd, és felhívja a figyelmet, ide lőjetek. Terhes? Hárman vannak, de ez nem a Golgota. Nincs kereszt. Van kör, négyzet és ovális. Váltakoznak és megférnek egymás mellett a formák. 
Nem kell ide magyarázat. Ha magyarázni kell valamit, azt jelenti, baj van az adással, baj van a vétellel, vagy mindkettővel. És mégis magyarázzuk, hogy a világ nem most kezdődött, hanem valamikor, mondjuk a görögöktől, vagy majdnem onnan. A barlangrajzoktól. Az apokrif szövegektől, hogy a világ nem egységes valami, többrétegű és többszálú. Formátlan. László-Kiss formáz, formába ölt, takarékosan, mívesen, akár építőkockákat látnánk, fognánk a kezünkbe, most legózunk. A megsértett hát jelzi, kínoztak valakit, vagy mazochistát látunk?
László-Kiss beleveti magát az időutazásba. Ahogy Forgács Péter is beleveti magát a mélybe, a viszonyokba, kontrázik, bőgős, aláfest, bár műve jóval korábban született, de ebben a közegben új kontextusba kerül. A művészet egyszerűségben rejlő erejét mutatja meg. Filmjének szereplői felmondják a leckét, tanmesét látunk, és csapdát is, felülünk a tanmesének, elhisszük, mert magunk is átéltük, magunk is csaltunk, sőt magunk is voltunk megcsalatva. A videó az ellenpont, a tégla másik fele, talán a figurás, talán a motívumos, vagy talán az érem nem látható, harmadik oldala (Borges). Végtelenített filmszalagot látunk, az ismétlést, sőt receptet is kínál figyelem megosztásként. Kép a képben, ma már mindennapi dolog, a képek elárasztanak, a reklámok ránk üvöltenek egy jó film közben is, a képernyőn egyszerre több adás fut, nem egymást hallgatjuk, semmit se hallunk.
László-Kiss alkotásai akár az atommagok, elemei összetartoznak. Egylényegűek. Színe és fonákja. Valami ki van fordítva, vagy befelé. Igazgyöngy kagylók is lehetnének. A hiányt idegen anyag pótolja, szövet, szivacs. Közelről kellene megtapintani a művet – amit a falon függő tiltó szöveg jelez -, hogy érezzük, bársony, szivacs, kő helyettesít valamit. Sebet kötöz.
A félhomályban aranylik egy kenyér. Jézus kenyeret varázsolt, a semmiből. László-Kiss a kenyér időtlenségét, fontosságát hangsúlyozza. A kenyeret néha a kukába dobjuk, nem szeretjük a másnapos kenyeret. Az aranykenyér ehetetlen, dísz csupán, benne a kivagyiság. A kenyér kisplasztika fekete, üvegfedelű koporsóban installációvá vált. Nem férünk hozzá, se megenni, se belőle aranyat kinyerni nem tudunk. Művé vált. A szó szoros értelmében is.
László-Kiss művei minimalista művek. Könyvként is olvashatók? Számos lap összeszorul bennük, csak néhány oldal nyitott. A művész elzárja előlünk, nem vágja fel őket, szűzpéldányok. Szépen kimunkált gerinc és gerincvonal. Kódexek is ezek a művek, sőt talán a Bibliát is megidézik, a mondhatót és az elmondhatatlant. Kővé vált könyvek, lapozhatatlan oldalakkal, olvashatatlanok, titkokat rejtenek. Kővé merevedett tanaikat nem is kívánjuk olvasni. Ezek lennének a kötelespéldányok? Őrzendők? Forgács Péter filmjének ellenemlékművei ezek. A kis kerek, ovális dobozok, ékszerek, személyes emlékek hordozói, őrzői lehetnének, de ezeket sem nyithatjuk ki, felületté váltak, a külső válik fontossá, a burok.
Hiányos, semmi sem egész már, töredékes. László-Kiss egy valóságot idéz meg, fiktíven és bölcsen. Rezignáltan, egy kis melankóliával is, az aranykor csak volt. Ismét eljöhet?
Kölüs Lajos
Dobozhullák
Egy automatához hasonlító, mesterséges intelligenciával megáldott korban élünk, születünk és halunk meg. Kiszámítják, milyenek vagyunk, mit gondolunk. László-Kiss az idő fonákját keresi, visszafelé halad, miközben nem mozdul sehova, egy helyben áll. Dobozol, kis dobozokat állít elő, mintha ajándéknak készítene őket, valamilyen ünnepi alkalomból. Ünnepli a művészet aranykorát, a szépség nemtelenségét, másságát. Pólusokat képez, ellenpólusokat, hideget és meleget, tisztát és piszkosat, egyszerűt és bonyolultat, férfiasat és nőieset. Színeset és színtelent. Hagyja magát leleplezni, hogy a felhasznált anyag nem márvány, nem kő, hanem habszivacs, ágybetét anyag, mulandó. Mintha felcsapna restaurátornak, foltozóvargának, vagy bádogosnak, aki pótol, kiegészít, használhatóvá tesz tárgyakat. Van ebben a törekvésben valami könyörtelenség, elhivatottság, mert látszik a pótlás, a hiány, látszik a seb, a vágás. Miközben tetten éri a lelket, amely repül vagy repülni vágyik.
Repülő, egeket szántó, hatalmas! Hány/ játék, hány fulladt kisérlet, hány füzet/ őrzi jegyét? Szállani én is akartam;/ már az iskola udvarán, ahol kitárt/ karokkal, berregve futottam, nagyobb/ port rebbentve, mint a libák!/
(Juhász Ferenc: Óda a repüléshez)
László-Kiss művei töredékesek, a teljesség és a szépség igézetével megáldva. A romolhatatlan szépségről szólnak, a Szép Igaz; s az Igaz Szép, és ezt romolhatatlanságot is megkérdőjelezi.
László-Kiss az eredet nyomában jár, és a mulandót szólítja meg, hogy az eredet maradandóságát, időtlenségét hangsúlyozza. Számomra úgy tűnik, mintha egy épületből, falbontással vonná ki ezeket az alkotásokat, téglákat, kódexeket, könyveket, amelyeken ugyan nincs pecsét, de az eredet nyilvánvaló. Az apróságokból nyit távlatot, az egyszeri jelenségből következtet a lényegre. Szentjóby téglája 1968-ból forradalmi tett, úgy tenni, hogy hónunk alatt egy rádiót tartunk, és hallgatjuk, mert hangja van, ha néma is. László-Kiss olvas, kinyitja a könyveket, ha zárva is vannak a lapjai. A Gutenberg-galaxist védi, a szavakat és a képeket, egyszerre, olvasásra biztat. Forgács Péter filmje, az Akasztó az élő beszéd lehetetlenségére utal, hogy miként nem értjük és érthetjük meg egymást. Mert nem is akarjuk érteni a másik felet, talán önmagunkat sem. Belemerevedünk egy-egy szerepbe, és a szerep visz minket, sehová.
László-Kiss dobozai nem Örkény dobozai, szimbolikusan talán közük van egymáshoz, dobozolni jó, állítja Örkény Őrnagya. Jó látni, László-Kiss hogyan teremti újjá az antik világ szépségeszményét. Miközben világunk mesterségesen, a reklámok által egy hamis szépségeszményt közvetít. László-Kiss az idő és a test töredékességével való küzdelmében és szembenézésében ott lapul az Anakreóni dal világa is.
A halánték deres immár, a haj őszül koponyámon,/ fiatalságom elillant, feketéllnek fogaim már,/ oda van múltam, az édes, rövid és csúf, ami jön még./ Remegek már a haláltól, hisz a Hádészban a szöglet,/ ami vár rám, hideg és szűk, a lejárat is ijesztő,/ s aki egyszer lemegy, az már soha fel nem jön a fényre…/
(Anakreón: Töredék a halálról, ford. Radnóti Miklós)
Rövid és csúf, ami jön még. A most bemutatott művei által László-Kiss visszatér a Ronda megtámadja az ízlést című projektje szelleméhez, csak fordított előjellel. Az ízlés antik és görög. Romolhatatlan is?
