Két év után december 12-én a Müpa színpadán tér vissza Budapestre a 21. század legfontosabb új dalnokai közt számon tartott brit zeneszerző-zongorista, Benjamin Clementine.
A csaknem két méter magas, vékonydongájú fiú ghánai szülők legkisebb gyermekeként látta meg a napvilágot az észak-londoni Edmontonban. Elképesztő hangját és nagyívű kompozícióit hallva nehéz elhinni, hogy soha nem részesült klasszikus zenei képzésben. Sőt, még kottát sem tud olvasni. Saját bevallása szerint ez nem is zavarja túlságosan, hiszen ezáltal másoktól teljesen eltérő módon közelít a zenéhez, így a dalai egyszerre lesznek bekategorizálhatatlanok és semmihez sem hasonlíthatóak. Tény, hogy aki ott volt a 2014-ben az A38-as koncertjén, egyöntetűen olyan élményről számolt be, ami semmi addigihoz nem volt fogható. De miben rejlik vajon a szerény, visszahúzódó furcsa fiú varázsa?
Látvány
Színpadra lépéskor az első dolog, ami szembeötlik, Benjamin szokatlan kinézete: 195 centis magasságával és hosszú végtagjaival cseppet sem klasszikus zongoristaalkat. És a klasszikus zongoristáktól eltérően nem is zongoraszékről, hanem egy bárszékről játszik, olyan pozitúrában, ami kívülről nézve mindennek tűnik, csak természetesnek nem. Ehhez még hozzájön az öltözéke: Benjamin legtöbbször hosszú gyapjú kabátban, ing és cipő nélkül lép színpadra. Azt mondja, mezítláb zongorázni olyan, mint mezítláb autót vezetni: egy egészen aprócska mozdulatra óriási energiák szabadulnak el, mind a motorban, mind a zongorában.
Zene és szöveg
Amikor Clementine legutóbb itt járt, még meg sem jelent a debütáló albuma, önmagát kísérte zongorán. Most egy vonós kvintettel érkezik, ami hasonlóan szokatlan választás. Dalaiban mindig nagy hangsúlyt kap a szöveg. Önmagukban, zene nélkül is gond nélkül megállnák a helyüket versként. Nem meglepő, hiszen Benjamin egy kötetnyi verset írt már, aminek kiadása egyébként tervben van már. Dalszövegei saját élményeiből táplálkozva olyan témákat érintenek, mint a vallás, a magány, az emberekben való csalódás, a mindennapos küzdelmek az életért – az egyik legtöbbet említett dolog vele kapcsolatban életének azon szakasza, amikor Párizsban az utcán és a metrón zenélt és gyakorlatilag hajléktalanként, egyik napról a másikra élt.
Hang
Nina Simone öccse belép egy elegáns francia kávézóba, leül a zongorához és elénk tárja a szívét – foglalta össze a Rolling Stone a Benjamin Clementine-jelenséget. De Antony Hegartyt, Aretha Franklint, Rufus Wainwrtightot vagy francia sanzontörténet nagyjai közül Edith Piafot vagy Léo Ferrét is felfedezhetjük Clementine bársonyos tenorjában. Személyes kedvencei között ugyanúgy ott van Tom Waits és Nick Cave a veterán rockhősök ligájából, mint Erik Satie vagy Claude Debussy az egy évszázaddal ezelőtti francia zeneszerzők panteonjából.
Lehetne analizálni Clementine minden mozdulatát, a dalainak minden hangját, de igazság szerint akkor jutunk legközelebb a megoldáshoz, ha személyesen tapasztaljuk meg a hatását. De talán – ahogyan a legtöbb varázslatnál – itt sem kell megértenünk, csak örülni neki és élvezni, amíg tart.
