A kiállítás-megnyitónak álcázott vallomás elhangzott 2016. november 18-án, Leányfalun, az Aba-Novák Galériában a Második Művészkönyv Triennálé megnyitóján. A kiállítók: Damó István, Eszteró Anett, Kiss Botond, Kiss Ilona, Kemény Zoltán, Lucas Kunz, Susanne Lakner, László Bandy, Márián Gábor, Richter Sára, Simon Ilona, Szirányi István. A kiállítás megtekinthető november 26-ig.
Amikor Kováts Kristóf megüzente, hogy a kiállítás hívószava a „kerítés”, akkor kivert a víz. El sem tudtam képzelni, hogy miként kapcsolódik össze ez a szexuális tevékenységgel kapcsolatos bűncselekmény (amiről a Btk. a 200. paragrafusban rendelkezik) a KÖNYV-TESTTEL. Bár be kell vallanom, felkeltette a kérdés a kíváncsiságomat…
Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem erről van szó! Így már könnyebbnek tűnt a feladat, hiszen kerítésekkel volt már dolgom. A nyugati határszélen, a vasfüggöny tövében születtem. Tudom, milyen egy kerítés! És azt is tudom, milyen, ha lebontják.
Ráadásul a megszűntetett határsávban, kárpótlásban kapott földön telepítettünk gyümölcsöst, amit nekünk kellett el- és bekerítenünk. A kerítés egyik oldala egybeesik az országhatárral, de mi nem emberek, hanem állatok ellen próbáltunk védekezni. Mert az összes kedves és „cuki” mesebeli állat a friss almafákra feni a fogát. A vadvédő kerítés – biztos láttak már ilyet – alul sűrűbb, felül ritkább és nagyjából két méter magas.
Ami azt jelenti – fene se tudta előre –, hogy az őzek átsuhannak felette, és a nyúltól is csak addig véd, amíg – és ezt nem tudom másként elképzelni, mert a vaddisznók nem jártak be! – „a nyuszika” meg nem kéri a vadkant, hogy emelje fel a kerítés alját! Onnantól a nyúlfiak úgy járnak ki-be, ahogy úri-nyúli kedvük diktálja.
Nem fogok továbbmenni a kerítések történetében, tapasztalatnak elég volt:
A kerítés csak attól véd meg, aki/ami nem akar bejönni. A kerítés elosztja a világot belülre és kívülre, miénkre és máséra, hasznosra és károsra… ráadásul hamis biztonságtudatot ad.
Ahhoz, hogy a művészkönyvig eljussak, először a könyvhöz fűződő viszonyomról kell vallanom.
Látszólag komoly erőfeszítéseket teszek, hogy leküzdjem a könyvekhez kötődő szinte-perverz vonzódásomat, pedig – ezzel bíztatom magam – mindenkinek jobb lenne, ha inkább megbarátkoznék ezzel a többszörösen összetett viszonnyal. Ennél csak az lenne jobb, ha mások is megbarátkoznának vele…
…aminek nyilván az lenne a vége, hogy kellene egy nagyobb lakás, aztán meg egy még nagyobb… igazából kellene egy könyvtár, egy nyomda és egy hagyományos könyvkötő műhely.
A könyvnek, a valódi megfogható, tapintható, simogatható, gyűrögethető, kitárható, arcra borítható könyvnek minden aspektusa érdekel. Nem csak a tartalom, de a forma, a forma változása, a készítés, a készítés módja, a romlás, a pusztulás és a javítás/helyreállítás kísérlete is.
Nem tudom, ment-e a világ a könyvek által előbbre, de az biztos, hogy én magam egészen másként, kevésbé cizelláltan lennék tahó, mint most, ennyi könyv után, ennyi könyv között, ennyi könyv előtt…
Mérsékelten életrevaló gyerekként a könyvek tartalmi oldalával kerültem először kapcsolatba. A könyvek kiszakítottak a vasfüggöny tövében található, leszedált kisvárosból, ahol – akkor is – a létező szocializmus keveredett valami egészen ásatag, avas hagyománytisztelettel. Aminek részét képezte a helyi bürgerek alapját vesztett nyakassága, a pedagógusok tévedhetetlensége, és a leírt szavak naív tisztelete: nem a jelentést tisztelték, hanem a hordozót! A könyveket majdnem-vallásos tisztelet övezte – lehetőleg úgy kellett olvasni, hogy az ne látszódjon meg a könyvön… és ez még a városban fellelhető Határőr Könyvek-sorozat példányaira is vonatkozott! Könyvbe firkálni, írni, jegyzetelni, rajzolni még ceruzával is tilos! Könyvet nyitva, lefordítva az asztalra, ágy mellé letenni nem szabad.
Sokan lehettek, akiket az olvasástól tántorítottak el az ásatag „szabályok”. Engem inkább a szabályoktól.
Tisztelt Bíróság, kedves Esküdtek, vallomást kell tennem könyvrongálás ügyében:
A nővéremmel közösen jutottunk hozzá egy regényhez, amit nagyon-nagyon akartunk. A könyv, vastag volt, a nővérem pedig öt évvel idősebb nálam, így ő kezdhette el olvasni. Majd’ beleőrültem a várakozásba, őt pedig láthatóan zavarta a kisöccse türelmetlen téblábolása… Aztán megelégelte, hogy nem olvashat nyugodtan: az első két fejezetet, amin mát túl volt, egy laza mozdulattal kitépte a ragasztott kötésű, puha fedelű könyvből, és odadobta elém: NESZE, OLVASS!
Innentől már nem volt gond, csak a lapok zizegtek. Mire végeztem a nekem juttatott két fejezettel, addigra ő már kitépte a következő kettőt. És ez így ment, amíg átvándorolt hozzám az egész kötet. Talán furcsán hangzik, de fergeteges érzés volt így olvasni!
A könyv ma is megvan, s bár lett volna rá lehetőség, eszemben sincs „megjavítani”.
Közben, ha régi kiadású lapjaira hullott, töredező papírra nyomtatott regényeket olvastam, akkor szinte fájt, hogy nem tudom őket egésszé tenni. A zsebpénzemet általános iskolás koromban arra költöttem, hogy titokban bevonatoztam a megyeszékhelyre, és ott a vasútállomáshoz közeli könyvkötővel beköttettem a könyveket.
A könyvkötő olcsó volt, és rondán dolgozott. Persze, ez csak később esett le. Akkoriban hihetetlenül jó érzés volt a frissen, nekem kötött könyvet a kezemben tartani.
Múltak az évek, a könyvek által kiváltott izgalom nem csitult, a könyvek pedig gyűltek. (Gyűlnek azóta is.)
Elsőre nem vettek fel semmilyen felsőoktatási intézménybe, ezért, gyakorlatilag véletlenül egy kis műhelyben találtam magam. Egy nyomdában, ahol a nyomdászat mellett a lehető leghagyományosabb eszközökkel folyt a könyvkötés. Bőrök, vásznak, kartonok, márványozott és márványozandó papírok. Enyv, Ökörepe és karragén moha. A hozzám hasonlóknak maga az Éden… s mert mindez – a rendszerváltás után, de – nem a mai rohanó világban zajlott, ezért lehetőség volt a ráérős beszélgetésre, az elmélyült bíbelődésre és a matatásra. Aminek persze volt olyan következménye is, hogy a mindennél hasznosabb, semmittevéssel eltöltött hét végén ájulásig dolgoztunk, hogy határidőre végezzünk azzal, amivel muszáj.
A Shakespeare összes művét tartalmazó kötetet egyik reggel, munkába menet láttam meg a Városház utcai könyvesbolt kirakatában. A következő héten meg is vettem, és valami elképesztően irritáló boldogságtól fűtve mutogattam a műhelyben. Péter, akié a nyomda volt, nem szólt semmit. Kinyújtott kézzel elkérte a könyvet.
Odaadtam – még mindig büszkén. Forgatta kicsit, talán hümmögött is hozzá, aztán gerincével fölfelé a térdére állította a könyvet, két kézzel megmarkolva felnyitotta a borítókat, és felemelte az egészet. A könyvtest középen csüngött, mint Krisztus a kereszten. Moccanni sem mertem!
– Még a ragasztóval is spórolnak! – mondta lebiggyesztett szájjal, majd megrázta az én csodaszép kötetemet: a borító a kezében maradt, a tetemes könyvtest pedig csattanva elterült a mocskos linóleumon…
Azt hiszem, aznap nem sokat beszélgettünk… Vigasztalhatatlan voltam, ő meg nem nagyon vigasztalt. Napok teltek el, mire lehiggadtam, s napok teltek el úgy, hogy nem beszéltünk az Én Könyvemről, ami borítójától megfosztva ott hevert a montírozó-asztal fölötti polcon. Amikor már elcsitult a gyász, akkor vette elő, és tette ki a könyvkötő-asztalra. Együtt terveztük meg, hogy milyen legyen az új borító és együtt bíbelődtünk vele napokig. Akkor megtanultam, hogy a könyv bekötése valami sokkal több, mint szakma.
Amíg készült SEXPÍR (így áll a könyv gerincén), addig elszabadult bennünk valami, és úgy is maradt. Ötleteltünk vég nélkül:
– mire, hogyan lehetne felhasználni a széthullott, gyakorlatilag megsemmisült könyvek maradékát?
– lehetne e használható könyvet készíteni úgy, hogy mindkét szélén gerince legyen?
– használható-e egy könyv, amelyik a sarkainál nem derékszögű?
– egy kör alakú könyvnek hol lenne a gerince?
– tudnánk-e gömb alakú könyvet csinálni?
– készíthetnénk-e könyvekből könyvespolcot, és akkor az a polc vajon könyvnek számít-e? Könyvesboltban, vagy bútorboltban kell-e árulni az ilyesmit?
– ha átlátszó lapokon lenne a szöveg, akkor két lap kiadhatna valami egészen más jelentésű szöveget?
– jó lenne egy kinyithatatlan és egy becsukhatatlan könyv!
– rugóval nyíló kapcsos-könyv kellene!
– vagy egy olyan könyv, ami időről időre becsapja magát…
Tényleg sziporkáztunk, és ez tényleg eltartott hónapokig a játék. Ha nem kellett volna bevonulnom határőrnek egy korábbi kerítés helyére, akkor talán némelyiket meg is csináltuk volna…
Esküszöm, akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a könyvművészet és a művészkönyv egy – az enyémnél tágasabb – világban létezik. Én azt hittem, csak játszunk.
Sokáig nem tudtam, hogy mások is játszanak, sőt komolyan veszik ezt a játékot!
***
[A címlapképen a fenti szöveg szerzője beszélget Szirányi Istvánnal és Kemény Zoltánnal.]
