Tarthatunk beszédet a Paulskirche falai között, de nem házasodhatunk és nem fogadhatunk örökbe gyermeket? Néha azt kérdezem magamtól, kinek a méltósága sérül itt: a miénk, akiket nem odatartozónak nyilvánítanak, vagy azok méltósága, akik a mi jogainkat vonják kétségbe?
Az emberi jogok nem zéró összegű játszmák. Senki nem veszíti el a jogait, ha azokat mindenkinek biztosítják. Az emberi jogok feltétel nélküliek. Nem lehet és nem kell őket kiérdemelni. Nincs olyan feltétel, amelyet teljesíteni kellene ahhoz, hogy valakit emberként elismerjenek és védelmet biztosítsanak számára. Az egyéni életterv, a szociális gyakorlat vagy a vallásos meggyőződés iránti rokonszenv, vagy elutasítás, beleegyezés, vagy undor nem játszhat ebben szerepet. Hiszen a liberális, nyitott, szekuláris társadalomnak ez a lényege.
A különbözőség nem elégséges indoka a kirekesztésnek.
A hasonlóság nem a szükséges előfeltétele az alapjogoknak.
Ez nagyszerű, hiszen azt jelenti, nem kell kedvelnünk egymást. Még csak értenünk sem kell egymást a jó életről alkotott elképzeléseinkben. Tarthatjuk egymást különösnek, furcsának, régimódinak, újmódinak, nyárspolgárinak vagy harsánynak. Hogy a Paulskirche helyszínéhez képest kissé pongyolán fogalmazzak: én Borussia Dortmund-drukker vagyok. Hát igen, némileg kevesebb megértést táplálok az iránt, hogy miként lehet az ember Schalke-fan. És mégsem ötlik fel bennem soha, hogy a Schalke-drukkerektől a gyülekezési jogukat elvegyem.
A különbözőség egyenlőtlenséggé, az azonosság identitássá züllik – írta egyszer Cvetan Todorov. Ez korunk szociális patológiája: hogy beoszt és feloszt, identitásra és különbségre osztályoz, fogalmak és bőrszínek szerint, származás és hit szerint, szexualitás és testiség szerint oszt meg, hogy kirekesztést és erőszakot igazoljon.
Ezért azok, akik előttem itt álltak, és hozzám hasonlóan egy meghatározott, sajátos perspektívából beszéltek, mindkettőt hangsúlyozták: az egyéni sokszínűséget és a normatív azonosságot egyaránt.
Hangsúlyozták a másként hinni, másként kinézni, másként szeretni szabadságát, a fenyegetett vagy tönkretett vidékről vagy közösségből származás gyászát, egy bizonyos „Mi” keserű erőszak-tapasztalatainak fájdalmát – és a vágyat, hogy az írással mindezt az együvétartozást felül lehet írni: a jelrendszereket és a köröket kétségbe vonjuk és megnyitjuk, a perspektívákat megsokszorozzuk, és az egyetemes „Mi”-t mindig és minduntalan megvédjük.
III.
Napjainkban a fanatizmus és az erőszak grasszál Európában. Álvallásos és nacionalista dogmatikusok hirdetik tanaikat a „homogén népről”, az „igazi” vallásról, az „eredeti” hagyományról, a „természetes” családról és az „autentikus” nemzetről. Kódokat, fogalmakat vezetnek be, amelyek egyik embert kizárni, a másikat bevonni hivatottak. Önkényesen osztják fel és be, hogy ki tartozhat oda és ki nem.
A saját kulturális vonatkozások és kontextusok minden dinamizmusát, minden sokszínűségét, többértelműségét tagadják. Minden egyéni egyediséget, mindent, ami minket mint embereket, de mint odatartozót is azzá tesz, amik vagyunk: vitáinkat, sebezhetőségünket, de a boldogságról alkotott képzeteinket is megtagadják. Identitás és különbségek szerint válogatnak, kollektív kategóriákba csomagolnak, amitől minden eleven, szelíd, ellentmondásos odatartozás elsimul és letompul.
Talán nem ők maguk azok, akik kint állnak az utcán és félelmet, rémületet terjesztenek, ők, a tisztaság populistái és fanatikusai, nem ők maguk hajítanak feltétlenül Molotov-koktélt a menekültek szállásaira, nem ők maguk tépik le a muszlim nők fejéről a hidzsábot vagy a zsidó férfiak fejéről a kipát, talán nem ők maguk vadásznak lengyel vagy román európai nőkre, talán nem ők maguk támadnak meg fekete németeket – nem feltétlenül ők maguk gyűlölnek és bántalmaznak. Ők gyűlöltetnek.
Ők látják el a diskurzust az ellenérzések és az előítéletek mintáival, ők készítik el a rasszista termékelhelyezést, mindazt a kicsi, közös fogalmat és képet, amellyel stigmatizálni és értékteleníteni lehet, az észlelés minden rostáját, melyeknek segítségével embereket aláznak és támadnak meg.
Ez a kirekesztő fanatizmus nemcsak azokat károsítja, akiket magának áldozatként keres, hanem mindazokat, akik nyitott, demokratikus társadalomban akarnak élni. A Homogén, a Tiszta, a Népi dogmája leszűkíti a világot. Szűkíti a teret, amelyben elgondolhatjuk és láthatjuk egymást. Egyeseket láthatóvá, másokat láthatatlanná tesz. Egyikre értékes címkéket és asszociációkat aggat, a másikra megvetőeket. Lehatárolja a képzeletet, amelyben lehetőséget és esélyt tulajdonítunk egymásnak. A hiányzó képzelőerő és empátia azonban a szabadság és az igazságosság hatalmas ellenfelei. És pontosan ez az, amit a tisztaság fanatikusai és populistái akarnak: az elemző nyitottságot és a sokszínűség iránti empátiát akarják elvenni tőlünk. Egységesíteni akarják mindazon vonatkozások egyidejűségét, amelyek hozzánk tartoznak, és amelyekhez mi tartozunk, a vallások, a származás, a gyakorlatok és szokások, a testiség és szexualitás együtt- és egymásra való hatását. El akarják hitetni velünk, hogy alkotmányos hazafiság, demokratikus humanizmus nem létezik. Az útleveleket belső állapotunk igazolványaként akarják félreértelmezni, csakis azért, hogy kijátsszanak minket egymás ellen. Van ebben valami groteszk is: ez a társadalom évtizedeken keresztül tagadta, hogy bevándorlótársadalom volna; a migráns nőket és férfiakat, gyerekeiket és unokáikat évtizedeken keresztül „idegeneknek” tekintették, nem a társadalom polgárainak; évtizedeken át úgy kezelték őket, mintha nem a társadalomhoz tartoznának, mintha semmi mások nem lehetnének, csupán törökök – és most szemükre vetik, hogy nem eléggé németek és hogy van egy második útlevelük is?
Anyám családja a háború előtt kivándorolt Argentínába. Családjában mindenkinek különböző időpontokban különböző útlevele volt, hol argentin, hol német, hol mindkettő. Megőriztem őket otthon: nagyapám útlevelét, amelyet nagybátyám ajándékozott nekem és az anyámét. Az unokahúgomnak, Emiliának, aki ma itt van, és mint minden testvére, az Egyesült Államokban született, amerikai útlevele is van. Többnyelvűek mindannyian, azok voltak és ma is azok. Ámde tényleg úgy hiszik a neonacionalisták, hogy bárki a családomból kevésbé demokrata lett volna, vagy kevesebb tiszteletet érez az egyes ember szabadsága és az emberi méltóság védelme iránt? Tényleg úgy hiszik, az útlevél bármit is elárul az eldurvulással szembeni elutasításukról, arra való hajlandóságukról, hogy demokratikusan szálljanak síkra egy nyitott társadalomért – bárhol is legyen az?
Úgy sejtem inkább, hogy mindazok, akiket valaha elűztek, akik ismerik a menekülést vagy akár csupán a migrációt, mindazok, akik a világ különböző pontjain otthon érzik magukat, mindazok, akiket honvágy vagy elvágyódás gyötör, mindazok, akik szeretik az irónia és a humor különböző hangszíneit, azok, akik maguk is változnak és keverednek, ha nyelvet váltanak; mindazok, akik emlékeznek a gyermekdalokra, amelyeket a következő generáció már nem ismer, mindazok, akik az erőszak és a háború töréseit megélték, mindazok, akiknek bőre alá kúszott a terrortól és az elnyomástól való félelem, éppenséggel ők ismerik a stabilabb jogállami intézmények és a nyitott társadalom értékét. Talán éppen valamelyest jobban, mint azok, akiknek soha nem kellett aggódniuk, hogy elveszítik azokat.
Ők, a fanatikusok gyűlöletükkel és az erőszakkal akarnak bennünket megfélemlíteni, hogy tájékozódási képességünket és nyelvünket elveszítsük. Hogy teljes zavarodottságunkban a fogalmaikat, a hamis ellentéteiket, a megkonstruált „Másikat” – vagy legalább a színvonalukat átvegyük. Babonáikkal, összeesküvés-elméleteikkel, az önsajnálat és a brutalitás eme sajátos kombinációjával a nyilvános diskurzust rongálják. Félelmet és rémületet terjesztenek és csökkentik a szociális teret, amelyben találkozhatunk és kifejezhetjük magunkat.
Azt akarják, csak a zsidók védekezzenek az antiszemitizmus ellen, hogy csak a melegek tiltakozzanak a diszkrimináció ellen, hogy csak a muszlimok álljanak ki a vallásszabadságért, hogy aztán megbélyegezhessék őket zsidó vagy meleg „lobbiként”, vagy „párhuzamos társadalomként”; azt akarják, hogy csak a feketék lázadjanak a rasszizmus ellen, hogy aztán mint „dühösöket” rágalmazhassák őket; azt akarják, hogy csak a feministák keljenek ki a macsóizmus és a szexizmus ellen, hogy aztán „humortalannak” gúnyolhassák őket. Valójában egyáltalán nem a muszlimokról vagy a menekültekről vagy a nőkről van szó. Ők mindazok elbátortalanítására törekszenek, akik kiállnak az egyedülálló és különböző egyén szabadságáért.
Ezért mindannyian úgy kell hogy érezzék: hozzájuk is szólunk.
Ezért a gyűlöletre és a megvetésre adandó választ nem lehet csupán „a politikának” címezni. A terrorért és az erőszakért államügyészek és a nyomozóhatóság az illetékesek, de a megvetés és a megalázás összes mindennapi formájában és minden, állítólagosan homogén közösség megteremtésében és hozzásorolásában: ezekben mi mindannyian illetékesek vagyunk.
Mit tehetünk?
A beszéd és a cselekvés által az emberek világába kapcsolódunk bele, a világba, amely már azelőtt létezett, hogy mi megszülettünk” – írta Hannah Arendt a Vita Activában – és ez a bekapcsolódás olyan, akár egy második születés, amelyben a megszületettség meztelen tényét erősítjük meg, ugyanakkor pedig magunkra vesszük annak felelősségét.
Nem engedhetjük, hogy védtelenné és szótlanná tegyenek bennünket. Képesek vagyunk beszélni és cselekedni. Képesek vagyunk magunkra venni a felelősséget. És ez azt jelenti: Beszéddel és cselekedettel képesek vagyunk beleavatkozni ebbe az egyre eldurvuló világba.
Ehhez csupán arra van szükség, hogy bízzunk abban, ami minket, embereket jellemez: az újrakezdés tehetségében. Képesek vagyunk kimenni és félbeszakítani valamit. Képesek vagyunk újjászületni azáltal, hogy bekapcsolódunk a világba. Amit nekünk hátrahagytak, arra képesek vagyunk rákérdezni: eléggé igazságos volt-e, amit nekünk adtak; képesek vagyunk megvizsgálni: eléggé alkalmas-e, befogadó-e és szabad-e – vagy sem.
Újra és újra képesek vagyunk újrakezdeni, egyénként, de társadalomként is. Képesek vagyunk a megkérgesedett felületet újra feltörni; a struktúrákat, amelyek korlátoznak vagy elnyomnak, feloldani; kiléphetünk és együtt kutathatunk új, más formák után.
Képesek vagyunk újrakezdeni és a régi történeteket továbbfonni, akár a gúzskötelet: odabogozhatjuk vagy kioldhatjuk, különböző történeteket szőhetünk egybe és másik történetet mondhatunk el, olyat, amely nyitottabb és halkabb is, olyat, amelyben mindenki, minden egyes ember releváns.
Ez egyedül nem megy. Ehhez a civil társadalomból mindenkire szükség van. A demokratikus történet mindenki együttes munkája. A demokratikus történetet mindenki együtt meséli. Nemcsak a hivatásos elbeszélők. Itt mindenki, minden nő és minden férfi fontos, öregek és fiatalok, azok, akiknek van munkája és azok, akiknek nincs, azok, akik képzettek és azok, akik kevésbé, drag queenek vagy lelkipásztorok, vállalkozást vezető nők vagy katonatisztek, nyugdíjasok és diákok, mindenki fontos; hogy mesélje a történetet, amelyben mindenkihez szólnak és amelyben mindenki láthatóvá válik. Ezért állnak ki a szülők és a nagyszülők, ezen dolgoznak a nevelők és a tanítónők az óvodákban és az iskolákban, ehhez tartoznak a rendőrnők és a szociális munkások éppúgy, mint a klubtulajdonosok és az ajtónállók. A nyitott, plurális Mi demokratikus történetének képekre és példaképekre van szüksége, a hivatalokban és a hatóságoknál éppúgy, akár a színházakban és a filmeken – hogy megmutassák és emlékeztessenek arra, amik és akik lehetünk.
Nem elég csupán állítani, hogy szabad, szekuláris, demokratikus társadalom vagyunk, de valóban annak is kell lennünk. A szabadság nem olyasmi, ami a birtokunkban van, hanem valami, amit az ember cselekszik. A szekularizáció nem kész dolog, hanem lezáratlan projekt. A demokrácia nem statikus bizonyosság, hanem a bizonytalansággal és a kritikával való bánásmód dinamikus gyakorlata.
Egy szabad, szekularizált, demokratikus társadalom olyasmi, amit tanulnunk kell. Újra és újra. Egymásra hallgatva. Egymásról gondolkodva. A közös beszédben és cselekedetben. A valahová tartozás sokszínűsége és az egyéni egyediség iránti kölcsönös tiszteletben. És nem utolsósorban a gyengeségek kölcsönös beismerésében és a megbocsátásban.
Fárasztó ez? Igen, nagyon is. Konfliktushoz fog-e ez vezetni a különböző gyakorlatok és meggyőződések között? Igen, biztosan. Nehéz lesz-e olykor igazságos egyensúlyba hozni a mindenkori vallásos vonatkozásokat és a szekuláris rendet? Abszolút. De miért is történne mindez egyszerűen?
Mindig képesek vagyunk újrakezdeni.
Hogy ehhez mi kell?
Nem sok. Némi tartás, némi nevető bátorság és nem utolsósorban az a hajlandóság, hogy tekintetünk szemszögén változtassunk; gyakrabban történjen meg, hogy mindannyian azt mondjuk:
Wow. Szóval így néz ez ki ebből a szemszögből.
Fordította: Benkő Gitta
