A Schrödinger macskája kifejezés egy furcsa gondolatkísérletet takar. Egy macska be van zárva egy olyan dobozba, amelyben egy óra alatt lebomolhat a benne lévő radioaktív anyag egy atomja és megölheti a macskát, vagy nem bomlik le a radioaktív anyag, és nem öli meg a macskát. Azt viszont, hogy él-e még a macska vagy nem, csak akkor tudhatjuk meg, ha kinyitjuk a dobozt és belenézünk. Vagyis a lényeg, hogy ha nincs, aki megnézze, hogy mi történt a macskával, akkor az állat egyszerre élő és halott is, mert mind a két lehetőségnek ugyanakkora a valószínűsége. De hogy lehetne egyszerre élő és halott? Ez a probléma a Timothy and the Things: Schrödingerre várva című előadás sorvezetője.
Úgy van, ahogy én látom, vagy egészen másképp? Fülöp Lászlóval, a társulat új produkciójának táncos koreográfusával beszélgettünk.
Jól sejtem, hogy ez a darab az összes lehető kimenetel egyidejűsége és azonos esélye ürügyén a fejben történő, tudott és nem tudott, létező vagy nem létező dolgok Atlantiszáról mesél? Izgalmas téma.
Igen, régebben nagyon érdekelt a kvantumfizika, de most nem ilyen módon akartam a témához közelíteni. Főleg az ismeretlen érdekelt, a félig létezés vagy nemlétezés állapota, másrészt a várakozás, a késleltetés és az emberek közötti viszonyrendszer. Egy probléma, amit nem tudatosítunk. Tegyük föl, hogy ott van a dobozban, de nem tudunk róla, számunkra nem létezik, de mégis hatással van ránk. Úgy élhetjük meg például, mint véletlenek sorozatát. Nem kell, hogy létezzen tudatos szinten számunkra, de attól még működik. Van egy természetes kíváncsiság, ami a dolgok tisztázását kívánná tőlünk, de ezzel szemben ott van az ismeretlentől való félelem is. Ez egy állandó nyomás rajtunk, hogy nyissuk ki a dobozt és nézzük meg, hogy mi van benne, mert amiről nem tudjuk, hogy micsoda, az lehet jó is, kellemes is és lehet nagyon rossz, bánthat és tönkre is tehet bennünket. Végtelen sok opció létezik. Kérdés, hogy a biztonságos ismeretlent választjuk vagy a kockázatot jelentő tudást. És az is kérdés, hogy meddig tudunk késleltetni és elodázni dolgokat, és ez milyen tényleges hatással van ránk és az életünkre.
Hogy lesz az igazi leragadásokból és elmélázásokból mozdulat, gesztus és történet?
Amikor táncról beszélünk, az annyira fizikális, érzékeny és absztrakt dolog, amit nehéz szavakkal leírni. A darabban megjelenik a kommunikáció nehézsége is, hogy hogyan izolálódik valaki, vagy hogyan talál megértésre, és vajon ez mennyiben valóságos és mennyire formális. Ezeket tempókra és dinamikára fordítottuk át, ami megint csak elég absztrakt, de itt mégis nagyon is valóságos dolgok, energia-visszatartások és robbanások vannak, de van egyértelműbb és jobban értelmezhető része is, ezek az emberi és a társadalmi kapcsolatok, az egyes ember és a tömeg kapcsolata. A darab minden részét igyekeztem úgy felépíteni, hogy mindez megjelenhessen.
De milyen személyes történetek vannak emögött?
Nekem rengeteg történetem van arról, amikor húzom, halasztom a dolgokat, csak, hogy ne kelljen szembe néznem a valósággal, és aztán addig nő a probléma, amíg önálló életre kel, és nem lehet többé kordában tartani. Talán ismerős lehet a ’túlnő rajtad’ kifejezés. Ami nem volt akkora probléma eleinte, akkorára duzzad idővel, hogy áttöri a gátat, és visszafordíthatatlan pusztításokat okoz. Mintha a macska, amit a dobozba zártál, tigrisként tépné szét a dobozt és utána téged is. Szerintem mindenkinek vannak ilyen sztorijai, és a közös bennük, hogy senki nem beszél róluk szívesen. De ebben a darabban sem konkrét történetek jelennek meg, inkább csak a belső folyamatok vagy a problémakör következményei, lenyomatai. Tragikomikus karakterek, jellemrajzok, elodázási technikák igen, de konkrét történetek nem. Az utolsó előtti pillanatról szól talán – a ’még nem késő, de már igen’-ekről. Mindez kellő humorral, de kritikusan és keményen. Mosolygok, de közben fáj is.
Mióta létezik és hogy működik ez a társulat?
Nehéz behatárolni, amit csinálunk, mert percenként más és más bélyeget lehetne rásütni. A felállásról azt kell tudni, hogy ezeket az embereket nagyon régóta ismerem és mindegyikükkel dolgoztunk már korábban. Mind a Budapest Kortárstánc Főiskolára jártunk, ott ismertük meg egymást. A Timothy and the Things viszont nem egy létező fix társulat, inkább egy brend. Fiktív és valós egyszerre. Nekem fontos volt, hogy ne a saját nevemet használjuk, ez nagyon zavart egy ideig, mert nem vagyok azonos magánszemélyként és művészként, erre találtam ki ezt a képzeletbeli figurát. Nem örülnék, ha a színpadi vagy alkotói karaktereimet azonosítanák velem. A Timothy and Thingsnek van egy elég erős világa és ízlése, viszont azt is el tudom képzelni, hogy a jövőben ezzel a névvel bárki közülünk kiálljon egy nagyszerű ötletével, egy új produkciót hozzon létre. Ez egy nyitottabb dolog. Lehet közös alkotás, mint Cuhorka Emesével az Anyádék rajtam keresnek, de lehet olyan produkció is, amiben én már egyáltalán benne sem leszek, csak mint támogató. Nem gondolom, hogy ennek szorosan hozzám kell kapcsolódnia, mert az irányt fontosabbnak látom, mint a személyemet. De persze meglátjuk, mit hoz a jövő. Vannak terveink, és bízunk abban, hogy megtalálják az útjaikat.
Vagyis te irányítasz, de mindenkinek az elképzelése érvényesülhet?
Gyakran nagyon konkrét dolgokat ajánlok és hozok, de én magam nagyon demokratikusan működöm, mindig meghallgatom a táncosokat és kikérem a véleményüket. Az én elképzelésem, az egy dolog, de az, hogy ezt hogyan tudjuk rájuk átültetni, az egy másik téma. Időnként el kell engednem dolgokat ahhoz, hogy elkezdhessenek működni. Profi előadóművészekkel dolgozom, akik részesei a munkának, de nem tudom, és nem akarom egy az egyben rájuk projektálni a világomat. Itt derül ki, hogy a sokmillió lehetőség közül mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Mi az, amit közösen, mint csoport végig tudunk vinni, és mi az, ami kihullik. Nekem az emberi vagy személyes tényező nagyon fontos, nagyon ragaszkodom azokhoz, akikkel dolgozom, ez néha bővül, néha cserélődik, de van ebben egy nagy elköteleződés részemről, és valamennyire az ő részükről is szerintem. Persze mindenki változik, a munka is változik, és én is változom. Semmit sem tekinthetünk biztosnak, csak azt, hogy van erre törekvés.
Olvastál egyébként Murakami Harukit, akinek a fejben játszás a fő témája?
Persze. Az emberek soha nem csak annyik, amit gondolnak magukról és amivé válni szeretnének. Ami az emberből látszik, az csak a jéghegy csúcsa. A legnagyobb rész a víz alatt marad.
