Eörsi István a nyolcvanas években elővette egykori jegyzeteit és megírta a börtönéveket, a gyűjtőt, 56-ot, a családot, a barátokat, a rabtársakat, a bajtársakat és elvtársakat, de leginkább egykori és akkori önmagát. Ez a sokrétegű, utalásokkal és reflexiókkal átszőtt, izgalmas és eleven nagyesszé, visszaemlékezés, önelemzés, önszembesítés és korrajz, az Emlékezés a régi szép időkre című szöveg lett az alapja az Örkény színház felkavaró előadásának, Znamenák István Eörsi estjének, amely nem csak időutazás és szellemidézés, mert tapinthatóan közvetíti egy mellébeszélést és megalkuvást nem ismerő ember lenyűgöző belső szabadságát.
Amikor erre az előadásra készültél, csak ezzel a szöveggel dolgoztál, vagy beleolvastad magad Eörsibe?
Ismertem és elég jóban voltam Pistával, nagyon jó munkakapcsolatunk alakult ki Kaposváron, ahol ő dramaturgként dolgozott. Több mint tíz évet töltöttünk ott együtt, és az alatt a tíz év alatt mindig megkaptam tőle az aktuális könyveit, szóval, elég jól ismertem az írásait, ezt meg főként. Nagyon szerettem őt.
És milyennek ismerted?
Hitt az elveiben, hű volt a szabad vélemény-nyilvánítás elvéhez és ahhoz is, hogy mindig az igazságot kell mondani, nincs értelme bármiről is hazudni. Sokszor hallottam ezekről beszélni. A másik, amihez hű volt, és maradt világéletében, az az állandó kaján derű, amivel a világot szemlélte, és ahogyan beszélt róla, ebben a könyvében is. Egészen elképesztő, hogy valaki így emlékszik vissza a börtönben töltött időre, már maga a cím is őrületes, hogy hogyan és honnan tudta nézni, ami vele és körülötte történt. Mi csak irigykedhetünk, mert a legegyszerűbb dolgokat se tudjuk máshonnan nézni, mint az önmarcangolás szintjéről, és nem tudjuk úgy kezelni azokat, ahogyan Ő kezelte.
A visszaemlékezés egyik első alapvetése a korai versek kapcsán: „Elutasítom a divatos előítéletet, mely határvonalat húz szerep és ember közé. Mindenkit jellemez, hogy milyen szerepeket vállal fel. Sőt hajlok arra a feltételezésre, hogy legvalódibb lényünkre csak szerepeinkből következtethetünk.” Érdekes játék ez. Te most itt belebújtál az Eörsi figurába, vagy hogy működik ez?
Nagyon furcsa ez, mert én egyáltalán nem akartam belebújni, egyáltalán nem akartam Eörsi Pista lenni, ez egyáltalán nem volt cél. Ha mégis rá lehet ismerni, az a személyes érintettségem. Elég csak felidéznem azt a tucatnyi esti beszélgetést a kaposvári büfében bepálinkázva, vagy a közös útjainkat Budapestre este az autóban, amikből elég sok volt, vagy azt az állandó szenvedélyt, ami benne működött mindennel kapcsolatban. Ha éppen aktuálisan látott valamit – mondjuk egy főpróbát nézett végig, amiben ugyan nem dolgozott, csak lejött megnézni, mint a színház dramaturgja, mindig olyan hévvel és olyan lehengerlő okossággal tudott hozzászólni és beszélni bármiről. Ha ezeket felidézed, nem tudod magadon kívül tartani ezt az embert. Ráadásul én nagyon szerettem őt, rendkívüli módon tiszteltem és tisztelem ma is, és ez biztosan beszivárog. Amikor ez az előadás készült, akkor mégiscsak az történt, hogy én bármennyire is nem akartam Eörsi-klón lenni, ott voltak, ott vannak előttem a gesztusai, hallom a hangját, mondjuk, ahogy a Kádár-történetet meséli, amit egyébként számtalanszor elmesélt, és nem tudom, nem lehet nem úgy mondani. És ilyen értelemben az összes többi szövegben is ott van. Amikor a szövegeit mondom, akkor ő jelen van.
Fotó: Gordon Eszter
Tényleg tapintható a jelenléte, miközben az ember úgy érzi, hogy te egy egészen másféle karakter vagy.
Igen, én teljesen más ember vagyok, mint amilyen ő volt, én nem tudom evvel a folyamatos derűvel szemlélni az egész világot. (nevet)
Meg hát ő egy fantasztikus, hiperszabad vaddisznó is volt közben.
Nagyon sok mindenben különbözünk, mégis a legfontosabb – és lehet, hogy ez ennyire egyszerű –, hogy én nagyon irigyeltem, és a mai napig nagyon irigylem, ha valaki ilyen. Irigykedve nézem, hogyan lehet valaki ennyire szabad. Csodáltam és ma is csodálom ezeket az embereket. Én nem tudok ennyire szabad lenni.
És sok mindenkit rendkívüli módon irritált is ezzel a bámulatos szabadsággal.
Mert az ilyen ember pontosan ezt váltja ki. Vagy nagyon szeretik és csodálják, vagy nem bírják elviselni. Kire hogy hat ez a szabadságfok. Rám így. De az biztos, hogy nekünk erről fogalmunk sincs, halvány sejtelmünk sincs róla, milyen ez a szabadságélmény. Hogy a francban van az, hogy az a hang mindig azt mondja, hogy engedd el, mosolyogj és akkor jó lesz? Mosolygok én, de van, amikor hiába, nem megy.
Fotó: Gordon Eszter
Elég összetettnek tűnik a helyzet. Éltél már át hasonlót színpadon?
Soha nem volt még olyan, hogy ennyire magamra maradtam volna egy szöveggel. Hiába van ott melletted a rendező. Volt korábban a Szentek fecsegésében egy negyven perces monológom, de az egy színpadra írott mű. Egészen más, mint a Pista könyve. Ez egy irodalmi szöveg, méghozzá nem is a legegyszerűbb. Hihetetlenül szofisztikált, és minden humor, minden csattanó az ő sajátos humorából fakad, olykor nehezen kisilabizálható, hogy épp hol van a poén. Ilyen értelemben én még sohasem voltam így szemközt szöveggel, soha ennyire személyesen és ennyire magamra maradva nem kellett vele foglalkoznom. Persze a rendező sok mindenben segít, de ebben nem tud. Egész egyszerűen magamra maradtam ezzel az emberrel a tanulási folyamat alatt, közben, előtte, és még a mai napig is.
Ezt hogy csináltad? Olvastál, emlékeztél, vagy maga a szöveg hívta elő?
Inkább interjúkat néztem, és nem az érdekelt, hogyan hadart, vagy hogyan intonált, hanem az a gyorsaság érdekelt, ahogyan vált, milyen az agya és hogyan készíti elő az improvizált humort. Fantasztikus és lenyűgöző az az élesség és gyorsaság. És az a szép benne, hogy közben rendületlenül hisz az igazságban. Abban, hogy mindig ki kell mondani azt, amit gondol. Egy interjúban egyszer egy kora reggelen neki szegezték, hogy: Magáról azt mondják, hogy maga a baloldal Csurkája. És az Eörsi erre nem hogy megsértődne, szó nincs ilyesmiről. Rögtön azt mondja, hogy nagyon megtisztelő, Csurka István csodálatos drámaíró, de azért lehetetlen, hogy én Csurka lennék, mert van közöttünk egy alapvető különbség. Ő azt mondja, hogy minden meg fog változni, ha majd az övék lesz minden hatalom. Én nemcsak a teljes hatalmat nem akarom, de egyáltalán semmilyen hatalmat nem akarok. Miközben nem bántott ő senkit, aközben tényleg sok mindenki megbántódott, egyszerűen csak mert mindig kimondta, amit gondolt.
Nyilván nem véletlen hogy éppen most vettétek elő ezt a szöveget és magát Eörsit.
Az évfordulók aktualitásán túl mindez élesen arról szól, ami ma történik, és mivel ez az ötvenes évek, a helyzet meglehetősen elszomorító.
Fotó: Gordon Eszter
Hogy reagál a közönség?
Akik eddig látták és akikből nem volt még olyan sok, nekik nagyon tetszett, de én nem tudom, hogy ez itt mennyire fontos. Valahogy képtelen vagyok úgy tekinteni rá, mint egy színházi előadásra, nem tudom úgy nézni, hogy a nézőknek tetszik-e. Valamiért nem színházi este nekem, nem olyan, mint amikor színészként a Tartuffe-öt játszom, nem olyan mint a többi, nem tudom így kezelni.
Mert nem tudod eltartani magadtól és újra meg újra megvisel?
Lehet, de az az érdekes, hogy nem visel meg. Örülök neki, és ezt is ő éri el, azzal, ahogy élt és amilyen volt. Ha megadatik, hogy ezeket az estéket együtt tölthetem a Pistával, az engem egyszerűen örömmel tölt el.
Egyszer azt mondtad, hogy téged nem a színészet, nem a rendezés és nem a darab érdekel, hanem mindezek együtt. A színház.
Ez így van, de itt most nem akarom tudni, hogyan vannak befűzve a lufik és hogyan mennek fel. Az egésznek a világát a Csaba (Polgár Csaba rendező – a Szerk.) meg a Lili (Izsák Lili látvány – a Szerk.) találta ki, én meg engedelmesen veszek részt benne és csinálom a magam dolgát, ami, azt hiszem, nem kevés. Bőven van még dolgom. Vannak helyek, ahol egyelőre egyáltalán nem az történik, amit én szeretnék, azt meg nem lehet, főleg, ha az ember egyedül van a színpadon. Ez kívülről talán nem látszik, de van, ahol a szöveg meg ez az egész dolog egy kicsit még félretol az útjából, és ahol vissza kell venni az irányítást.
Ettől függetlenül vannak kedvenc részeid?
Igen, és az a baj, hogy még vannak, ahelyett, hogy az egész az lenne.
Elmondod, hogy melyek ezek?
Az Angyal Pistáról szóló részt nagyon kedvelem, abban van valami elementáris csodálat az Eörsi részéről egy másik ember iránt, ami engem teljesen lenyűgöz. Mindenféle elképzeléseink vannak az önfeláldozásról, és az egészhez hozzátartozik, hogy ez az Angyal Pista nevű ember 1956-ban mindössze 28 éves volt, és amikor kivégezték, akkor 30. Egy nagyon fiatal ember, aki hazajön Auschwitzból és pár év múlva azt mondja, hogy nem vagyok hajlandó kompromisszumokkal szarakodni. A másik a Kádáros rész, mert ott nagyon kijön a humora, és nagyon szeretem a legvégét.
