A szobaszínház intézményének legjobb és legizgalmasabb hagyományaival kísérletező, avagy ebben a műfajban már inkább bejáratottnak és tapasztaltnak mondható Dollár Papáék legtöbb előadásukkal házhoz mennek, de ha épp nem, akkor is biztos, hogy történik valami váratlan és különleges. Ördög Tamással a Dollár Papa Gyermekei társulat rendezőjével és színészével készülő előadásukról beszélgettünk.
Éppen új bemutatóra készültök a Trafóban, a darab címe nemes egyszerűséggel: Csehov. Mit fed ez a nagyvonalúság, afféle helyzetgyakorlatokként kell elképzelni?
Nem, a Csehov végül egyetlen összefüggő történet lesz. Amikor elkezdtük ezt a munkát, azt tudtuk, hogy mindenképp Csehovval akarunk foglalkozni, és amikor a szövegekkel kezdtünk dolgozni, alapvetően két út rajzolódott ki előttünk. Az egyik, hogy csinálunk egy esztrád show-t különböző karakterekkel, ami nem ad ki egy történetet, de engem sokkal jobban izgatott, hogy próbáljunk a meglévő nagy és ismert Csehov-drámákból egy új darabot létrehozni, mert a karakterek annyira megfeleltethetők egymásnak a különböző darabokban, hogy erre lehetett alapozni. A meglévő karakterekből akartunk létrehozni egy új Csehovot. Na jó, lehet hogy furcsán hangzik, hogy új – azt akartuk, hogy a meglévőkből mégis egyetlen kerek történet rajzolódjon ki.
Mennyire volt improvizatív ez a folyamat?
Ezek azért mindig beállnak valamennyire, de most egy sokkal szigorúbbnak nevezhető próbafolyamat volt, mint a korábbiak. Az improvizáció azért annyiban megjelent, hogy a színészeknek nagyobb a szabadsága, mint mondjuk egy átlagos színházi próbafolyamatban, sokkal jobban beleszólhatnak, sokkal demokratikusabb, ahogy mi dolgozunk. Lehet véleménye, vagy befolyással lehet az egész kimenetelre, és ez itt is megvolt, viszont a szövegkönyv most sokkal fixebb. Ezzel a munkánkkal sokkal jobban elmozdulunk a kötött szövegkönyv felé, mint korábban.
Toldy Miklós felvétele a Gyermek c. előadásról
2009-ben alakultatok Kaposváron és a blogotokból az derül ki, hogy az előadásaitokat elsősorban magánlakásokban és intézményekben meghívásos alapon adjátok elő. Ez rögtön működött?
Kaposváron végeztünk Kiss-Végh Emőkével Mohácsi János osztályában és azóta dolgozunk együtt, kisebb nagyobb munkákat hozunk létre és mindig vendégszínészeket hívunk meg. Elsősorban magánlakásokban játszunk, de igazából 2013-ban volt az, hogy bementünk a Trafóba és azóta minden évben csinálunk egy előadást. Azóta megy a Család trilógia, ami három előadásból áll: Szerelem, Otthon, Gyermek, két Ibsen és egy Strindberg. Az első ilyen munkánk 2010-ben a Hedda Gabler alapján készült Ibsent a nappalimba címmel – ez volt az első előadásunk, ami a nagyobb nyilvánossághoz elért, és azóta is műsoron van, már több mint 200 előadás lement belőle.
Mindig kizárólag klasszikusokból indultok ki?
Igen, ez egy kifejezett szándék, mert nagyon izgat, hogy hogyan tudunk klasszikusokat mai formában bemutatni. Ezek a történetek pont azért tudnak fennmaradni és éppen attól működnek, mert univerzálisak, engem mindig az ember érdekel, az pedig mindig ugyanaz. A Nórában egy nő otthagyja a gyerekeit a férjére, ő pedig lelép.
És itt bejön egy posztmodern újraírási gesztus?
Igen, olyasmi. A szöveg nagyon szabad, de nincs áttéve például a mai Budapestre. Úgy próbáljuk megfosztani a korra vagy az országra utaló sajátosságoktól, hogy a fjordok helyett sosem tesszük a Duna-partra és díszletet szinte soha nem építünk, csak az adott tér van, a teljes minimál. Gyakran jelmez sincs, de néhányszor a Je Suis Belle készített nekünk jelmezeket, ez most is így lesz.
Több egykori Krétakörös színész is játszik veletek, de eszembe jutott Bodó Viktor társulatának a Szputnyik előadásainak különböző projekt jellege is. Ők szintén azzal kísérleteztek, hogy a színházat mindenféle formában kivigyék a hagyományos kőszínházból, illetve nem is volt nekik ilyen. Mennyire támaszkodtok az alternatív szcéna hagyományaira?
A lakásszínház ősváltozata mindenképp Halász Péterékre megy vissza, de hogy kikkel játszunk, az leginkább barátságok és ismeretségek alapján alakul ki, nem stiláris vagy hagyomány kérdése. Igazából jóban vagyunk azokkal, akikkel dolgozunk, ezért van nálunk több egykori Krétakörös színész is. 2013-tól Emőkével színészként mi is mindegyik Krétakörös darabban játszottunk, leszámítva A Harag Napját. Megismerkedtünk Lillával, Sanyival, Annamarival. Ami fontos ebben, hogy egy nyelvet beszélünk, ez nagyon közeli és intim, egy egészen speciális műfaj.
Herbst Rudolf felvétele a Tágra zárt szemek c. előadásról
Nehéz átállni erre a másféle metódusra és játékmódra?
Affinitás kérdése, hogy melyik színész mit szeret jobban. A Krétakörnek is volt egy csomó darabja, ahol nem volt frontális elrendezésű a nézőtér és a színpad. Egyes színészek erre nyilván inkább trenírozva voltak, szeretik ezt a dolgot.
De most a Trafóban nagyszínpadi előadás lesz.
Igen, nagyszínpad, de itt se lesz frontális a dolog, a nézők a színpadon ülnek majd, arányaiban megnő a stúdió mérete.
Mesélsz még a darabról?
Igazából nem akarok titkokat elárulni, mert nagyon épít az előadás például arra, hogy milyen Csehovok vannak összerakva. Eddig Ibsent és Strindberget csináltunk, de Csehov sokkal jobban megvan a magyar közönségnek, sokkal mélyebben benne van a magyar színházi hagyományban.
Ez is szempont volt?
Igen, igazából pont azokat a sztereotípiákat igyekszünk elkerülni, amelyek nagyon rátapadnak ezekre a széles körben elterjedt értelmezésekre. Az biztos, hogy sokkal nagyobb elvárással vagy előítélettel ül be a néző Csehovhoz, mint egy Strindberg vagy Ibsen darabra.
Akkor ez egyfajta frissítést is jelent, olyan új aspektusok behozását, amik a korábbi közmegegyezésben még nem voltak benne?
Nem mondom, hogy egyféle játékmód van, de ha belegondolok, előttem is megjelenik valami, ami a magyar Csehov-játszás. Egyik inkább megfelel ennek, másik kevésbé, de nézőként én se tudom mit fogok látni, és elsősorban az izgatott, hogy ezen túl tudunk-e lépni. Tulajdonképpen játék az elvárásokkal, a sztereotípiákkal. A dramaturgia pont arra épít, hogy a nézőt, aki hajlamos ráülni egy hullámra, hogyan lehet csőbe húzni, illetve mivel és hogyan tudjuk meglepni.
