Donna Tartt: Az aranypinty[The Goldfinch] – Park Kiadó, 2016 – fordította Kada Júlia – 900 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-3551-89-9
Már az előző magyarul megjelent regénynél gyanítottuk, hogy a titokzatos Donna Tartt tartogat még meglepetéseket. Most, hogy rövidesen megjelenik magyarul Az Aranypinty, elmondhatjuk, hogy nem volt hiábavaló a várakozás: erről a regényről nem lehet megindultság nélkül beszélni/írni! De komolyan! (És nem a Pulitzer-díj, a várható megfilmesítés, meg az eladási sikerek miatt, hanem mert ez a regény túlnő azon is, amit igényes olvasóként elvárnák.) Az Aranypinty, mint fejlődésregény szinte enciklopédikus igényű! A könyvben megrajzolt jellemfejlődés és a mindenre ügyelő társadalom- és korrajz rabul ejti az Olvasót, és – ami a legmeglepőbb – üzen is.
A művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba
– olvashatjuk az V. fejezet élén, a 660.oldalon a Nietzsche idézetet, mely nem csak a regény miértjére, de a főhős működésének mikéntjére is választ ad. A regény első történései Amszterdamban, egy szállodában játszódnak, ahol Theo Decker (a regény narrátora) betegen, lázálmok között várakozik valamire… Azt, hogy pontosan mire, csak a regény utolsó negyedében tudhatja meg az olvasó, mert szinte azonnal a történet elejére jutunk, ahol egy tragédiával és egy csodával megkezdődik egy tizenhárom éves kisfiú „életkalandja”. A Metropolitan Museum of Art-ban bomba robban, s a robbanásban meghal Theo anyja. Theo életben marad, végignézi egy idős ember haldoklását, és magával viszi a múzeumból Carel Fabritius németalföldi festő 1654-ben készült Aranypinty című, felbecsülhetetlen értékű festményét.
Theo és az Aranypinty sorsa összefonódik a következő évtizedre. A kamasszá, majd felnőtté érő fiú minden döntése, aggodalma kérdése és kalandja és terve mögött a festmény rejtőzik.
…még egy gyerek is látja, milyen méltósággal viseli sorsát: gyűszűnyi bátorság, merő pihe és törékeny csont. nem félénk, még csak nem is reményvesztett, hanem állhatatos és kitartó. Nem hajlandó elhúzódni a világtól.
A jellemfejlődés részletes, meghökkentően őszinte és megdöbbentően hiteles ábrázolása miatt duzzadt 900 oldalasra a regény, s bár hosszú oldalakon és fejezeteken át nem történnek „nagy és fontos dolgok”, az Olvasó mégis bennragad a történetben (mint egy megláncolt pinty), és úgy érzi, együtt kell haladnia a főhőssel. Donna Tartt ránk kényszeríti az empatikus olvasást: ha rossz dolgok történnek Theoval – pl.: a viszonylag rendezett New York-i gazdag családtól elviszi apja, aki egy szélhámos – ,akkor kicsit lehet gyorsítani az olvasás tempóját, hogy Theo túljusson a nehézségeken. Persze, ez csak az olvasói önálltatás, hiszen a jó regényben (mint az életben) a boldogság, a „megoldottság” csak pillanat lehet, s jön az újabb zűr. A drogok, az alkohol, az apa halála, az új élet megtalálása és szétcseszése New Yorkban… És akkor még ott vannak az emberi kapcsolatok, melyek egyszerre a létezés feltételei és – a szeretettől függetlenül – tehertételt jelentő kötelezettségek: ki- és beteljesíthetetlenek és mégis csodálatosak.
Donna Tartt olyan mélyen behúzza az olvasót a főhős életébe, hogy Theo Decker sorsán keresztül a legalapvetőbb emberi kérdésekkel kell szembesülnünk. Muszáj. Olyan kérdésekkel, melyeket a hétköznapokban próbálunk elsikálni, elkendőzni, elfeledni, elhessegetni. Theo Decker az élete bizonyos pontjain nem teheti meg, hogy nem próbál meg választ, igazi választ (!) adni az útját álló kérdésekre. A nagy kérdésekre pedig (talán) a sorsok adnak választ, akkor is, ha az a sors éppen rettentőnek tűnik.
…van egy köztes zóna, egy szivárványos perem, ahol a szépség születik, ahol összekeveredik és egybeolvad két nagyon különböző felszín, hogy felkínálja, amit az élet nem tud: ezen a helyen létezik minden művészet és minden mágia.
És (érvelnék tovább) minden szeretet…
Donna Tartt könyvében harmonikusan egymásba fonódik a szeretethimnusz, a művészettörténet, a krimiirodalom legjobb hagyománya, a haláltánc és az életöröm. A többi már az Olvasón múlik. Tényleg.
