Mi történik, ha Bob Dylan nem veszi át a Nobel-díjat, hol szaladt vakvágányra ez a párbeszéd szerző és bizottság között, illetve mi a véleményed kiérdemelt és ki nem érdemelt díjakról? Ezeket a kérdéseket tettük fel a kortárs magyar irodalom közismert személyiségeinek.
Sárközy Bence, a Libri Kiadó kiadóvezetője:
Annak őszintén örülök, hogy a Nobel-díj meglepetést okozott, mert értelmetlennek és színvonaltalannak tartom, ahogy a fogadóirodák tippjei eluralják a díjról való diskurzust a kulturális sajtóban. Ez borzasztó, és borzasztóan nívótlan az esélyesnek gondolt írók vegzálása. A Nobel egy magánalapítású díj. A bizottság annak adja, akinek akarja. Azt az eszmét értékeli a társadalom szempontjából és azt az esztétikumot az egyetemes művészet szempontjából fontosnak, amelyiket akarja. ’68 valóban fontos, Dylan pedig maga ’68 szelleme és valóban egyedülállóak a szövegei. Még akkor is, ha én inkább hallgatom, mint olvasom. Akkor is, ha én más amerikainak adtam volna… de ez a megállapítás amúgy teljesen mellékes, mert nem én adom.
Krasztev Péter kultúrantropológus, a BGE Média és Társadalom Tanszékének docense
A hír nagyot ütött, azonnal el is kezdődött a FB-on a zsezsgés, első felindulásból én is azt reagáltam, hogy 1. akkor már miért nem Leonard Cohen vagy Tom Waits; 2. az ilyenre nem Nobelt szoktak adni, hanem Grammyt (vagy ilyesmit). Aztán kicsit lecsihadtam – erre jó a közösségi média: az ember kicsapja rá az első habot -, és eszembe jutott, hogy tavaly meg azt mondtam, hogy Szvetlana Alekszijevics Elhordott múltjaink meg Pulitzer-gyanús, mit keres az irodalom kategóriában. És ahogy megyünk vissza az időben (lelkiismeretesen elolvasom az aktuálisat, Dylan esetében hál’isten idén megspórolhatom magamnak), kevés esztétikailag igazolható jutalmazottat tudnék elővenni. Kertészt, persze. De inkább ez tűnik a kivételnek, az esetleges egybeesésnek.
Ami, úgy gondolom, nem is baj. A kánon, az ízlés, az esztétikai minőségek, az olvasói érdeklődés annyira szociálisan és történelmi közegtől meghatározottak (nyelvről nem is beszélve), mélyen szubjektívak, ezzel szemben az emberi kiállás, egyéni minta meg annyira ritka, hogy ez a díj ennek a kettőnek az egybejátszását próbálja értékelni. Váltakozó sikerrel, mondom én, de milyen igazuk van, hogy nem az én szubjektivitásomhoz igazodnak. Ezt a paradoxont tovább nagyítva: ha Dylan nem lett volna nonkonformista szövegben, életmódmódban, attitűdben (stb.) nem kapott volna Nobel-díjat, ha meg a Nobel-díj odaítélése ezen a viselkedésen egycsapásra változtatna, és Dylan lelkesen hálát lihegne a mainstream vének díjáért, akkor senki sem venné többé komolyan, adhatná vissza a díjat. Kicsit megtekerve, de jól van ez így.
Jobb lenne ezekre a kérdésekre valami könnyed semmiséget válaszolni, például, hogy Krasznahorkai Grammy-díjánál térjünk vissza rá, vagy ilyesmit. De ezek már lefutottak, az összes poénlehetőség kihasználva. A díjaknak hármas szerepük van. Egyrészt kánonképzőként működnek, értékesnek/fontosnak elfogadott műveket/életműveket/szerzőket termelnek, másrészt erős visszaigazolások a szerzők számára, a megbecsültség tárgyiasulásai, harmadrészt pedig a jelentősebb díjak ilyen-olyan mértékű piaci fókuszt képesek létrehozni. A Nobel-bizottság ráadásul különleges szerepet gondol magának. Bár nem hangsúlyozódik ez túlságosan, mégis: a sok-sok arra érdemes teljesítmény közül mindig úgy választanak, hogy annak valamilyen általánosabb üzenete is legyen. Idén, ha jól értem, ez az üzenet valami olyasmi, hogy a művészeti ágak közötti merev, átjárhatatlan határokat fel kell számolni. Érzékelem és értem az üzenetet. Nem mondom, hogy egyetértek vele, de engem nem is zavar a dolog. Bob Dylan nem költő, életműve nem szépirodalom, ezt ki kell mondani. Ettől függetlenül nem gondolom, hogy kitüntetése rossz döntés lenne. Dylan hatása az irodalomra nagyon erős, lehet Nobel-díjas, lehet bármi, lehetne tőlem űrhajós is, hős anya, bármi. Fontosabbnak gondolom, hogy a most díjazott szerző hatását ne keverjük össze műveinek önértékével. Az irodalom egy sokkal differenciáltabb megismerési mód annál, mint amihez Dylan szórakoztató ipari hitelessége hozzáférhet. Ez egy fontos distinkció: Bob Dylan nem forrása az irodalomnak, hanem indukciólénye. Függetlenül attól, hogy a Nobel-bizottság mit bénázik a kommunikációval, és a díjazott erre hogyan reagál.
Kedves Sam, kedves Suzzane, mindennek ellenére Samnak adták a Nobel díjat. Azt tanácsolom, rejtőzzenek el. Szeretettel JL.
Beckett el is bújt, napokig nem jött elő a szállodaszobából, közben az újságírók kiszimatolták, hol van, megszállták a szállodát. Lindon odautazott, hogy feloldja az ostromállapotot. Beckett belegyezett abba, hogy a sajtó elé áll, hogy lefotózhassák, de megszólalni nem fog.
Így is lett, dohányozva, szótlanul ülve hagyta, hogy lefilmezzék, egy centi fogyott el a cigarettájából, aztán visszavonult. A díjat nem vette át, Lindon utazott helyette Stockholmba. A pénzt szétosztotta, a Trinity College könyvtára és a művészbarátai között. A díj után több mint egy évig nem írt semmit, ebből a szempontból talán értető, mért emlegette a díjat úgy magánbeszélgetésekben, hogy a „katasztrófa”.
Tallér Edina és Halász Margit írók kérdésenként próbálta szétszálazni a választ:
Mi történik, ha Bob Dylan nem veszi át a Nobel-díjat?
Hol szaladt vakvágányra ez a párbeszéd szerző és bizottság között?
TE: Erről nekem fogalmam sincs, és soha egy percet sem gondolkodtam még ezen. Nem érdekel. Konkrétan teljesen hidegen hagy a téma. A Nobel-díj kérdésköre az, ami teljesen hidegen hagy engem.
Mi a véleményed kiérdemelt és ki nem érdemelt díjakról?
TE: Nyilván, ha valaki díjat kap, azt valaki más neki ítélte, neki szánta, tehát bizonyos értelemben ki is érdemelte a díjazott. Nem lennék szívesen zsűritag semmilyen díjkiosztó brigádban.
