John Williams: Augustus – Park Könyvkiadó, 2016 – fordította Gy. Horváth László – 396 oldal, kemény kötés, védőborítóval – ISBN 978-963-355-277-3
John Williams (1922-1994) nagyszerű író volt, s azon csak csodálkozhatunk, hogy miért csak halála után lett világszerte sikeres. A tavalyi év egyik legnagyobb dobása volt, hogy – fél évszázados késéssel, a nyugati újrafelfedezésnek hála – megjelent magyarul is a Stoner [itt írtunk róla]. Most pedig megjelent Williams utolsó regénye az Augustus is. Ahhoz, hogy utóbbit a maga nagyságában értékelni tudjuk, meg kell feledkeznünk – legalább az olvasás idejére – az előbbiről.
Az Augustus lapjain az író szinte észrevétlenül elmesél mindent, amit a világról tud, s habár a történelmi szín – ilyen szempontból – csak kulissza, mégis annyi színt és árnyalatot ad a szereplőinek, hogy az így kikerekedő kép egészen elképesztő! (Megrázó.)
A három részből álló regény Augustus személyét és uralkodását állítja a történet középpontjába, és sajátos technikájának köszönhetően példátlanul közel hozza egymáshoz az olvasót és az uralkodót. A dokumentum-gyűjteménynek látszó regény Julius Caesar levelével indul (Kr.e. 45) és Augustus utolsó orvosának Senecához írott levelével zárul (Kr. u. 55). A kettő között levelek, jelentések, napló-jegyzetek, nyilatkozatok sokasága mutatja be az első római császárt, a császári Rómát. Természetesen egy pillanatra sem feledkezhetünk meg arról, hogy ezek a források a regényíró fantáziájának szülöttei. De mert az eredeti források hiányosak, nem állíthatjuk azt, hogy Williams igazsága ne lenne érvényes!
A regény első része megmutatja Augustus útját a hatalomig. A levelek, melyek nagy része a későbbi császár barátaitól származik, részletekbe menőn mutatja be a történelmet befolyásoló döntések mögött a vívódó, esélylatolgató embert, akit – mint az a forrásokból kiderül – ellenségei és ellenfelei lenéztek.
Gyerek még, s hozzá meglehetősen ostoba gyerek. A politikáról fogalma sincs, és nem is lesz. Nem a becsület, nem is az ambíció fűti, inkább valamilyen szelíd ragaszkodás annak emlékéhez, aki apja akart lenni. Barátait pedig csakis az előnyök érdeklik, amelyekre pártfogásával szert tehetnek. Így hát azt gondolom, nem jelent veszélyt számunkra
– írja Cicero (Williams szerint) Kr.e. 44-ben. S ahogy Cicero, úgy a többi hatalomhoz ragaszkodó római polgár sem vette komolyan Octaviust. Tévedésük – mint azt a „valódi történelem” is megmutatta – végzetes és halálos volt…
A regény második és legterjedelmesebb része Augustus hosszú uralma idején játszódik. A legfontosabb forrás a száműzetésbe kényszerített Juliának, a császár lányának „emlékirata”, melyben a történelmi események – árulások, intrikák, stb. – szoros egységbe fonódnak a személyes sorssal. Már ha beszélhetünk „személyes sorsról” egy olyan személy esetében, akinek életét – a viselkedni tudástól az érdekből kötött házasságokig – meghatározta a politika. Williams nagyszerűen, egészen példátlan érzékenységgel bontja ki a történetet, s kihasznál minden lehetőséget, amit a fiktív forrásokkal „a saját ölébe pottyantott”. Az írónak ahhoz is van bátorsága, hogy a fentiek mellett a testről, a vágyról, a kéjről és a szerelemről is meséljen.
Igen jól szolgált ez a test[…] Engem szolgált, miközben látszólag másokat szolgált. Mindig engem szolgált. A kezek, amelyek ezeken a combokon vándoroltak, értem vándoroltak, és a szerető, akinek gyönyört adtam, az én vágyamnak volt áldozta.
Néha, fürdés közben azokra gondolok, akik gyönyört adtak ennek a testnek…
Persze, a finoman megrajzolt karaktereknél is többet akar a szerző, a 286. oldalon például Ovidiusnak tulajdonított, Juliához szóló verset találhatunk.
A regény harmadik része egyetlen irat, a haldokló császár levélként közreadott gondolatfutama, melyben a császár álarca mögött rejtőző író elmesél mindent, amit a világról, az életről és a politikáról gondol. Az előzmények tükrében olyasmi ez, amihez az olvasónak valahogyan viszonyulnia kell… a rezignáltság is érvényes válasznak számít.
John Williams regénye igazi csemege, s ha az Augustus elolvasásának idejére azt tanácsoltam, hogy felejtsük el a Stonert, most azt állítom:
William Stoner írhatott volna ilyen regényt.
