Egyetlen perc alatt kell egy egész sorsot eljátszanom, és nem rosszul, rápakolva, hanem jól. Ha az öregség kiszolgáltatottságát nem tudom egyetlen percben megmutatni, akkor már inkább menjek is haza, hagyjam abba a pályát.
Az Örkény Színház október 14-én mutatja be Csehov Három nővérét, amelyben a legkisebb szerepet, Anfiszáét, a Kossuth-díjas Pogány Judit játssza. A próbák utolsó szakaszában beszélgettünk vele.
– Mit jelent számodra Csehov?
– Már ötvenkét éve vagyok színháznál, és egész pályafutásom alatt végig, örökké vágytam Csehov-darabban játszani. Pályakezdő éveimben találkoztam Csehov Sirályával, amit Zsámbéki Gábor rendezett, de nem voltam benne szereplőként, viszont megkértem Zsámbékit, hogy hadd asszisztenskedjek mellette, így mégis részese lehettem az előadásnak. Csehov fiatal lányszerepei sajnos mind elmentek mellettem, inkább csak a felnőttebb, idősebb szerepekből játszhattam. Az is csodálatos, például életem legszebb emlékei közé tartozik, hogy az Ivanovban játszhattam Anna Petrovnát, a tüdőbajos feleséget, de az ember fiatalon is vágyik Csehovra. Ahányszor hozzányúlunk, Csehov újabb és újabb rejtélyeket tár fel: a kapcsolatok, a kiszolgáltatottság, a magány, a megalázottság mélységeit, finom titkait. Shakespeare-t is jó játszani, de számomra Csehov a csúcs.
– Lehet, hogy a közönség nem elmélyülésre, hanem felhőtlen szórakozásra vágyik.
– Sajnos lépten-nyomon azzal a döntéssel találkozom, hogy inkább egy vígjátékra ülnek be, de szerintem ugyanúgy felszabadít egy mély érzéseket felmutató előadás, mint ha egy jót röhögünk. Nézőként velem is előfordul, hogy jól szórakozom egy előadáson, de attól még úgy megyek haza, mintha mi sem történt volna. Azt szeretem, ha a színház felpiszkálja az igazságérzetemet, helyre rázza az értékrendemet. Ebben hiszek, erre vágyom, és ez Csehovnál adott, mert maga a szerző mutat olyan katarzisokat, amiket ha nézőként végigélek, jobb ember leszek tőlük. Ha valaki szeretne jobb ember lenni, az bizony nézze meg a Három nővért, mert csodálatos pillanatokat fog átélni!
– Kosztolányi Dezső fordításához szoktunk. Ez az előadás Stuber Andrea fordítása alapján készül. Milyennek tartod?
– Bizonyos időközönként újra és újra rá kell nézni egy fordításra, és ha az már helyenként túlságosan irodalminak tűnik, akkor igenis lehet egy egyszerűbb, szárazabb, keményebb fordításban gondolkodni. Stuber Andrea hihetetlenül hűségesen fordította le Csehov írását. A fordító mindig hozzátesz valamit a szöveghez, benne van a saját személyisége is. Andrea az egyszerűséget tette hozzá. A legkevésbé sem akart ő maga szerepelni, nem akarta felvirágoztatni a szövegeket, hanem konokul ragaszkodott Csehovhoz. Következetesen kerülte, hogy irodalmibb legyen annál, mint ami Csehov szándéka lehetett. Nagyon teszik a fordítása.
– Neked, akit a legnagyobb kortárs színésznők egyikeként tartanak számon, Kossuth-díjas is vagy, milyen érzés pici szerepet játszani?
– Szerintem még későn is ér el az az érzés, hogy koromnál fogva már kevesebb szerep való nekem. A valóságos, papírforma szerinti koromhoz képest eléggé kitolódott az általam még eljátszható szerepek határa. Ha az ember elkezd kiöregedni a pályáról, annak természetes következménye, hogy egyre kevesebb szerep jut neki, és Isten őrizzen ácsingózni a régi nagy szerepek után. A tavalyi évadomban tizennyolc produkcióban játszottam. Ahhoz rémületes strapabírás kell, amit hetvenkét éven felül már egyszerűen gátol a fáradtság, és a kikopott ízületek is sokat rontanak a helyzeten, tehát néha jól is esik, ha csak könnyebbeket játszom. De természetesen azok a ,,csúcsesték” az életemben, ahol ,,mozdonyként kell húznom” az előadást, csak annyi erőm már nincs, hogy egy-két csúcsesténél többet vállaljak.
– De nem érzed rangon alulinak, hogy Anfisza apró szerepét játszod?
– Nem, dehogyis! Sőt kis híján nehezebb a feladat, mint egy főszerepnél, mert itt nincs javítási lehetőség. Egyetlen perc alatt kell egy egész sorsot eljátszanom, és nem rosszul, rápakolva, hanem jól. Ha az öregség kiszolgáltatottságát nem tudom egyetlen percben megmutatni, akkor már inkább menjek is haza, hagyjam abba a pályát. Úgy kell Anfiszaként léteznem, hogy a közönség ne arra emlékezzen, hogy bement az egyik ajtón, kiment a másikon, hanem annak a pillanatnak levegője legyen.
– Volt egyszer egy Kaposvár címmel előadássorozat indult a Gödörben. A nyitóesten Jordán Tamás veled, Bezerédi Zoltánnal, Koltai Róberttel, Lukáts Andorral, Máté Gáborral, Molnár Piroskával és Németh Judittal beszélgetett a színháztörténetet író kaposvári műhelyről. Lesz még a sorozatnak olyan estje, amelyben láthat-hallhat a közönség?
– Igen, ez csodálatos este volt, találkozni a régi barátokkal, újraélni a felejthetetlen pillanatokat, de be kell vallanom, igazságtalannak tartottam, hogy a sorozatban csak a 80-as évektől számították a ,,kaposvári időket”. Igaz, hogy Jordán Tamás, akié az alapötlet volt, csak 1980-tól volt ott, de a kaposvári színház fénykora már 70-ben kezdődött. Sőt Zsámbéki már előtte is rendezett ott remek előadásokat. A 80-as évek már a korábbi csúcs folytatása volt, hiszen ezért akarta a kulturális vezetés 1978-ban meggyengíteni a kaposvári társulatot – ami szerencsére nem sikerült!
Az Örkényben az idei Színházak Éjszakáján volt egy Szabadegyetem című sorozat, amelyben egy-egy színész választhatott egy témát, amiről előadást tartott. Én a Csiky Gergely Színház 1965 utáni szakmai és politikai botrányokkal zajló mélyrepüléséről meséltem, – hiszen már alig élünk páran azok közül, akik azt is átélték –, és az azt követő csodás elindulásról, a 70-es évekről.
A Gödör többi előadásában csak azok a volt kaposvári színészek lépnek fel, akiknek van önálló estjük. Nekem nincs, soha nem is volt. Annyit dolgoztam egész életemben, hogy soha nem volt egy lyuk, ahová egy önálló est összeállítása befért volna. Amikor mégis akad egy-egy szabad estém, fontos, hogy az unokáimat láthassam.
Nyitókép: A Három nővér próbáján Gálffi Lászlóval (fotó: Gordon Eszter)
