A családfő
Új-zélandi film, Angolul: The Patriarch, Maori címe: Mahana (2016), Rendezte: Lee Tamahori
Írta: Ferber Katalin
Szeptember is a filmfesztiválok időszaka Berlinben, bár ezek mindegyike csak néhány napig tart, így eltörpülnek a Berlinale nemzetközi híréhez képest.
Az elmúlt héten csaknem egy időben volt az ausztrál és új zélandi filmek fesztiválja és az izraeli filmbemutatók. (Az utóbbiakról, sajnos az előbbiek kedvéért le kellett mondania e recenzió szerzőjének.)
Ez, a túlnyomórészt maori színészekkel és maori rendezővel készült film egy regény adaptációja. (Witi Ihimaera Bulibasha: The King of Gipsies, magyarul A cigányok királya című regényről van szó.)
A film két egymással versenyző, s egyúttal egymással kibékíthetetlen haragban álló család, a Tamihana és a Poata klán szívszorító története.
Mindkét család juhtenyésztésből él, mindkét család fő megélhetési forrása a birkagyapjú eladása, vagyis ez a szokásos, új-zélandi vidéki élet.
A családfő, Mahana, számunkra csaknem szürreális szigorral, bigott vallásossággal és az ötvenes évek végén is már elavult “szabályokkal” tartja együtt népes családját. Hiába kamaszodó unokája Simeon érvelése, vitának a családfő jelenlétében helye nincs. A mozi például Mahana szerint felesleges időpazarlás, a munka az egyetlen, ami szerinte fontos. A kamaszfiú iskola előtt és után mást sem tesz, mint nagyapjának engedelmeskedik, aki megszabja a család minden tagjának hétköznapjait.
Csakhogy mindez egy Mahana istenhitével teljesen ellentétes tetten és ennek egy életen át történő eltitkolásán alapul: a filmet akár e hazugság leleplezéseként is nézhetjük.
Mahana felesége ugyanis eredetileg a rivális Poata család egyik tagjához vonzódott, a szerelem kölcsönös volt, leendő otthonukat is megépítették, amikor egy nap Mahana egyedül találta az új házban a fiatal nőt, megerőszakolta és teherbe ejtette. A nő ezzel elveszítette szerelmét, hozzáment Mahanához, öt gyerekük született, s Mahana még azt is megígértette vele írásban, hogy ezt a titkot megőrzi, mellette marad haláláig, s az asszony csak ezután lehet szabad.
Így a házaspár kitalál egy romantikus hazugságot, ebben élnek, e hazugságban nőnek fel gyerekeik és az unokáik is, kivéve Simeont, aki ostobának és elviselhetetlennek tartja nagyapja szigorát, aki képes saját közössége elnyomottságát felismerni, s aki szembeszáll nagyapjával. Egy vacsora előtti vitában Simeon nyíltan ellentmond és szembefordul nagyapjával. A konfliktus megoldhatatlan. Mahana rátámad unokájára, de a gyerek apja a fiát védi, s megüti Mahanát. A ház ura és parancsolója azonnal elkergeti fia egész családját addigi otthonukból. Szomorú fordulat, hogy a nagymama egykori szerelmével együtt épített, de évtizedek óta elhagyott házában próbálnak új életet kezdeni.
A kirekesztettek azonban nyomorúságos körülmények között próbálnak mindent folytatni, mintha mi sem történt volna. Csak a nagymama, az egykor megalázott és meggyalázott fiatal nő oson át hozzájuk titokban, s próbál nekik segíteni.
Mahana azonban nagyon beteg, s rövidesen, egy birkanyíró verseny után, élete utolsó órájában Simeonnak, az unokájának adja át az írásos “egyezséget”, melyben feleségét titoktartásra és boldogtalanságra kötelezte.
Mahana temetésén megjelenik a rivális Paota család minden tagja is, azzal a férfival együtt, akitől Mahana évtizedekkel korábban elvette a szerelmét. A temetésen történik a katarzis: Mahana özvegye mindkét családnak elmondja az igazat.
Egykori szerelme még mindig kitart mellette, s megígéri neki, hogy végre együtt fognak élni..
A filmet ugyanaz a Lee Tamaohara készítette, aki két évtizeddel korábban a nagysikerű filmet, az “Egykor katonák voltak” (angolul: Once were warriors) rendezte, s amely szintén egy maori szerző regényének filmes adaptációja. Az a film számos hazai és nemzetközi díjat nyert.
Második filmjét, a Mahanát az idei Berlinálén is bemutatták. A hazai, azaz új-zélandi kritikusok többsége azonban nem tartja jónak Tamaoharának ezt az alkotását. Szerintük a film ugyan jó, de nem remekmű.
Mi Európában keveset tudunk az új zélandi társadalomról, s a maorik mindennapjairól. Bár ez a film az ötvenes évek végi állapotokról szól, bárki számára könnyen érthető minden sérelmük és az a csaknem jogfosztott állapot, amiben egykor éltek. (Ne feledjük, Új -Zélandot a maori törzsek alapították.)
A törzsi és rokonsági kötelékek idealizálása helyett ez a film képes bemutatni és megértetni mindenkivel a maori közösségek önvédelmi reakcióit: ennek példája a főhős, Mahana. A család egyben tartása, a munkával való bizonyítási kényszer, a merev vallásosság, mindez védelmet nyújt a maorikat körülvevő fehér többséggel szemben.
Nem véletlen, hogy Simeon iskolai tanárán kívül sem a családban, sem a kamaszfiú környezetében nincs egyetlen, a számbeli többséget képviselő fehér ember.
A film fájdalmas és szívszorító látlelete az ötvenes és hatvanas évek állapotainak a maorik életében .
Új-Zéland az elmúlt fél évszázadban rendkívüli mértékben fejlődött a maori őslakosság helyzetének stabilizálása és fejlesztése terén is. (Egyetlen példa erre: ma az ország hivatalosan is kétnyelvű, maori és angol.)
Végül, érdekes, hogy a film szereplői között csak Mahana feleségének állán van tattoo. Annak ellenére, hogy a film fő- és mellékszereplői kivétel nélkül maorik, egyikőjük arcán sincs ez az egyébként számukra nagyon fontos azonosító jel.
E recenzió szerzője ez ügyben csak találgatott: talán ezzel az egy jellel ellensúlyozza a rendező Mahana mindent és mindenkit uraló személyiségét. A feleség ugyanis nyilvánosan vállalja hovatartozását. Ő sokkal erősebb, mint Mahana. A valódi családfő.
