Joseph B. Keller Wolf-díjas matematikus, aki rájött, hogy egy kocogó embernek miért leng jobbra-balra a lófarka, hogy hogyan szivárog a teáskanna, és aki rájött, hogy a földigiliszták (a kígyókkal ellentétben) hogyan képesek az üvegen is mászni, és aki a fennmaradó idejében kiszámolta, milyen víz alatti nukleáris teszt volna képes cunamit előidézni – 93 éves korában meghalt.
A Stanford University közleménye szerint a halál oka veserák volt. Keller hasznos és olykor szórakoztató rejtvényeket kutatott, amik során olyan matematikai formulákat dolgozott ki, amelyekkel kalkulálhatóvá tett véletlenszerűnek tűnő jelenségeket. Például matematikai képletekkel ki tudta számolni sportcsapatok rangsorát vagy weboldalak népszerűségét is.
Keller hírnevét diffrakciós elméletének köszönheti, amelyet még a New York University oktatójaként dolgozott ki. Az elmélet a második világháborús tengeralattjárók és víziaknák radarérzékelésén alapult, és az elektromágneses és egyéb hullámok mozgását írja le, azt ahogyan a hullámok „átugorják” az útjukba kerülő tárgyat úgy, hogy annak széleinél még meg is hajlanak. Továbbá arra is rámutatott, hogyan lehet az elméletét a hétköznapi életben alkalmazni, nem csak a radartechnikában, de akár az antennarendszerek kiépítésénél is.
Tőle tudjuk, hogy a földigiliszta teste a tágulási és összehúzódási hullámok révén mozog, míg a kígyónak, amely gerinces, szüksége van a súrlódás meghajtó erejére is.
Keller a pogromok elől menekülő orosz-zsidó bevándorlók gyermekeként látta meg a napvilágot 1923-ban New Yorkban. Apja a szesztilalom idején kezdett alkohol árusításba, majd a tilalom végeztével nyitott is egy bárt, ahol édesanyja volt a könyvelő. A kis Josephet édesapja esti rejtvényei inspirálták a matematikusi pályán. Az édesapa gyerekeknek feladott rejtvényei olyan jók lehettek, hogy nem csak Josephből, de öccséből, Herbertből is matematikus lett.
Később, 1946-ban, a Bikini-szigeteknél végrehajtott atomkísérlet előtt pontosan megjósolta, mekkora cunamit fog eredményezni a robbanás. A fönt említett kocogó példájának kiinduló pontja az a kérdés volt, hogyan lehetséges az, hogy a futó lófarka jobbra-balra leng, miközben a fej nem mozog vízszintes tengelyen, csakis vertikálisan.
Kellerre állítása szerint sok tudós volt nagy hatással. Mindannyiuk közül azonban Einsteint emelte ki, akivel mindössze kétszer találkozott:
Egyszer elmentem mellette az utcán, a második alkalommal Bertrand Russel előadására ültem be, Einstein is a közönség soraiban ült. Az előadás közben én elaludtam, ő nem. Így azt hiszem, amiről szó volt, az nekem túl könnyű volt, Einstennek viszont túl nehéz.
Forrás: The New York Times
