Szőcs Henriette: A hűség a kutyáknak való /Egy szexturista feljegyzései – Athenaeum Kiadó, 2016 – 224 oldal, puha kötés – ISBN 978-963-2935-911
Kedvelem, sőt izgatónak tartom azokat a helyzeteket, amikor az Olvasónak fogalma sincs arról, hogy kinek a szövegét olvassa (ilyen szempontból is „jó projekt” volt Spiegelmann Laura, vagy éppen Petrence Sándor). A (ön)leleplezéseket és lelepleződéseket azért nem kedvelem, mert azzal már visszavonhatatlanul véget ér a játék.
A Librariuson elindított Szexturista sorozat számomra – szerkesztőként – azért volt különleges, mert feladatom elvégzéséhez elengedhetetlen volt, hogy tudjam és titkoljam a szerző kilétét. Ráadásul, ahogy fejezet jött fejezetre, s egyre többen kezdtek találgatásba, úgy a szövegek is egyre izgalmasabbak, vakmerőbbek és rafináltabbak lettek. Sokan állították, hogy „így nő nem tud írni”, mások meg azt, hogy „ilyet egy férfi még kigondolni sem tud”. Megesett, hogy közleményt kellett kiadnunk, mert az magukat szemfülesnek gondoló Olvasók azt hitték, hogy lelepleződött a titok. És arra is volt példa, hogy a Szexturista interjút adott nekünk. (Utólag már viszonylag könnyen eldönthető, hogy az ott megszólaló személy vajon a Szexturista-e, vagy az író.) Aztán elfogytak a történetek, s lassan a felspannolt Olvasók is tudomásul vették, hogy nincs tovább.
Csalódottság az, amikor álló farokkal
nekirohansz a falnak, és az orrod törik el.
…és most újra itt a Szexturista! Ezúttal könyvként, és a könyv – elképesztően gyönyörű – borítóján ott a név: Szőcs Henriette. Most már mindenki tudhatja! És innentől talán még bonyolultabb a helyzet. Kiderül, hogy hányan képesek arra, hogy különbséget tegyenek élet és irodalom között (abban az országban, ahol a nem is oly távoli múltban még pénzt gyűjtöttek Isaura felszabadítására).
Valljuk be, legalább így egymás között, hogy a magyar nyelvű szépirodalomban nem sok hely jut az erotikának, s még annál kevesebb a szexnek. Mintha nem lenne meg hozzá a „nyelvünk”.
…Előveszem a farkad az alsógatyádból, folytattam, és végignyalom a nyelvemmel. Élvezettel, mint egy lime-os fagylaltot. A tövénél megállok, egyenként szopogatom a golyóid
– szóval, ilyen mondatokhoz nem vagyunk hozzászokva, pláne nem nyomtatásban, s pláne nem egy regényben, ami nem pornó. Tényleg nem az. Ideje lenne, hogy felnőttként olvassunk… és véleményünket csak a szöveg ismeretében fogalmazzuk meg. Próbáljuk meg végre megszokni, hogy az irodalom cenzurális keretek közé szorítása szellemi öncsonkítás, aminek következményeivel naponta találkozhatunk…
A Szexturista nem a semmiből jön, témái át- és átszövik a piruló füllel, dadogva magányos emberek hétköznapjait. Csak éppen ők nem képesek beszélni róla. Még maguknak sem. Na, ezen kellene változtatni.
A legtöbb nő mindent tud a péniszekről, a működési mechanizmusukról, hogyan kényeztesse őket, hogy a férfiaknak jó legyen. De a saját punciját nem ismeri…
– olvashatjuk az optimistának tűnő kijelentést a „programadó” prológusban, és szívesen folytatnánk úgy, hogy „a legtöbb férfi…”, de ezt a mondatot inkább mindenki fejezze be maga. Aztán, ha meri, akár pirulva is menjen el a könyvesboltba, és legyen bátorsága a pénztáros lánynak odaadni a „szexturistás könyvet”:
Menj az után, ami libabőrössé tesz!
