Méltó módon pusztult el a kétezres évek legbátrabb internetes médiavállalkozása, a „bárkiről BÁRMIT megírunk, ha az egyébként igaz” elvét valló, az amerikai politikai-, média- és technológiai elit nagykutyáit, és egy rakás hírességet egy évtizede újra meg újra felháborító gawker.com, a New York-i pletyka-média-bulvár-politikai blog.
A portál alapvetése az volt, hogy az újságírók pont a legérdekesebb dolgokat nem szokták megírni, azokat, amiket a munkanap végén egy pia mellett olyan színesen mesélnek egymásnak a kocsmában. Amiket vagy „mindenki tud”, de nem mer megírni, vagy amiket csak ők tudnak, de a lapjuknak persze túl durvák lennének. Pedig nyilvánvaló, hogy az olvasókat az ilyen cikkek érdekelnék a legjobban. Pont azt nem írják meg, ami a legérdekesebb.
A világ legjobb újságja az lenne, amit a gátlásaiktól és a cenzúrázó tulajdonosaiktól megszabadított újságírók írnak a formális sajtónyelv helyett abban a szórakoztató stílusban, ahogy egymással is kommunikálnak.
A Gawker blogot és később az egész birodalmat a radikális idealizmus jellemezte. Idealisták voltak, mert mindent a titkok leleplezésére, a dolgok nyilvános bemutatására és közös megvitatására, a hatalmasok beszámoltatására és a képmutatás leleplezésére építettek. Radikálisok pedig azért, mert mindezeket az elveket nemcsak a titkolózók, hatalmasok és képmutatók üzleti vagy politikai tevékenységének megírásakor alkalmazták, mint egy tökösebb tényfeltáró oldal mondjuk.
A Gawkernek ugyanolyan, sőt általában fontosabb, témája volt a szélesen értelmezett uralkodó osztály – politikusok, üzletemberek, médiavezetők, hírességek, sportolók – nemi élete, titkolt perverziói, bulizási, táplálkozási és öltözködési szokásai, egyszóval a magánélete. Denton arról akart lapot csinálni, amiről az emberek igazából beszélnek.
És, mint jól tudjuk, sokkal szívesebben beszélnek arról, hogy X. kit kúr és hogyan, mint arról, hogy a közpénzből rendezett orgiák után miként reformálná meg a nagy ellátórendszereket.
Ez a harcos kiállás a tömegek nevében a Hatalom igazi birtokosai ellen paradox módon egy rakás – a Gawker által előszeretettel kipécézett – populista politikus alapállása is. Tényleg nem könnyű hitelesen és jó minőségben lélegeztetőgépezni! A Gawkernek is azok voltak a leggyengébb pillanatai, amikor az Új Uralkodó Osztály beszámoltatásának teljesen legitim vágya már egyfajta osztályharcba csapott át, és elkezdtek lőni mindenkire, aki öltönyt viselt.
A Gawker-birodalom egy rakás híres sztoriját köszönhette a lojális olvasótábora tippjeinek, például az egyik kedvencemet, ami azt leplezte le, hogy egy akkoriban az összes sporthíradó szupersztárjának számító fiatal amerikaifocista a nagyobb médiafigyelem végett egyszerűen kitalált magának egy haldokló, majd meg is haló menyasszonyt.
A Gawker a bukása előttig folyamatosan nyereséges volt: mindaddig, míg el nem kellett kezdeni milliós ügyvédi számlákat fizetniük. A blogbirodalom bukása tehát nem volt kódolva a rendszerbe, pont ellenkezőleg: egy olyan, teljességgel megjósolhatatlan jelenség, olyan igazi anomália okozta azt, mint az Alapítvány trilógiában a mutáns Öszvér feltűnése, amit legnagyobb koponyák titkos társasága sem tudott megjósolni.
- A teljes cikk a 444.hu oldalán olvasható.
