Felháborodott bejegyzést tettek közzé közösségi oldalukon a Nemlétező Tárgyak Tárlatának gazdái. Buzás Mihály és Zugmann Zoltán, a Nemlétező Tárgyak Tárlatának alkotói, a Kajárpéci Vízirevü és a Bab Társulat alapító tagjai azon dühöngenek, hogy vándorkiállításuk ötletét és koncepcióját egy az a egyben lemásolták – ellopták.
- Buzás Mihállyal készült korábbi interjúnk: A rézfaszú bagoly, a fészkes fene meg más állatfajták is
Az alábbiakban teljes terjedelmében idézzük a posztot:
Kollégáink és barátaink után, (Ládafia Műhely – Néder Norbert kosaras körhintája, Langaléta Garabonciások gólyalábas jelenetei, stb.) most minket is utolért a dolog. Egy hosszú ideje létező kiállításunkat lemásolták, és a kalózmásolatot, mint önálló szellemi terméket szerepeltették. Tehát nem továbbgondolták, kiegészítették, inspirálódtak belőle, netán készítettek valami hasonlót, hanem egy az egyben lemásolták a már meglévő kiállítás anyagát.
(Ctrl+C / Ctrl+V).
Nem „olyat” készítettek, hanem „azt”.
Pontosan azt!
A kiállítás címe, a kiállított tárgyak neve, kivitelezése, még a kísérő szöveg is az eredetiből került átemelésre.
Az így lemásolt kiállítást aztán több sajtóorgánum is népszerűsítette online felületén. Ezeken a felületeken hamar megjelentek olyan kommentek, amik lerántották a leplet a csalásról, és közölték, hogy ez a kiállítás már régóta létezik (mármint az eredeti) és itt nem történt egyéb, mint közönséges lopás. Az adott médiumok azonban a fülük botját sem mozdították erre, a cikkek változatlan formában és helyen virítanak tovább.
Később mi is felkerestük levélben az adott sajtóorgánumokat, ahol azonban pökhendi arroganciával találtuk szembe magunkat, mondván, hogy nekik nem kötelességük leellenőrizni, hogy a hír, amiről tudósítanak, igaz-e.
Érdekes adalék, hogy az adott sajtóorgánumok, korábban már tudósítottak az eredeti kiállításról, volt, amelyik többször is. Ezen felül a „másolóművész” is megemlíti, hogy ő ezt a kiállítást látta egyszer valahol, és úgy gondolta, ilyet ő is tud csinálni. Tehát lényegében lebuktatja magát, az újságírók azonban mégsem vették észre az orruk előtt lévő információt, holott az majdhogynem kiverte a szemüket.
Abban végül is igazuk van, hogy észrevenni a nyilvánvalót, nem kötelesség, csupán egy alapvető képesség, aminek hiányát valóban nem lehet számon kérni azon, akit nem áldott meg vele az egyedfejlődés. Az már egy más kérdés, hogy amikor figyelmeztettük őket, hogy egy közönséges csalásnak biztosítottak sajtónyilvánosságot, akkor nem arra lettek dühösek, aki bolondot csinált belőlük, hanem ránk, akik erre felhívtuk a figyelmüket.
Bulvártollnok „barátaink” szakmai rátermettsége tehát acélos jellemmel párosul.
Értem én, hogy a helyreigazítással lényegében beismerik, hogy egy vidéki kultúrház alkalmazottja az orruknál fogva vezette őket, gyáva hallgatásukkal viszont cinkosaivá váltak az elkövetőnek, ami által lényegében lesüllyedtek a tolvaj szintjére. (Bár a süllyedésben nem vagyok biztos…)
Ti, kedves szervező kollégák azonban legyetek résen! Ha bármilyen produkció vagy szellemi termék eredetiségével kapcsolatban felmerül a leghalványabb gyanú is bennetek, hát ne sajnáljátok rá azt a pár percet, és nézzetek utána az interneten!
Ne váljatok a vétkesek néma cinkosaivá!
Ti pedig, előadó, alkotó barátaink, úgyszintén legyetek résen, és ha ilyesmi történik veletek, ne hagyjátok annyiban a dolgot, mert szellemi terméket lopni ugyanolyan bűncselekmény, mint kabátot!
Végezetül álljon itt egy idézet, amit mi írtunk… saját kezűleg… saját kútfőből… aki pedig azt állítja, hogy ez feltűnően hasonlít Lázár Ervin Négyszögletű Kerek Erdő című, 1985-ben megjelent gyermekregényére, aztat majd jól beperejjjük!
„Rögtön színre is lépett a második versenyző. Maga Bruckner Szigfrid. Pózba vágta magát, az égre emelte tekintetét, és nekikezdett:
Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend
a szobában lakik itt bent?
– Állj – mondta Mikkamakka -, ezt nem te írtad!
– Hát kicsoda? – háborgott Bruckner Szigfrid. – Ki az ördög írta volna, itt van, nézd meg a papírt, nem az én írásom ez?!
– Jó, jó – vágott közbe Mikkamakka -, de ezt már régen megírta Petőfi Sándor. Mi meg abban állapodtunk meg, ha jól emlékszem, hogy mindenki a saját versét adja elő.
– Úgy van! – helyeseltek a többiek.
– Ki az a Petőfi Sándor?! – kiabált Bruckner Szigfrid. – Sohase hallottam a nevét.
– Elég szégyen – mondta Maminti -, de a verset akkor is ő írta. Légy szíves, saját költeményt előadni.
– Na jó – mondta Bruckner Szigfrid. – Tudok én mást is. Ide süssetek!
Póz, arc az ég felé. Nekikezdett:
Ej, kend, tyúkanyó, mi a kő,
itt bent lakik a szobában?
– Hohó – hadonászott Aromo -, ugyanazt mondod kitekerve! És ráadásul rím sincs benne.
– Rímnek kell benne lenni? – kérdezte Bruckner Szigfrid Mikkamakkát.
– Hát nem árt – mondta az -, de ne az Anyám tyúkját mondjad. Akárhogy forgatod, úgyis ráismerünk.
– Na jó – mondta újra Bruckner Szigfrid -, akkor nem az Anyám tyúkját mondom.
Elkezdte:
– Apám tyúkja, írta Bruckner Szigfrid.
Ej, tyúkapó, mi a kő, itt bent
lakik a szobában kend?
– Megölni, lelőni, szétvágni, elzavarni, kirúgni, szétfűrészelni! – dühöngtek a többiek.
– Így nem lehet szavalni! – háborgott Bruckner Szigfrid.
– Bizony nem – mondta Mikkamakka. – Jobb is, ha abbahagyod. Itt csalással nem élsz meg. Halljuk a következőt!
Bruckner Szigfrid elsompolygott onnan, s Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa ugrott a helyére.”
