Davide Morosinotto: Nemo, a névtelen fiú [Nemo – Il ragazzo senza nome] – Manó Könyvek, 2016 – fordította Todero Anna – 240 oldal, kemény kötés védőborítóval – ISBN 978-963-403-242-7
Vannak, akik még emlékeznek Nemo kapitányra, a Nautilusra és a hihetetlen kalandokra, s vannak akik gyermekkoruk meghatározó élményei közé sorolják Verne Gyula regényeit. Ez persze elsősorban azokra igaz, akik innen-onnan megörökölték a két világháború közötti díszkiadásos sorozatot, amit már kézbe venni is élmény volt. Abban biztos vagyok, hogy a rendszerváltás körül a fiatalokban még volt igény a „vernegyulás” kalandokra, de ez valahol elenyészett az elmúlt huszonöt évben. Az meg különösen cikinek tűnik, hogy a rejtélyes Nemo kapitányra egy bohóchal mérte a legnagyobb csapást, azzal, hogy elbitorolta a nevét.
Az 1980-ban, Padovában született Davide Morosinotto – elégtételt szolgáltatva a francia elődnek – egy új regényfolyam főhősévé tette a legendás kapitányt, s megírta azt, amit Verne elhallgatott: Nemo gyermekkorát.
A regény elején található Verne idézet alapján arra számíthatna az olvasó, hogy az eredeti Nemo kapitány „önéletírását” tartalmazza a kötet, s ehhez képest komoly meglepetés, hogy a regényíró mintha szándékosan háttérbe szorítaná saját főhősét. Ebben a kötetben éppen csak megismerhetjük azt a titokzatos tizenegy-tizenkét éves fiút, aki bekerül egy francia magániskolába, hogy elrejtőzzön az őt üldöző angolok (Kelet-indiai Társaság) elől. A lassan kibomló, de annál izgalmasabb történet során sokkal többet megtudhatunk Nemo jelleméről és habitusáról, mint amennyi lelepleződik az őt körülvevő titkokból… s közben még egy-egy tudományos érdekességet is felcsippenthetünk. Például kiderül, hogy miként lehet a keménytojás belsejére írni a héj sérülése nélkül:
– Semmiség – szerénykedett Nemo. – Egyszerű kémia: a tinta ecetben feloldott timsóból készült. Belemártunk egy pálcikát a folyadékba, és azzal írunk a tojáshéjra: kívülről teljesen láthatatlan a tinta, a tojásfehérjén viszont letörölhetetlen nyomot hagy. Gyerekjáték, de olykor hasznos tud lenni.
A névtelen fiú című kötet érezhetően csak bevezetője a regényfolyamnak, ami ki tudja, miféle kalandok után valahol hozzákapcsolódik majd a Nautilus kapitányának Verne által megírt történetéhez. Persze, ha áttételesen is, de már itt is sok minden kiderül, még akkor is, ha a Nautilus az új regényfolyamban még nem tengeralattjáró, „csak” egy hűséges kutya…. és Nemo segítői is csak gyerekek. Daniel Lacrosse, aki utcagyerekből lett a Paimboeuf Intézet mindenese, és Ashlynn Taylor Woodworth kisasszony, aki egy amerikai milliomos lányaként kerül Nemoval egy időben, 1829 augusztusában az iskolába.
Az ígéretes történet (ahogy azt a televíziós sorozatoknál megszokhattuk) a legizgalmasabb ponton szakad félbe, s csak remélhetjük, hogy a kiadó nem várakoztatja sokáig az ifjú olvasókat, akik ezen a könyvön keresztül eljuthatnak Nemo kapitányig, s onnan Jules Verne többi regényéig is. David Morosinotto nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor előhalászott egy klasszikust, s nekiállt továbbépíteni a karaktert. Olvasóként, kicsit aggódva szurkolunk neki…
