„Pernyeként táncolt az a lány…” Boszorkánypánik Darvasi László Taligás c. regényében.
Írta: Domján Edit
Darvasi László a vele készült interjúkban beszámolt arról, milyen behatóan tanulmányozta a boszorkányüldözések szakirodalmát, miközben új regényét, a Taligást írta. A könyv csakugyan meggyőzően, a néprajz, a szociológia és az antropológia felismeréseivel összhangban ábrázolja az 1728-as szegedi boszorkányperek okait, lefolyását, s adja vissza sajátos atmoszférájukat. S ami egy szépirodalmi műtől aligha elvárható mélység, bemutat egy kulturális jellegű konfliktust is – a népi boszorkányhiedelmek és az ún. „tudós” boszorkánytan ütközését –, továbbá képet ad a 18. század elején futótűzként terjedő magyar boszorkány-hisztériák történelmi hátteréről is.
Ez utóbbi megfestésekor sem éri be azzal, hogy rámutasson: a korábbi háborúk (török kiűzése, Rákóczi-szabadságharc), a természeti csapások (pl. Szegeden több hónapos aszály, majd jégeső) a központi királyi hatalom provokatív jelenléte (őrkatonákként), továbbá az egyház és a világi hatalom meg a különböző pártok vetélkedése micsoda feszültségeket gerjesztett egy-egy városban. Kifejezésre juttatja azt is, hogy a nyugati típusú fejlődésnek elmaradhatatlan kísérője a boszorkánypánik. Igaz, nálunk akkor válik tömegessé, amikor Nyugat-Európában lassan megszűnik. Jellemző, hogy amikor a regénybeli nagy manipulátor, a püspöki titkár Róth kiterveli, hogy az őt elbűvölő, érzelmi zűrzavarba taszító két fiatalt, Juliust és Johannát a tűznek áldozza, el kell hozatnia őket Bécsből. A birodalmi központban már nem sikk a boszorkányper, nem könnyű ilyesmit kezdeményezni, annál inkább lehetséges ez a periférián, Szegeden. Magyarország peremhelyzete, az, hogy a nyugati civilizációhoz tartozunk, de inkább csak követjük, sajnos, csak a szokásos egy évszázados késést eredményezte a boszorkányüldözések terén, nem tette lehetővé ezek elkerülését. Mihelyt jelentkeztek nálunk is a modernizáció nem kívánatos tünetei, s nőtt a bizonytalanság és a bizalmatlanság, azonnal intézményesítették nálunk is a boszorkányüldözést. A kedvezőtlen modernizációs kísérőjelenségek közül Darvasi a társadalmi átrétegződést, az elszegényedés és meggazdagodás kettősségét, az országon belüli és országok közötti migrációt érzékelteti a könyvben, mégpedig a címszereplő vándor könyvárus, a Taligás tapasztalataiként, megfigyeléseiként.
Nyugaton a 16-17. század folyamán lett a boszorkányvádolás a feszültségek levezetésének és a bűnbakképzésnek jól bevált technikája. „Tudományos-jogi” irodalma is létrejött, melynek két kézikönyvét rendelik meg a regény elején a Taligástól, hogy majd e könyvek útmutatása alapján végezzék el a vallatásokat, fogalmazzák meg és adják a megkínzottak szájába a vallomásokat a szegedi boszorkányperekben. E „tudós” munkákban az ördöggel való szövetségkötést, a (nem létező) boszorkánylégiók működését, a boszorkányszombat szertartásait és a rontás, varázslás módozatait rögzítették. A leírások legalább olyan mértékben tükrözték az inkvizítorok s más professzionista boszorkányüldözők perverz fantáziáját, mint a boszorkányokkal kapcsolatos népi hiedelmeket. De míg a népi boszorkányhit gyógyító, pozitív mágiát is ismert (pl. Magyarországon a táltosok voltak a gyógyító, rontást feloldó emberek), a hivatásos üldözők a gyógyítást és a rontásfeloldást is ördögi praktikáknak minősítették és máglyával büntették. Amíg a hatóságok nem vették kézbe a boszorkányügyek vizsgálatát, a boszorkányság vádja nem teremtett legális lehetőséget gyilkos indulatok kiélésére. A boszorkányhit csak arra szolgált, hogy az emberek megmagyarázzák maguknak, miért történt velük szerencsétlenség (betegség, halál), miért szegényedtek el, miért van szárazság vagy éppen áradás, s azzal is biztatta őket, hogy a rontás visszafordítható, csak a gyógyítókhoz kell fordulni. Amikor a bíróságok a gyógyítókat is üldözni kezdték, az ún. hétköznapi konfliktusok megoldására már csak a pusztítás maradt eszközül, paradox módon legális eszközül. Ha nem sikerült a magzatelhajtás, vagy éppenséggel a gyermek meggyógyítása, a bábát ártó boszorkának kiáltották ki, feljelentették, s máglyán végezte. Ha valaki elirigyelte a riválisa vagyonát, csak tanúkat kellett keresni, hogy az illető boszorkány, a vagyont máris elkobozták, a gyanúba kevertet pedig megkínozták s felakasztották. Darvasi könyve példatárként is szolgál a különféle bevádolásokra. Van, hogy a címszereplő Taligás, aki egyben narrátora is a történéseknek, megtudja vagy megsejti, ki a veszélyeztetett, s időben figyelmezteti a szerencsétlent, esetleg egy ferences barát gondjaira bízza, mint ahogy ezt egy gyógyfüves török lánnyal teszi. Taligás figyelmezteti a volt városbírót is, hogy meneküljön, de az hitetlenkedik, késlekedik, így aztán tortúrával bizonyítják rá, hogy boszorkánykapitányként eladta az esőt a töröknek 7 évre. Az általános feszültség levezetésére aztán szép autodafé szolgált, tömeges kivégzés népünnepéllyel Szegeden is, másutt is. Az aztán egy időre elnyugtatatta, sőt megszelídítette a kedélyeket, hisz mindenki megérezhette: bárki bevádolható.
Darvasi mind a helyszínek– Bécs, Pest-Buda (Gellért-hegy) Szeged – kiválasztásában, mind pedig a cselekmény alakításában azt tarthatta szem előtt, hogy minél sokrétűbb, komplexebb képet adjon a boszorkányhisztériákról és bűnbakképzési mechanizmusaikról. Az elbeszélő izgalmas, különleges, helyenként abszurd történetek tömegét görgeti (Taligás a 124. oldalon „könyvkerék”-ről beszél, mely nyitott könyvek lapjait emeli elénk), felvillantva valóságos és képzelet szülte emberek (köztük szörnyszülöttek) portréit, sorsát. E históriák két fő cselekményszál köré tömörülnek: az egyik egy romantikusnak minősíthető mese két ártatlan ifjú megmentési kísérletéről. Egy lányt, Guld Johannát („aki úgy táncolt a frissen hullt havon, hogy nem maradt nyoma” 86. o.) és egy szépséges, de gyengeelméjű ifjút, Juliust kell a Taligásnak megmentenie a máglyától. E történéssor nagyjából A párizsi Notre-Dame cselekményének sémáját követi, és fényt vet arra, hogy a boszorkányégetések – fonák módon ugyan, de – a szentek, mártírok kultuszához is kapcsolódtak. (Johanna neve pl. az orléans-i szűz nevét is megidézi. Őt boszorkányként is megégettek, szentté is avattak.) Mind a szentek, mind a boszorkányok természetfeletti képességekkel rendelkeztek, s a kereszténység mártírjai a hitükért vagy a hazájukért szenvedtek kínhalált, a boszorkányoknak pedig a túlvilági üdvösségükért kellett hasonlót kiállniuk. Hogy ez milyen álságos indok volt ártatlan emberek kivégzésére, azt a regénybeli Róth személyével demonstrálja a szerző. Róth is az üdvözítés, az ördögi tehetségtől és szépségtől való megszabadítás magasztos céljából szánja máglyára Johannát és Juliust, de a valódi indítéka saját lelki egyensúlyának a helyreállítása s még valami perverz nérói öröm: két szép embert főnixként elégni látni. Persze a fönséges, szép halál képzete szétfoszlik Róth előtt is a regény autodafé-jelenetsorában. Mert az általa megkonstruált „pompás történet, nagyszerű fabula” (71. o.) találkozik a valóság naturális történéseivel, a szegedi életkörülményekből kinövő boszorkányhisztéria keserveivel, alantas indulataival, szörnyű brutalitásával.
A boszorkányüldözés témája a regényben az elbeszélő személye miatt kiegészül még egy témakörrel: az irodalom, a művészetek lehetőségeivel, funkciójával. Megmentheti-e az embert a szó, helyre billentheti-e a kizökkent időt az írás? – ez a visszatérő kérdése Taligásnak, a főhős-elbeszélőnek. Ugyanis ő egy olyan könyvkereskedő, aki az irodalomnak szerelmese is, mesél, fűnek-fának szaval, s maga is költő, ezt nemcsak fantasztikumra hajló képzelete, de regényszövegének költői ihletettsége is bizonyítja. A tapasztalata általában az, hogy a taligáján csak könyv szállítható, ember nem. S ez a kicsit földhözragadt metafora azt jelenti az ő felfogásában, hogy a szavak, a könyvek maximum őrajta, a taligáson tudnak segíteni, máson nem. De azért megkísérli újra és újra a lehetetlent. S ettől úgy lesz szerethető, olvasmányos a regény, hogy nem lesz giccses, nem lesz lektűr. Pátoszát, romantikus érzelmességét ellenpontozza a naturalista nyerseség, a bumfordi humor, a szellemes irónia és játékosság. Mintha a Taligásra s magára a szerzőre is igaz lenne, amit a regényben Róth jelent ki: „egy ideje az foglalkoztat, hogy mindazt, ami a poétikában magasztos, ha úgy tetszik, szentség, miképpen barátkoztathatnám össze a valósággal…” (70. o.)
