Hatodik fejezet
Thankmar erősen kapaszkodott az öszvér sörényébe. Az ösvény meredeken vezetett felfelé, és ő nem volt jó lovas. Mióta elhagyták Genova szelíd lankáit, az út folyamatosan emelkedett. Az erdők itt élénkzölden pompáztak, hűvös árnyat adtak, és az öszvér szívesen tért le az útról egy-egy ízletes rekettyebokor kedvéért. Ám egy fájdalmas csípés a hosszú fülébe elegendő volt ahhoz, hogy visszabaktasson a zergeösvényre.
Thankmar megkönnyebbült, hogy nem kellett az arabok közelében lovagolnia. Amazok Isaak úrral a menet élén haladtak. Ő maga a menet végén poroszkált az öt málhással együtt. Közöttük haladt az elefánt, amely, mint egy természeti csapás, szétdúlta a fák koronáját, és puszta érintésével karvastagságú ágakat tört le a fák törzséről. Méltóságteljesen ringó hátsó fele teljesen kitöltötte Thankmar látóterét. Ürülékkupacok toccsantak az öszvér patája elé, így az állat bizonyos távolságot tartott tőle.
Eltelt a nap. A paták csattogását elfojtotta a fenyőtüskék szőnyege, csak a meggyötört fák recsegése hallatszott. Az ösvény mellett egy félig benőtt, régi római út futott, amelyen azért kényelmesebben és gyorsabban haladhattak volna, mint az erdei úton. Ám ha elered az eső, a porral lepett útburkolat csapdává válik. A vizes kövön egy rosszul patkolt ló rögtön elcsúszna. És Isaak nem akart kockázatot vállalni.
Amikor a nap elérte a látóhatárt, a csoport megállt. A levegőt betöltötte az erdő friss illata. Jobbra tőlük egy lejtő ereszkedett a mélybe, amelyet vastagon benőtt a növényzet. Az emelkedő jelentősen csökkent, előttük az út már vízszintessé vált és kiszélesedett. Egy hágó, gondolta Thankmar. Elölről parancsszó hallatszott, hogy szálljanak le. Fájdalmas léptekkel vonszolta magát az öszvér után.
Isaak a nevét üvöltötte, és Thankmar tisztességes távolságot tartva bicegett el a szürke óriás mellett. Az arabok éppen leszedték a nyergeket a lovakról.
– Vidd be oda a csomagot! Itt maradunk éjszakára – mondta Isaak, és az út szélén álló házra mutatott. Thankmar még sosem látott ilyen épületet. – Egy régi római templom – magyarázta Isaak. – Egy halott isten síremléke. A falai majd megóvnak minket a széltől idefenn.
Egy rom magasodott előttük, sűrű bozót vette körbe, a lepusztult állapota ellenére büszkeség sugárzott belőle. Omladozó oszlopok emelkedtek az aljnövényzetből a magasba, mint egy óriás alsó állkapcsa. A tető már rég beomlott, csak egy törmeléktenger maradt utána. Tizenkét lépcső vezetett fel az oszlopokhoz, amelyek valószínűleg egykor a bejáratot díszítették. A növények mindenhol zöld sebhelyeket martak a kövekbe.
Isaak a templom felé fordult, és tovább beszélt.
– A rómaiak sok hágón építettek kultikus emlékhelyeket. Az áthaladó légiók itt imádkoztak a csata szerencsés kimeneteléért. Az átutazó kereskedők feláldozták a portékájuk egy részét, hogy a hágó istene óvja őket az útjukon.
Remegő kézzel dörzsölte meg borostás ajkát, és az arabokhoz fordult.
– Nem tetszik nekem ennek az ősrégi, titokzatos helynek a hangulata, Marzúk! Nyergeltesse fel újra az állatokat! Keresünk egy másik szálláshelyet. Ez a hely a szellemeké.
Az arabok éppen azon fáradoztak, hogy az elefántot egy kidőlt oszlophoz láncolják. A vezetőjük felnézett.
– Úgy viselkedik, mint egy asszony, héber. Maradunk! Elérkezett az esti ima ideje, és Allah nem tűri a késlekedést.
Thankmar nyugtalan lett. Eddig azt gondolta, hogy Isaak vezeti a csapatot.
Az öreg újra megpróbálta.
– Egy másik isten házában akarják Allahot megszólítani? Nem félnek a haragjától?
Marzúk feldúlt ábrázattal fordult Isaakhoz. Ruhája fekete zászlóként lebegett körülötte a levegőben.
– De – kiáltotta –, félek a haragjától. És maga, hitetlen, jobban tenné, ha követne engem. Allah azért vezetett minket erre a helyre, hogy itt áldjuk a nevét; az övét és Hárún al-Rasíd kalifáét, minden hívő védelmezőjéét. És az ő akarata az én törvényem. – Thankmarhoz fordult. – Rabszolga, pakold be a poggyászt a romok közé!
Thankmar Isaak válaszára várt. A zsidó egy feszült pillanattal később bólintott.
– Vidd be a málhát, és csináld meg a fekvőhelyeket! Aztán keress magadnak a táskáimban új ruhát! Különben Allah haragja a végén még megperzseli a fedetlen bőrödet.
Nemsokára az összes poggyász a templom legfelső lépcsőjén tornyosult. Thankmar egy bőrtáskában talált egy ruhát, ami ugyan viseltes volt, de ép, és jobban védelmezte, mint a rongyok, amelyeket a csípője köré tekerve viselt. Eldobta őket, és velük Grifo igájának utolsó emlékét is. Ezután átöltözött, majd úgy húzta ki magát a templom bejárata előtt, mint egy frank fejedelem – felvértezve, hogy ellenálljon egy isten haragjának. Lenvászonból készült ing és nadrág takarta a testét. A sötétzöld tunika a combja közepéig ért, egy bőröv tartotta a derekán. A lábszárát szalaggal tekerte körbe, a lábán bőrből készült, rövid szárú csizmát viselt. A fejkendője is zöld volt. A fiú ugyan izzadt a vastag anyag alatt, de kibírta, mert úgy érezte magát, mint egy nemesember. Bárcsak viselhetne kardot is!
Miközben a többiek tűzifát gyűjtöttek, ő belépett a templom belsejébe. A fehér márványpadló sok helyen megrepedt. Egy mandulafenyő ferde koronája nyúlt ki két oszlop között. A terem közepén a padló mozaikja feketéllett egy tábortűz maradványaitól. Egy színes kövecskékből kirakott női láb kandikált ki a korom alól. Csúszómászók és madarak rebbentek szét Thankmar csizmájának kopogására. El tudta képzelni a hűvösséget, amelyet egykor a tető nyújtott, körbejártatta tekintetét, és csak későn vette észre a kőből készült férfit, aki a lába előtt feküdt, mereven, mint egy halott.
Egy pillanatra megbénította a félelem, majd rátört a felismerés. Már sok szobrot látott, mióta délre hurcolták. Ilyenek díszítették a keresztények templomait, ahol Grifo gyakran imádkozott. Ott álltak a sötét falmélyedésekben, durván megmunkált fatuskók nevetséges arckifejezéssel. Ám az előtte fekvő, feldöntött szobor más volt. Ugyan örök pózba merevedve feküdt a márványpadlón, mégis olyan volt, mintha élne. Valószínűleg egy istent ábrázolt, amely egy harcos öltözékét viselte. Erős mellkasát páncél fedte, amelyen a kőfaragó aprólékos munkája nyomán parányi emberkék és egy másik világ díszítőelemei jelentek meg. Az egyik karja letört, és egy kicsit távolabb hevert a márványpadlón, már körbefonta a borostyán. A fejét szép szabályosan faragták ki. Az apró ajak és a homlok ráncai komoly, férfias arckifejezést kölcsönöztek az arcnak. A szemek a letörött orr felett mattszürke, élettelen foltok voltak csupán, elvakította őket az örökkévalóság. Thankmar letérdelt, és lesöpörte az avart a szobor hullámos hajfürtjeiről.
– Néhány isten elbukik – hallotta Isaak hangját maga mögött –, legfőképpen, ha halandó. Ez itt egy császár volt, akinek az az ötlete támadt, hogy isten lesz.
Thankmar megsimította az orr törésvonalát.
– Sikerült neki? Istenné válni?
– Ezt csak ő maga tudhatja. A kőből készült másolatai mindenesetre halhatatlanná tették.
Thankmar az idősebb férfihoz fordult.
– De ha tényleg sikerült volna neki istenné válni, akkor hogyan bukhatott el egyáltalán? Biztos, hogy ember maradt.
– Isten, ember. Gyakran nem is olyan nagy a különbség, mint hisszük. Még a természetfeletti is alá van rendelve néha a földi hatalmaknak. Akkoriban egy szélvihar söpört végig a világon, amely mindent magával ragadott. Egy kegyetlen szélvihar. De helyet teremtett az új ivadékoknak. A te néped is egy ilyen viharba került bele.
Thankmarnak eszébe jutott az Irminsul, a világfa, amelyet a szász törzsek vallásos áhítattal tiszteltek. Eresburgban növekedett, ezer emberöltőn keresztül. Az istenek ennek a tölgyfának a koronájába szálltak le, ha beszélni akartak az emberekkel. A szépségét sok dal megénekelte. Azután jött a háború és vele együtt Carolus Magnus, a frankok királya. Hét napig dúlt a csata a szent fáért, majd az Irminsul a lángok martaléka lett. Sem Donar, sem Irmin, sem Saxnot nem küldték el segítségül a seregeiket. A Walhalla kapui zárva maradtak minden átkozott napon. De miért is? Erre egyik szász pap sem tudta a választ. Talán igaza van Isaaknak, gondolta Thankmar, talán tényleg a szélvihar volt a hibás.
A gondolataikba mélyedve álltak. Csak az arabok léptei zökkentették ki őket a révületükből.
Isaak kihúzta magát.
– Elég a piszmogásból, rabszolga. A poggyász még mindig odakint fekszik, és már sötétedik. Igyekezz! – Összeütötte a tenyerét, és Thankmar nekiindult, hogy elvégezze a feladatot.
Amikor az éjszaka sötétje beborította a hágót, már ropogtak a fahasábok a tűzrakóhelyen. Az utazók a lángok fényében készítették össze a hálóhelyüket. A felhevült testeknek jólesett a márvány hűvöse, és a füstölt hús készen állt a közös vacsorához. Fáradt kabócák ciripelték az éjszaka ritmusát.
Marzúk al-’atar átlépett a füstön, és a kezét masszírozta.
– Talpra, testvéreim! Elérkezett az ima ideje. Ne feküdjetek le Allah dicsérete nélkül! –Majd odasúgta Isaaknak: – Most meglátjuk, mennyire elevenek a templom szellemei.
Azzal keresztülvágott a csarnokon, és letelepedett a szobor előtt, amely csillogott a félhomályban.
– Rossz istennek tűnsz, barátom, ahogy itt fekszel keresztben, összetörve. – Az arab férfi csizmájának orra majdnem a szoborhoz ért. – Lássuk, fel tudlak-e frissíteni egy kicsit.
Marzúk terpeszállásba állt, kissé megemelte a ruháját, és levizelte a szobrot. A sugár a szobor arcára fröcskölt, elkeveredett a porral, és iszapkönnyként csorgott a szemekből.
– Ne! – kiáltotta Thankmar. Már talpon volt, amikor Isaak megragadta, és visszarántotta a padlóra.
Amikor Marzúk megfordult, a ruhája már újra rendezett volt.
– Mit érdekel ez téged, rabszolga? Ugyanolyan hitetlen vagy, mint azok, akik ehhez a tárgyhoz imádkoztak. Veled is így kellene elbánnom.
Isaak közbeavatkozott. Thankmar ijedten vette észre, hogy az ura nagyon fáradt.
– Marzúk, megszégyeníti mások hitét. Nem ez az iszlám lényege. Allah, az Örökkévaló és a keresztények istene, sőt még ez a tárgy is, ahogy ön nevezi, egyek: a vallási áhítat megnyilvánulásai, amely mindent magába foglal ezen a világon. Aki a többi vallást nevetség tárgyává teszi, a viselkedése miatt bűnössé válik Allah előtt. Ezt állítja az uralkodójuk, Hárún al-Rasíd kalifa.
Az arab csípőre tett kézzel húzta ki magát a zsidó előtt, a szakálla lobogott a tűz fényében.
– Annak ellenére, hogy hitetlen, nagy szavakat használ. Mindenki másnak a fejébe került volna ez a pimaszság. De maga a kalifa védelme alatt áll. Így meg kell kímélnem az életét. Sajnos.
– Ne oktasson ki a helyzetemről, Marzúk, inkább arról beszéljen, maga szerint mit mond erről az iszlám! Vagy nincsenek érvei?
Csend lett, csak a tűz ropogása hallatszott.
Marzúk nagy levegőt vett.
– Mindenki számára kijelöltük a cselekvés egy meghatározott zsinórmértékét és egy meghatározott utat. Ha Allah úgy akarta volna, akkor egyetlen közösséggé tett volna benneteket, de különböző közösségeket osztott szét, hogy ekképpen tegyen próbára titeket abban, amit a kinyilatkoztatásból adott nektek. Ezt mondja, héber, a Szent Könyv ötödik szúrája. És ez is ott áll: Az emberek között bizony úgy találod, hogy a zsidók és a pogányok a legellenségesebbek a hívőkkel szemben. Ha a Korán különbséget tesz a vallások között, akkor én miért ne tehetnék?
– Mert nem fejezte be az idézetet. Az ötödik szúra a továbbiakban ezt mondja: Mindannyian Allahhoz fogtok majdan visszatérni. És akkor majd ő közölni fogja veletek, hogy min különböztetek össze az evilágon. Kedves Marzúkom, én is tanulmányoztam a Koránt – be kell vallanom, még élveztem is –, és találtam ott egy s mást. A vallások által tisztelt isten nem az igazi, nem a tökéletes. Isten minden meghatározás felett áll, szavakkal nem lehet kifejezni.
– Nevetséges! Senki sem imádkozhat egy megnevezhetetlen lényhez.
– Sokan gondolkoznak így sajnos. Az egyszerű lélek inkább összezavarodik, mint megvilágosul, amikor megtudja, hogy más vallások is sikerrel közeledhetnek Istenhez. Egy és ugyanazon Istenhez. De most inkább tartsunk egy kis szünetet, mielőtt összezavarjuk azokat, akiknek a vallásos buzgósága korlátozott.
Marzúk Isaakra meredt, az egyik kezével zavartan a kard fogantyúját piszkálta. Kiabálása suttogássá szelídült.
– A szemita aljasság fia vagy! Egy nap kivágom a nyelved, és a feleséged homlokára szögelem. A próféta összes asszonyára esküszöm; áldott legyen a testük!
– Erre még várnia kell, jóember. Nem vagyok ugyanis házas, és nincsenek is ilyesfajta szándékaim. De mondja csak! Nem az imádkozásnak akarta szentelni magát? Késő van, és én csak feltartom. – Thankmarhoz fordult. – Gyere, rabszolga, megnézzük Abú’l ’Abbászt, és ne zavarjuk a kísérőinket a szent cselekedeteikben! Szükségük van rá, hogy a kedélyük nyugalomra leljen az imában.
Isaak lassan felemelkedett, odabiccentett a muszlimoknak, és eltűnt a tűz fényköréből. Thankmar, aki hirtelen egyedül érezte magát az arabok között, összekapta magát, és az ura után rohant.
Mit sem törődve a lánccal, amely a bal lábszárát az oszlophoz kötötte, az elefánt tett néhány lépést az erdőben, maga után vonszolva a márványtömböt. Ott állt az éjszaka sötétjében, és ormányával a leveleket csipegette a bokrokról. A templomból kiszűrődő halvány fény éppen elég volt ahhoz, hogy látszódjon, az állat milyen ügyesen csavarta ki és be az ormányát, amikor szerzeményét eltüntette a szájában. Sem a feje rándulása, sem a szeme forgatása, sem a farka csapdosása nem jelezte, hogy tudomást vett volna a férfiakról.
Talán egyszerűen nincs kedve megmozdulni, gondolta Thankmar. Végül is úgy bánunk vele, mint egy fogollyal.
– Az elbizakodottság a nagyok kiváltsága ezen a világon. – Úgy tűnt, Isaak kitalálta a gondolatait. – És Abú’l ’Abbász nem csak nagy. Egy uralkodó nevét is viseli. Közelíts tehát tisztelettel hozzá!
– Uralkodó? Ez az… Abú’l ’Abbász király lenne? Uram, nem értem.
Isaak felnevetett.
– Nem, ő nem uralkodik emberek felett. Talán az állatok között járna neki a fejedelmi cím, de erről nincs tudomásom. A neve azonban tényleg egy királyé volt. Abú’l ’Abbász asz-Szaffáh volt az első az arab kalifák harmadik dinasztiájában, az abbászida dinasztiában.
– Uram, kérem, kavarog a fejem.
– Másképp kifejezve: Abú’l ’Abbász a mostani uralkodócsalád ősapja volt. A nagy Hárún al-Rasíd a leszármazottja. Érted?
– Igen. Talán – mondta Thankmar.
A romok közül többszólamú mormogás hallatszott át hozzájuk.
Allahhu akbar. Biszmilláhi al-Rahmáni al-Rahími Al-hamdu lilláhi rabbi-l-álamín.
– De miért hívnak egy elefántot úgy, mint egy kalifát?
– Jó kérdés, amely megérdemel egy választ. Azt gondolhatnánk, hogy Hárún al-Rasíd az őse előtt akart tisztelegni azzal, hogy szimbolikusan egy állatot nevezett el róla. Egy állatot, amely sok kívánatos tulajdonsággal rendelkezik: nagysággal, erővel, okossággal, megfontoltsággal és még sok minden mással. De ismerem a kalifát. Ez csak a látszat. Ő egy tréfás ember. Véleményem szerint ritka örömet okozott neki, hogy a nagy elődje nevét adta egy vastagbőrűnek, akit aztán elűzött az országból, hogy az ellensége háziállata legyen. Annál is inkább, mert így senki sem vádolhatja pimaszsággal.
Al-rahmán al-rahím – máliki yaum al-dín – iyyáká na’budu wa iyyáka naszta’ín.
– Háziállat? Melyik ház lenne elég nagy Abú’l ’Abbásznak?
– Carolus Magnus császári palotája. Abú’l ’Abbászt néhány további ajándékkal Paviába fogjuk kísérni. Ott székel jelenleg a császár. Sosem tartózkodik sokáig egy helyen. Carolus Magnus fogad majd minket, és az arab kísérőinket új ajándékokkal visszaküldi Bagdadba. Tehát már nem sokáig kell elviselnünk a jelenlétüket.
– Ön fél Marzúktól, uram? Én már kiismertem őt és a többieket, mielőtt ön… megmentett engem.
Isaak elfordította a tekintetét Abú’l ’Abbászról, és Thankmarra nézett.
– Mesélj erről!
Thankmar beszámolt az elmúlt napok eseményeiről, Rosvith holttestéről, az eldugott tőrről, a meneküléséről és a találkozásáról Marzúkkal, Kháliddal, Szanaddal és Hubaissal. A kocsmában történt rövid jelenetet a saját szájíze szerint színezte ki.
– Ezek rossz hírek. Az a négy férfi kétségtelenül megpróbál majd megölni téged. Te csak egy rabszolga vagy, és nem élvezed a császár követeinek védelmét. Légy résen! Egy gyors penge, egy alattomos nyíl… senki sem vonná felelősségre a gyilkost.
Ihdiná al-sziráta-l-musztaqím – sziráta-lladzína an’amta ’alayhim.
– Adjon egy kardot, uram, egy tőrt vagy egy fejszét – és meg tudom védeni magam.
– Egy rabszolga fegyverben? A császár kétségbe vonná az épelméjűségemet. Nem azt mondtad, hogy puszta kézzel is ügyesen elbánsz bárkivel? Hát használd azt. És a fejedet. Mert ezért maradhatott a nyakadon. Én magam is azon leszek, hogy a szörnyetegeket távol tudjam tartani tőled. Éjszakára keress egy biztos helyet magadnak! Aggódom az életedért.
Ghayri-l-maghdúbi ’alayhim walá ddálín. Allahu akbar.
– Majd elbújok az aljnövényzetben – vetette fel Thankmar.
– Hogy a holttestedet el se kelljen dugniuk? Nem, ez túl veszélyes. Mi lenne, ha inkább… Igen, ez működhet. Feküdj le Abú’l ’Abbász hátára aludni. Az elefántok gyakran állva pihennek, és hozzá vannak szokva a lovasokhoz. Ha a karodat és lábadat jól kinyújtod, nem fogsz leesni. Ez az!
– De… uram?
– Tedd, amit mondtam! Ha az egyik arab megpróbál felmászni hozzád, akkor az elefánt nyugtalankodni kezd, és felébredsz. A nyíllövéshez túl sötét van. Meg is sebesíthetnék az állatot, és ezt nem kockáztatnák.
Thankmar nyelt egy nagyot.
– Igen, uram. Abbász… olyan nagy, és a félelmetes agyarai…
– Azok olyan agyarak, amiken át felmászhatsz a hátára. Nem kell félned tőle. Majd megszokjátok egymást. És most menjünk vissza! – A férfi megfordult, és eltűnt a templom irányában.
Az imádkozás abbamaradt.
Ezen az éjszakán nem jött álom a szemére. Isaak ébren feküdt, és a csillagokat szemlélte, amelyek a hegyi átkelő tetején olyan fényesnek tűntek, mint a hold. Bak, Nyilas, Rák – megpróbálta feleleveníteni az asztrológiai ismereteit, és képzeletben vonalakkal kötötte össze a fényes pontokat, mígnem a csillagjós jól ismert képeit maga elé tudta képzelni. A figurák újra meg újra eltűntek a szeme elől, és éppen amikor megtalálta az Orion Nagy Kutyáját, a gondolatai elvándoroltak Septimaniába – a Frank Birodalom azon területére, ahol a Szent Albola-kolostor állt.
Harminc évvel azelőtt a frank király nagy győzelmet aratott a szász törzsek felett. Harminc évvel azelőtt találkozott Immával. És azóta is hiába próbált a közelébe férkőzni.
Akkoriban Carolus Magnus ellenfelei azt a hírt terjesztették, hogy a frank uralkodó Eresburgban kivétel nélkül lemészároltatta a szászokat. Ám ez nem volt igaz. Károly más eszközhöz folyamodott, hogy a birodalma északi határán elhárítsa a veszélyt. A legyőzött törzseket áttelepítette, és szétszórta őket óriási birodalmának legtávolabbi zugaiba, ahol továbbra is a saját szokásaik szerint élhettek. Egyesek együtt maradtak a régi falujukkal, míg mások magányosan tengődtek egy terméketlen vidéken. A frank uralkodót ez nem érdekelte. Neki csak az számított, hogy a szász nép úgy szétszóródjon, hogy ne tudjanak felállítani egy ütőképes hadsereget.
Imma végül Isaak javaslatára a kolostort választotta. Ott fog rá várni, döntötték el közösen. De ahelyett, hogy Köln közelében helyezték volna el, a szász nőt áthelyezték Septimaniába, a Szent Albola-kolostorba. Septimaniába! A Frank Birodalomnak ez a legdélebbi területe a Córdobai Emirátus határán terült el, és egy frank követnek, mint ő, olyan elérhetetlen volt, mint a hold. Most azonban Septimania karnyújtásnyi távolságban feküdt. Harminc év után. Pavia és a császár közel voltak, és ha Carolus Magnus végre átvette a Bagdadból küldött ajándékot, akkor Isaak felszabadul minden további kötelezettsége alól, és ellovagolhat a Szent Albola-kolostorba. Mit fog ott találni, gondolta aggódva? Újra felnézett az égre. Azok a csillagok, amelyek a Szíriuszt és az Orion övét alkották, a fantáziájában új képet formáltak. Az éjszakai ég sötétjébe Isaak gondolatai egy egyszárnyú madár körvonalát rajzolták.
