Bár nyoma nincs, szinte biztos,
hogy Szisz ezekben az években a munka mellett valamiféle elméleti képzést is kapott, tanfolyamra járatták. Minden esetre olyan csapatban dolgozott, ahol már nála tapasztaltabbak is voltak – de feltehető, hogy az úton összeszedett tudása valamilyen mértékben új lehetett a párizsi kollégák számára is. Azt, hogy megbecsülték, és ő is szinte tökéletesre képezte magát, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ő lett az egyik Renault-testvér, Marcel szerelője a versenyek alatt. Tudnivaló, hogy a szerelő ott ült a sofőr mellett, és egy életük, egy haláluk volt egy-egy futam. Szisz feladata volt, hogy előkészítse a versenyautót, és az minden tekintetben a legjobb állapotban vághasson neki a távnak. Az is valószínű, hogy már előbb megtanult autót vezetni, talán már Németországban, vagy a Boschnál, vagy másutt, de kellett tudjon vezetni, ha Marcel Renault maga mellé vette. Már pedig a tulajdonos nem maga tesztelt, hanem a szerelőre bízták, ráadásul a versenyek helyszínére is oda kellett vinni az autót, ami nem vasúton történt, hanem egyszerűen oda hajtottak vele. Ki? A szerelő. Ő volt az, aki az autó valódi gazdája volt, ebben az értelemben, aki éjszaka is őrizte, többek között, nehogy valaki megbabrálja az ellenfelek közül…
Nézzük a pályafutást.
1902-ben őt választották verseny-szerelőnek Louis Renault mellé. A szintén szenvedélyes autóversenyző, Marcel Renault 1903-ban, a Párizs-Madrid autóversenyen bekövetkezett halála után Szisz Ferenc a csapat versenyzője lett. És rögvest sikeres. Ötödik lett a Gordon Bennett Kupa versenyen a Clermont-Ferrand melleti Circuit d’Auvergne-en.
Ugyanaz év októberében több francia és olasz autógyártóval egyetemben a Renault egy csapatot küldött az Egyesült Államokba, hogy részt vegyenek a Long Islandi Vanderbilt Kupán New Yorkban. Abban a mezőnyben, amelyben részt vett a kor nagy sztárja Felice Nazzaro és Louis Chevrolet a Fiat színeiben, Szisz Ferenc Renault-jával az ötödik helyen végzett a győztes a francia Victor Hémery mögött, aki egy Darracq pilótája volt. Sziszt 1905-ben kinevezték a Renault tesztelési osztályvezetőjének, és noha ez a beosztása gyakran akadályozta a versenyzésben, 1906. június 26-27-én ő volt ott, Renault-színekben, az autósport történetének legelső Grand Prix-ján. Szerelőjével, Marteau-val a „3A” rajtszámú Renault AK 90CV pilótájaként megnyerte az első Grand Prix versenyt, amelynek során Le Mans – Saint Calais – Ferté Bernard országúton kijelölt, nagyjából háromszögű pálya 103,18 km-es távolságát naponta hatszor kellett megtenni. A kétnapos versenyen harminckét gépkocsi rajtolt, melyből – többek között a nagy hőség miatt – az első napon 16, a másodikon további 5 gépkocsi esett ki. Szisz fölényes, 32 perc előnnyel kivívott győzelmét a többiekénél gyengébb teljesítményű – mindössze 90 lóerős – Renault ülésében egy műszaki újítás is segítette: autójára a Michelin fivérek újdonságát, a könnyen cserélhető keréktárcsára szerelt gumiabroncsot tették fel. Szisz végül is szenzációszámba menő 100,8 km/h átlagsebességet ért el: az 1.238,16 km megtételéhez 12 óra 14 perc 7 másodpercre volt szüksége. Teljesítményét Európa-szerte elismerően fogadták, népszerű ember lett, képeslapok, plakátok készültek róla. A győzelemért 45 ezer frank jutalomban részesült (ez abban az időben igazán nagy díj volt), soron kívül megkapta a francia állampolgárságot, és ő volt az első autóversenyző, aki állami elismerést kapott Franciaországban!
Szisz Grand Prix-győzelme,
és a verseny üzleti sikere hamarosan több más Grand Prix verseny megszervezéséhez vezetett Európában. A rákövetkező évben az olasz Felice Nazzaro (aki 1906-ban másodikként végzett Szisz mögött), nyerte meg a második Francia Grand Prix-t. A francia nemzeti hőssé vált Szisz Ferenc részt vett az 1908. évi versenyen is, de nem ért célba, és hasonló sorsra jutott műszaki problémák miatt a Savannah-i Grand Prix-n Georgiában, amelyet az Amerikai Automobil Klub rendezett.1909 elején Szisz elhagyta a Renault céget, hogy – Renault és Delaunay-Belleville típusok javítására szakosodva – saját műhelyt nyisson Neuilly-sur-Seine-ben. Hat év távollét után, 1914 júliusában, Fernand Charron rábírta, hogy újra versenyezzen egy Alda pilótájaként a francia Grand Prix-n Lyonban. A versenyen, amelyet Christian Lautenschlager nyert a Mercedes színeiben, Szisz Ferenc autóján tiszteletképpen a N° 1-es rajtszám szerepelt, de egy sérülés miatt kicsivel a verseny fele után annak feladására kényszerült. Az európai autóversenyek története szeptemberben, az I. világháború kitörésekor időlegesen véget ért. Szisz Ferenc önkéntesként belépett a francia hadseregbe, ahol az algériai szállító csapatok vezetőjeként szolgált, míg nyolc hónappal később kórházba nem került, tífusz miatt. A frontról visszatérve Renault és Citroën gépjárművekre szakosodva folytatta autójavító iparát.
A külföldi lét
első éveitől kezdve Szisz folyamatosan viszonylag szoros kapcsolatot ápolt az itthoniakkal. Vissza-visszajárt Bécsbe, úgyhogy bizonyára találkozott testvéreivel, tán szüleivel is. Hamar jóra fordult a sora. Még nem nyert, de már nagyon stabil a helye a Renault-nál, és hogy rendesen kereshetett, jelzi, hogy elkezdett csomagokat küldözgetni haza. Kérte, hogy neki küldjenek magyar sonkát, kolbászt. Ő pedig sajtot küldött. Van egy muris családi anekdota is erről: egy levarrott szélű, nagy füles kosárban feladta a finom francia sajtot, ami utazott hazafelé egy-két hétig. Alaposan meg is érett, mire megkapták. Az édesanyja kibontotta a kosarat, meglátta az érett kék sajtot, azonnal kihajította a trágyadombra, mondván, hogy fúj, megromlott. Csak pár nappal később érkezett meg a levél a leírással, jelezve, nehogy kidobják a sajtot, akkorra lesz a legérettebb, mire megérkezik! Szisz édesapja az élete végéig felemlegette ezt az esetet a feleségének.
Franciaországban Sziszéknek gyerekük nem született,
nem tudni mi okból. Az 1930-as években felmerült, hogy testvére, Szisz János gyerekei közül menjenek ki hozzájuk, és végül így is történt: két lány elment a szerelőműhelyt üzemeltető nagybácsikához, kvázi fogadott gyermeknek. Szomorúan sül el végül a dolog, mert az egyik lány megbetegedett, tüdőgyulladást kapott, és meg is halt. Betti néni viszont hálás volt a magyar rokonoknak, mert még a lányok érkezése előtt történt valami. Egy korábbi rokoni látogatás alkalmával kiderült, hogy Szisz ugyan évtizedek óta együtt él Dorn Bettivel (vagy a hogy a levelekben szerepel: Bettyvel), de hivatalosan sosem vette el feleségül. A rokonság pedig megmakacsolta magát: csak akkor eresztik oda lányokat, hanem Feri bácsi már nem él „vadasan” Betti nénivel, vagyis meg kellett tartani a kései lagzit. Az asszony leveleket is mindig lelkesen aláírta, noha nem értett belőle egy szót sem.
Szisz ragaszkodása a rokonokhoz
érdekes módon megállt a levelezésnél és vendégfogadásnál, mert sosem jött többé haza. Mégpedig azért, mert az I. Világháborúban harcolt a francia hadseregben, és tartott tőle, hogy ezt idehaza tudják a hatóságok, és amennyiben magyar földre lép, retorziók érnék emiatt. Bécsig több alkalommal eljött, de tovább nem.
Az 1930-as évek második felére az itthoni Szisz-fivérek meghaltak. Testvérének, Jánosnak fia – szintén Ferenc – erdőmérnök lett, Keszthelyen dolgozott a Festeticseknél. Szisz szerette volna, ha ifjú unokaöccse szintén Párizs felé veszi az irányt, miután a lányokkal részben szomorú tapasztalataik lettek, ami az örökbefogadást illeti. Ebben a meghívásban benne volt az is, hogy afféle örökösének tenné meg. Szisz Ferencnek azonban nem nagyon akaródzott mennie, mivel jó dolga volt Keszthelyen, a felesége épp gyermeket várt, úgyhogy végül is nem ment. Egyébként ő magyarosított az 1930-as évek végén Szeghalmira, mivel az ő nagyapja ott élt.
Az utolsó években tovább folyt levelezés, érkeztek fotók is.
Efféle leveleket kaptak kézhez a hazaiak:
4 Decembere 1930
Kedves Rozika et Feri
Kedves leveleteket megkaptuk és nagyon köszönjük jó kívánságaitokat és különösen a figyelmeteket hogy a névnapomra gondoltatok – nálunk francia országban a névnap nem nagy ünnep de daczára annak mi megünnepeljük mert deczember harmadikán Ferencz napja van és negyedikén Betty nevenapja és születésnapja is – így aztán az egész ünnepek együtt vannak. Vasárnap este András és Mariska nállunk vacsoráltak és már megkezdtük az ünnepet.
Jó újságot nem írhatok nállunk az üzlet roppant rosszul megy –
A levél végén ezúttal is, mint mindig, az aláírás:
Feri és Betty
Jó kérdés, hogy a magyarországi Szisz-rokonok mennyire voltak tisztában, hogy milyen különös és egyben világra szóló sikert ért el egykor az ő „Feri bácsijuk”. Igazából nem voltak tisztában az 1906-os győzelem fontosságával. Amit láttak, érzékeltek, hogy odakint vitte valamire, jól meg a sora, tehetős ember lett belőle odakint. Nem mint híres autóversenyzőt tartották számon, hanem mint gazdag nagybácsit. Büszkék voltak rá, elvégre a mi vérünk, hiszen Becsületrendje volt, ugyanakkor a nagy háborúban Franciaország ellenség volt, és ő meg ott éldegélt…, és bizony akkoriban még ez is számított kissé valakinek a megítélésében.
A család ifjabb generációjához, nevezetes az unokaöccs Szisz Jánoshoz 1947-ben jutott el egy értesítés arról, hogy Szisz Ferenc meghalt. Valószínű, hogy felesége, Betti néni küldhette, még az is lehet, hogy közvetlenül Szisz 1944-es halála után, csak a háború miatt kallódott valahol. Szeghalmi Szisz Ferenc a Gyulán élő nővérének küldte tovább, hogy ők is tudjanak a hírről, ahol aztán ez a papír végleg elkeveredett.
Egy szó, mint száz,
a magyarországi Sziszek tudomásul vették Feri bátyjuk halálát. Nem is nagyon hozakodtak vele elő sehol, hiszen az 1950-es években nem volt nagy pozitívum egy „nyugati, kapitalista” rokon. Elég bajuk volt, hogy az itthoni Szisz nagyapa, a versenyző Ferenc testvére kocsigyártó volt, azaz vállalkozó, aki jómódban élt Dobozon, a Wenckheimek szolgálatában. Az erdőmérnök Szeghalmi Szisz Ferenc káderlapján ez nem festett volna túl jól, hogy az apja szintén efféle, kapitalista-gyanús elem volt, de egy félreértés folytán a „kocsigyártót” valaki munkásként értelmezte, és így nem lett belőle galiba.
Az 1950-es évek közepén felbukkant a történetben egy érdekes figura, az ál-Szisz. Mátraszentimrén élt egy Szisz Ferenc nevű csősz, aki ugyan iszákos volt és nem túl iskolázott, ám amikor először megkeresték azzal, hogy ő lenne-e az első Grand Prix nyertese, ösztönösen megszimatolta a nagy lehetőséget. Simán elvállalta, hogy ő az egykori győztes.
Így aztán az újra felfedezettnek Sziszt elkezdték mutogatni.
Ráadásul a Renault-nak is a fülébe jutott, hogy az egykori hős él. Elég furcsa, hogy a franciák közül senki sem esett töprengésbe az esett fölött, hiszen Franciaországban Szisznek abban az időben már múzeuma volt, Auffargisban lévő sírjáról nem is beszélve, ugyanis fekete márvány síremléket mindig is a Francia Autóklub és a Renault Művek tartották karban.
Szóval, a Renault-vezetés az egészet bevette, sőt, eljöttek Budapestre. 1956-ban, a Nemzetközi Vásárra hoztak magukkal egy új Renault-t, be akarták ültetni az öreget, gondolván, örömet okoznak a híres versenyzőnek, hogy oly sok évvel a nagy kaland után megint tehet néhány kanyart a Gellért Szálló körül.
Ám az ál-Sziszről itt lehullott a lepel.
Nem csak az derült ki, hogy nem beszél franciául, hanem az is, hogy tsz-csőszként biciklivel jár és életében nem vezetett autót. Ugyanis elérkezett a versenyző tiszteletköre, és egyben a végső lebukás pillanata. Mert az ál-Szisz ugyan magabiztosan beült, de nem találta sem a kuplungot, sem a gázt, sem a váltót, sem a kormányt, semmit. S ekkor kisült, hogy autót sem tud vezetni. Mégis, a tiszaszentimrei Szisz Feri bácsi pár fotó és néhány barátságos kézfogás erejéig sztár lett. A kínos ünnepségről Feri bácsi aztán már vonattal utazott haza Tiszaszentimrére, mert a franciák sietve és angolosan távoztak a magyar fővárosból.
A legenda azonban makacsul tartotta magát. Az Ifjúság, a katonafiatalok KISZ híradójának 1958. szeptember 28-i számában színes írás jelent meg, ezzel a címmel: A világ első Grand Prix bajnoka Tiszaszentimrén. Tamás György cikke így kezdődik: Öreg, szikár bácsika matat a tiszaszentimrei gyümölcsösökben, vizsgálgatja az ágakat, fürtöket. Munkája közben időnként felnéz, figyeli a szálló felhőket, az utcán játszogató gyerekeket, s ilyenkor gondolata a fél évszázaddal előtti napokat próbálja feleleveníteni.
A cikk ezek után elbeszéli Francois Szisz, vagyis Szisz Ferenc, alias „Szisz bácsi” életét. Az 1906-os történelmi győzelem krónikája még csak-csak stimmel, bár a végére itt már bekerült egy érdekes passzus, íme:
A nagy ünneplést (ti. a győzelemét) megzavarta egy kellemetlen közjáték. A német Karl Schmöllhaus, nem egészen sportszerűen, le akarta lőni a győztes Szisz Ferencet. Az utolsó pillanatban ütötték ki a vérmes versenyző kezéből a revolvert.
Jó, kellett egy kis szenzáció, még a szocialista sajtóban is. Ami viszont nem maradhatott el, az az ideológiai történelemhamisítás. Ugyanis Tamás György (a tiszaszentimrei) Szisz életét ekképpen kanyarította:
Magyarországra hazatérve bekapcsolódott a munkásmozgalomba, s Horthyék alatt közel egy évtizedet ült a váci fegyházban – meggyőződéséért.
Szeghalmi Szisz Ferenc az Ifjúságban közölt cikket valószínűleg nem olvasta, de ugyanakkor első hallásra megörült a hírnek, hogy él a nagybátyja. Ugyan tíz évvel korábban kézhez vették a halotti értesítést, de mivel a háború végén annyi hamis hír keringett, és kerültek elő mégis holtnak hitt emberek, hogy arra gondoltak: az is lehet, hogy Szisz Ferenc mégsem halt meg!
Nem csoda, hogy rögvest elkezdett utánajárni a dolognak. Akkor ő már Budapesten élt a családjával, és a Földművelődésügyi Minisztériumban dolgozott. Hamarosan felkereste a tiszaszentimrei Szisz Ferencet, és az első pillanatban tudta, hogy nem lehet a nagybátyja, és nem rokon az illető. Bemutatkozott, csak annyit mondott, hogy „Szisz Ferenc vagyok,” mire az öreg megütődve nézett rá, és kikérte magának, közölte, hogy ő az igazi Szisz Ferenc! Még reklamálni is kezdett, hogy mit magyaráz neki a vendég, mire bejött a felesége, és legyintve csak annyit mondott, hogy nem kell vele foglalkozni, mert a férje egy alkoholista bolond…
Szeghalmi Szisz Ferenc leveleket írt illetékes helyekre,
az Autó Motor főszerkesztőjének, ám egykettőre értésére adták: jobb lesz, ha leáll az akcióival, ne forszírozza tovább ezt a politikailag kényes dolgot. Egy ideig valóban leállt, de aztán az 1960-as években újból tapogatózni kezdett. Ekkor kereste meg a Közlekedési Múzeumot azzal, hogy szívesen odaadná a Szisz-dokumentumokat – de csodák csodájára az intézménynek mindez nem kellett. Később a Haris-testvérek jelentkeztek nála, üzleti ajánlatot tettek, de ez esetben Szeghalmi Szisz Ferenc óckodott attól, hogy átadja a papírokat, leveleket. A nagy felfedezés végül is Esztervári Ervinre, az Autósélet újságírójára várt, aki 1986-ban, az első Forma-1-es Magyar Nagydíj évében kereste meg Szeghalmi Szisz Ferencet, és készített vele egy teljes oldalas interjút, ami a lap decemberi számában látott napvilágot.
Tény, hogy 2003-ben ugyan a Hungaroring bejárata előtt elhelyeztek egy autós Szisz-szobrot (alkotója Babos László), majd 2006-ban, a nagy győzelem 100. évfordulóján Szeghalmon is emléket állítottak neki (Elek Imre műve), de Szisz Ferencnek ezzel együtt máig sincs különösebb kultusza hazájában. Nem lett belőle hungaricum, nevét alig ismerik – holott minden valamire való, az autóversenyzéssel foglalkozó kiadvány az ő nevével kezdődik szerte a nagyvilágban.
