A beszámolót szívesen kezdeném a résztvevők elszállásolására szolgáló kollégiumban tapasztalt kényelmetlenségekkel, de unalmas lenne, mivel a negyedik napról írok és úgy láttam, előttem mindenki foglalkozott ezzel. Na, nehogy már ellopja a showt-t ez a sok bosszúság a rendezvény elől, érdemtelenül!
Az írókkal azonban nem lehet kibaszni, Ez is volt már, de nem lehet kihagyni most sem, mert ez a két, ismételt dolog itt kigubancolhatatlanul összefonódott. Ha a nehézséget nem így kezeled, saját magaddal baszol ki.
Az éjszakai vihar kis híján lebontotta az egész épületet, de reggel, amikor átsétáltam a kis hídon a Séd patak felett, már inkább azt néztem, hogy a mederben a tegnap még poros köveket végre ellepte a hömpölygő víz. Otthonos már megérkezni a Mészöly Emlékházba, ahol a szemináriumokat tartjuk. Korábban érkeztem, sétálgatok a kiállított bútorok és a könyvek között. Még ma is látni itt-ott ilyen könyvespolcokat fém kerettel. Lassan mindenki megjön. Kezdés előtt jó lenne leülni kicsit elvonulva, ahol csöndben gépelhetnék, Miklós székébe mégsem ülhetek. De ülj csak nyugodtan, mondja Csilla, az egyik muzeológus szervező. Ha limonádét, vagy kávét akarunk inni, azt itt találjuk az egyik szobában, a borospince a szomszéd Babits házban van. Oda húzódtunk be tegnap a vihar elől vacsora közben, napközben sokszor annak a háznak a kertjében beszélgetünk. Varázslatosak ezek helyszínek.
Mára megszoktuk a kialakult napirendet. Az első nap megszoktuk már.
A délelőtt mindig Tóth Krisztina szemináriumával kezdődik. Az én írásomat megbeszéltük az első napon, ezért gondtalanul figyelem a szavait, meg persze nem csak a szavait. Mielőtt elkezdené a munkát, suttogva megállapítjuk magunk között, milyen finoman nőies megint. Krisztina ma is hihetetlen odafigyeléssel és alapossággal megy végig a szövegeken. Nem hitegetheted magad. Szembesülsz vele, ha rossz a cím, ha kimarad az írásból egy egész nemzedék, pedig nem kellene, ha áttévedsz egy Mikszáth regénybe a saját világod helyett, a történetedbe bekeverednek olyan toposzok, amelyeknek ott nincs helyük. Aztán címet keresünk közösen egy versnek, egy remek versnek, a béna cím helyett.
Gyorsan magával ragad, beszippant mindaz, amivel foglalkozunk, már nem Krisztina ruháját figyelem, pedig ez a szín nekem is jól állna. Amíg beszél, szinte látom magam előtt, ahogy az írásba begépelt egy-egy szó mögött bemasírozik annak egész holdudvara. Ezt ő fogalmazza így, persze nem azt, hogy látom, hanem azt, hogy bemasírozik, mert fontos, hogy pontos legyél. Közben megidézi a magyar irodalom több nagyságának keserű emlékét Sárközi Márta földre borult Orjaleveséről és a meg nem nevezett író elvárásáról, amit a szerkesztő felé követelőzően megfogalmazott: a három pont maradjon kurzív!
Az ebéd ma is az Ízlelő Családbarát Étteremben van. Napok óta figyelem ilyenkor, hogy a kerekes-székes pincérnő milyen könnyedén egyensúlyozza a tányérokat. Mivel sokan vagyunk, egy másik nő, aki egyébként a pénztárban dolgozik, gyorsan kirakja az evőeszközöket az asztalokra. Kérnénk tőle még valamit, de azt mondja, a főnöknőtől kérjük, ő csak kisegítő és a közeledő kerekes-székes nőre mutat.
Nem marad sok idő sem a pihenésre, sem az elmaradhatatlan rozéfröccsre, kezdődik Péterfy Gergely szemináriuma. Nem tudod, meg persze nem is akarod kivonni magad abból a sodrásból, ami Gergely körül pillanatok alatt kialakul. Szívesen felolvassa az írásokat. Mennyire különleges élmény a szövegeinket így visszahallani! Elemez, kérdez ő is fáradhatatlanul. Az egyik írás után arról beszélünk, milyen szavak írják le azt, amit hallottunk. Így kerülünk oda, hogy mit jelent az őszinteség az irodalomban. Persze eljutunk a hitelesség kérdéséhez is, meg oda, hogy meg kell kalapálni a szöveget, meg faragni, faragni. De meddig? Addig faragjuk, amíg nem mi leszünk, mert a szöveg nem azonos velünk? De akkor meddig marad még a mi szövegünk?
Azt is megszoktuk már, hogy rengeteg vendég jön, megy minden nap, a vendégek rendszerint részt vesznek ezeken a szemináriumokon is és szívesen bekapcsolódnak az írások megbeszélésébe.
Délelőtt Tótth Benedek és Péterfy-Novák Éva csatlakozik hozzánk.
Ma egy kicsit rövidebb Cserna Szabó András szemináriuma, mert a késő délutáni programunk korábban kezdődik, alkalmazkodni kell a helyi televízió időbeosztásához. Csak egy írás felolvasására és megbeszélésére marad idő. Sajnáljuk, mert jó vele, szeretem, a lendületét, ahogy hajlítgatja a szövegeket és érdeklődve vártunk egy másik, átdolgozott írást is. Amit hallottunk jó, állapítja meg András, meg persze mindenki. Hatalmas nevetések szakítják félbe a felolvasást, ne nevessetek, mert így nem tudom folytatni, mondja a szerző, de persze nem hagyjuk abba, ő meg azért szerencsére be tudja fejezni. Próbáljunk rajta fogást találni, hangzik András felhívása. Nehezen indul, a szöveg tényleg jó. András is csak néhány percnyi gondolkodás után veti fel, hogy talán a végét, azt a kis bekezdést lehetne átgondolni, ha nagyon bele akar kötni, meg talán az elbeszélő stílusán lehetne elgondolkodni, meg talán az írás nyelve, az is lehetne más, megint előkerül Mikszáth, meg szó esik a párbeszédekről, mindenki belelendül. Az idő elszalad. A biztonság kedvéért András lezárásként elmondja, hogy olyan érzése lett, mintha rossz írásról beszélnénk, pedig kurva jó, csak vannak kihagyott ziccerek, meg akár milyen jó is, ebben több van, na, tessék, így dicsérjen téged Cserna-Szabó András.
Sietnünk kell, hogy odaérjünk a Városházára, ahol kerekasztal beszélgetés vár bennünket a folyóiratok helyzetéről Mészáros Sándorral a Kalligram Kiadó vezetőjével és a folyóirat szerkesztőjével, Kukorelly Endre íróval és Podmaniczky Szilárddal, a Librarius Alapítvány alapítójával és főszerkesztőjével. Súlyos kérdések pattognak azonnal. Képesek-e átvenni a támogatások megvonása miatt megszűnő folyóiratok szerepét a napilapok, lehet-e piaci alapon irodalmi folyóiratot fenntartani, a folyóiratok hiányában a kiadókra zúduló értékelő, kiválasztó szerepet azok el tudják-e látni, hogyan értelmezte át a közösség a kultúra fogalmát szórakozássá, mi a különbség a print és az online lapok között, hogyan tud a print nagy mennyiségű és hosszú távú közösséget létrehozni, kinek, mi a szerepe és felelőssége a kultúra és az értelmezés szabadságának fenntartásában? Elhangzott az is, hogy a kultúra nem demokratikus. Az alkotók esélyei nem egyenlőek és különösen nem ugyanolyanok, mint például a Nyugat idején. Kukorelly Endre ezt úgy fogalmazta meg, hogy kezdőként ma tízszer kell beugrani, hogy egyszer csobbanj.
A beszélgetők nem értettek mindenben egyet, néha indulatosak is voltak, de kifelé jövet arra jutottam, hogy azért a lényegben, a kultúra szerepében és fontosságában nem volt nézetkülönbség.
A szervezők, akik nem csak Mészöly Miklós emlékét gondozzák odaadóan, hanem végtelen kedvességgel és figyelemmel törődnek velünk és ezzel a programmal is, a vacsorát egy családi borászatba szervezték a közeli domboldalon.
Indulás előtt érkezett a hír Esterházy Péter haláláról…
Aradi Gizella
