Az emberi alaphelyzetek folyton ismétlődnek, de ahhoz, hogy a néző a saját életére ismerjen bennük, meg kell találnunk sok apró részletet, és azokat nagyon-nagyon finoman, pontosan meg kell rajzolnunk. Ez akkor sikerülhet a legjobban, ha saját hétköznapi valóságunkból indulunk ki.
Július 1-jén Sean Ellis Anthropoid című, cseh-brit koprodukcióban készült történelmi filmjének ünnepélyes bemutatójával megnyílt a kelet-közép-európai régió legrangosabb filmszemléje, az 51. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál. A fődíjért, Křišťálový glóbusért, azaz a Kristály Glóbuszért Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című nagyjátékfilmje is verseng. Ernelláék történetét színházi előadás formájában már láthatta a közönség. A filmet július 7-én mutatják be Karlovy Varyban, Magyarországon pedig októbertől vetítik a mozik. A rendezővel beszélgettünk.
– A nagyközönség több rangos díjat is nyert filmrendezőként és filmszínészként ismer elsősorban. Te inkább filmes vagy inkább színházi embernek tartod magad?
– Alapvetően színházi emberként identifikálom magam. Az egész gyerekkorom és a gimnáziumi éveim azzal teltek, hogy mindenféle színházi előadást csináltunk. Akkor még azt gondoltam, hogy színész lesz belőlem. Budapestre is ezért jöttem fel. Különböző színházakban játszottam, aztán kaptam több filmfőszerepet is. A film akkor kezdett vonzani, amikor megláttam benne az új lehetőséget: ráéreztem arra, hogy abban is ki tudom magam fejezni. A színészetből, pontosabban a színházi közegből akkor már elegem volt, új löketet akartam adni az életemnek, és jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskola mindkét rendezői szakára. Nem tudtam eldönteni, színházzal vagy filmmel akarok-e igazán foglalkozni. Végigmentem a rostavizsgákon, mind a kettőnél eljutottam az utolsóig, és ott végül is a filmrendezés mellett döntöttem. De a játékfilmjeim mellett időről időre színházi előadásokat is csináltam, és itt is, ott is ugyanazokkal az emberekkel: a gyerekkori barátaimmal.
– Rögtön az első filmed díjnyertes lett. Ettől nem lett vonzóbb a film, mint a színház?
– Attól, hogy díjat kapott? Ha ilyesmitől függenének a vonzalmaim, már rég pszichiáterhez járnék. A film mint forma, kifejezési mód izgat, és egy fokkal nagyobb kihívás, mint a színház, de egyformán érdekel a kettő. Az a különbség köztük, hogy egyszerűen jobb színházat csinálni, mint filmet. Számomra a színház testesíti meg az igazi művészi gondolkodásra alkalmas közösséget: ott elsősorban alkotók vesznek körül, a munka kilencven százalékát a tényleges, közös alkotófolyamat teszi ki. A filmnél lényegesen nagyobb a stáb, amely többségében technikai emberekből áll, az alkotófolyamatba komolyan belejátszik a pénz, és sokkal hosszadalmasabb a kifutási folyamat, aminek a végére teljesen egyedül marad az ember. Ez a része nem annyira vonzó. A színházban a próbák is rendkívül élvezetesek tudnak lenni, és a filmhez képest gyorsabban jutunk el az eredményhez.
– Az Ernelláék Farkaséknál története a mai magyar rögvalósággal foglakozik. Egy bérlakásban él a Farkas család, akikkel semmi sincs rendben. Váratlanul, nem tudni, mennyi időre, beállít hozzájuk a feleség skóciai kivándorlásból hazatért húga a depressziós férjével és a kislányukkal. Náluk szintén nincs rendben semmi. És nagycsaládi keretek között elkezdődik egymás végeláthatatlan szekírozása. Személyes élmény ihlette a darabot?
– Csak annyira személyes, mint amennyire bármilyen más művészeti alkotás az. Nyilván olyasmiről próbálunk beszélni, amiről van mit mondanunk.
– Nem félő, hogy az egyetemes, általános érvényű emberi mondanivaló rovására publicisztikai színházzá válik az előadás?
– Ha valami nem publicisztikai, akkor ez az előadás biztosan nem az. Minden munkánkban az egyetemes, általános érvényű történetek megtalálása a cél, de úgy, hogy összhangban legyünk a korral, amiben élünk. Az Ernelláék itt és most nyilvánvalóan beazonosítható, Kelet-Közép-Európában zajló történet. Ha valaki tíz-húsz év múlva megnézi, tudni fogja: ez volt az az időszak, amikor félmillió ember elhúzott az országból, de az előadás nem csak erről szól. Pontosabban elsősorban nem erről. Jelen időben és magunkról beszélünk, a családi együttélés nehézségeiről, párkapcsolatokról, gyereknevelési problémákról, a kételyeinkről, a szorongásainkról, de párkapcsolati válságok, gyereknevelési gondok, együttélési kínok a világon mindenütt voltak, vannak és lesznek. Tehát a problémafelvetés általános érvényűvé tágul. Az emberi alaphelyzetek folyton ismétlődnek, de ahhoz, hogy a néző a saját életére ismerjen bennük, meg kell találnunk sok apró részletet, és azokat nagyon-nagyon finoman, pontosan meg kell rajzolnunk. Ez akkor sikerülhet a legjobban, ha saját hétköznapi valóságunkból indulunk ki.
– A közönségtől kaptok visszajelzéseket?
– Persze, minden előadás után beszélgetünk a közönséggel, sőt nem csak mi, hanem a meghívott szakértő vendégeink is. Nemrégiben például Vekerdy Tamás járt nálunk. Megoldási receptet nyilván nem kapnak tőlünk, de a többségük eljut addig, hogy kérdéseket tesz fel a saját életével kapcsolatban és bizonyos kérdésekben aktívabbá válik. Azt tapasztaljuk, hogy az előadás nagyon sokat segít az embereknek.
- ,,Amikor olyan külföldiekkel beszéltem, akik megfordultak Magyarországon, azon túl, hogy le voltak nyűgözve Budapest szépségétől, megjegyezték, hogy mi, magyarok milyen kegyetlenek vagyunk egymással. Az utcán vagy a villamoson az első adandó mikrokonfliktus is irgalmatlan sebességgel jut el odáig, hogy az egyik ember a másikat reflexszerűen kezdje el megfélemlíteni vagy megalázni. És ez persze beszűrődik a családokba is. Az ember keresi az okokat. Mindig így volt ez? Vagy csak mostanában? Mi is ilyenek vagyunk? Ha igen, miért?” (Hajdu Szabolcs/ fidelio.hu)
– Azért készítettél filmet is az Ernelláékból, hogy több emberhez jusson el, vagy azért hogy bele tudj tenni még egy csavart az interpretálásába?
– Igen, az nagyon fontos volt, hogy minél több emberhez eljuttassuk. A színház hatásfoka, főleg ilyen kicsi nézőtérrel, ahová egyszerre csak ötven ember fér be, elenyésző ahhoz képest, amit egy film el tud érni. A film többcsatornás, nem csak moziban, hanem tévében, DVD-n, interneten is meg lehet nézni, aki akarja, le is töltheti magának. Azt is szerettem volna, ha a tünékeny színházi előadásnak marad valamilyen lenyomata. A videófelvétel igazából semmit nem ad vissza belőle, csak egy árnyék, egy megrendezett film viszont ugyanolyan szuggesztív tud lenni, mint a színház. És igen, a filmbe bele tudtunk tenni még egy csavart: a pontosabb rajzolat érdekében kicsit továbbléptünk az intimitásban. Személyesebb, közvetlenebb lett.
– A közeli képektől?
– Nem feltétlenül, hanem például attól, hogy a saját otthonunkban forgattuk a filmet, és a saját gyerekeink játszották a darabbeli gyerekeket. Így a legszemélyesebb közegünkbe hozzuk be a közönséget. Az is adott egy pluszt, hogy míg a színháznál a közönség azt néz, amit akar, vagy az egyik szereplőt, vagy a másikat, addig a filmnél a rendező dönti el, hogy mit nézzen. Attól, hogy az általam kiválasztott képeket látják, máshová kerültek a hangsúlyok. Így talán bizonyos dolgok még pontosabban kifejezésre tudtak jutni.
– Úgy tudom, nagyon kicsi költségvetéssel, családi-baráti vállalkozásban, szerelemből készült a film. Ez a munka olyan lehetett, mint a hőskorszakban.
– Hangulat és munkamorál szempontjából nekem ez a forma az ideális. Ebben nyilván nagy szerepe volt annak, hogy a stáb nagy része fiatalokból állt, 22 év volt az átlagéletkor. Tizenhárom operatőr fényképezte a filmet, a tanítványaim a Metropolitan Egyetemről. A hangmérnökök a Színház és Filművészeti Egyetem diákjai voltak. Minden filmnek van egy lelke, motorja, ez a még nagyon fiatal Muhi Zsófi volt, aki egy személyben volt a rendező munkatársa, gyártásvezető, producer stb.
- ,,Az Ernelláék az első eleme egy hosszabb távú együttműködésnek, amellyel keretet kívánunk adni mindannak a munkának, melyet Szabolcs csinál, illetve ami körülötte történik. Látókép Ensemble néven indultunk el, így nevezzük az alkotóközösséget és magát a folyamatot, amihez kapcsolódik egy közös vízió, és amelynek az Ernelláék az első darabja. Létrehozunk egy olyan műhelyt, ahol Szabolcs társaságának, a hozzá köthető művészeknek biztosítunk lehetőséget az alkotásra. Ebben alapvető logika, hogy amikor a közös munkánkból bevétel származik, azt legnagyobb részt visszaforgatjuk a következő projektbe.” (Herner Dániel, az Ernelláék Farkaséknál producere és alkotótársa/film.hu)
– Hogyan került a film Karlovy Varyba?
– Elküldtük, beválasztották. Ennyi. A filmek szokásos útja, hogy amikor elkészülnek, elkezdődik a fesztiváloztatásuk. Európában Cannes, Berlin, és Velence mellett Karlovy Vary a legjelentősebb filmfesztivál. Mindenki ezekre a fesztiválokra szeretne először bejutni, mert a többi fesztivál általában ezeknek a programjából halássza le a filmeket. Ha egy film bekerül egy ilyen fesztivál versenyprogramjába, nagyjából biztosra vehető, hogy az egész világot körbe fogja turnézni.
– Számodra mi a siker?
– Egy elkészült színházi előadásnál vagy egy filmnél az a legfontosabb, hogy a vele eltöltött időt hogyan éltem meg. Ha nem azzal töltöttem hosszú-hosszú időt az életemből, hogy rosszul éreztem magam, hanem inspiráltak a körülöttem lévő emberek, jó volt együtt lenni velük, felfedeztünk, megtaláltunk közösen valamit, ami mindannyiunkat lelkesít, az siker. Az már csak hab a tortán, ha az elkészült produktum a közönséget is érdekli, hat rájuk. Ha ráadásul még fesztiválra is eljut, ott díjat is kap, és sokan megnézik, az már fokozhatatlan.
- A Karlovy Vary-i a világ egyik legidősebb és Közép-Európa egyetlen A kategóriás nemzetközi filmfesztiválja. 1946-ban alapították az Osztrák-Magyar Monarchia egykori fürdővárosában. Az idei műsoron több mint 70 ország alkotóinak mintegy 180 filmje szerepel, közülük tizenketten versenyeznek a fődíjért, amelyet a július 9-ei eredményhirdetésen adnak át.
A film az egymástól eltávolodott rokonok újratalálkozása által felszínre törő konfliktusok sorát mutatja meg: Eszter nővére, Ernella családjával egy év után hazatér Skóciából, és Eszterék kénytelenek őket befogadni. A kényszerű együttlét szembesíti a családtagokat egymással, felszínre hozva a két család között feszülő ellentéteket.
Hajdu Szabolcs új filmje, amelyet saját otthonában a családjával és operatőr szakos tanítványaival forgatott, Cassavetes-t, Bergman-t idéző fojtogató kamaradráma. Szarkasztikus humorú, finom rajzolatú portré a mai Magyarország hétköznapjairól.
Szereplők: Hajdu Szabolcs, Török-Illyés Orsolya, Lujza Hajdu, Hajdu Zsigmond, Szabó Domokos, Gelányi Imre Dugó, Szilágyi Ágota, Erika Tankó. Producerek: Daniel Herner, Andras Muhi, Gabor Ferenczy, Zsófia Muhi. Gyártók: Filmworks, Látókép Ensemble, FocusFox Stúdió. A film magyarországi forgalmazója a Big Bang Media.
