Charles Bukowski: Egy vén kujon további feljegyzései. Fordította: Pritz Péter. Trubadur Kiadó, 2016.
Charles Bukowskit, a nem túl jelentős költőt, aki azért jött Utah államba, hogy meglátogassa a King nővéreket, holtan találta Dale Barney, Bruce Wilson és Pole Griffith a móló alatt. Mr. Bukowski 52 éves volt, és Egy vén kujon feljegyzései címmel jelentek meg írásai kommunista újságokban. Egy lánya volt, a nyolcéves Marina Louise Bukowski. Mr. Bukowski piros noteszét a kempingtől 175 méterre északkeletre találták meg, üresen. Utah állam láthatólag nem ihlette meg Mr. Bukowskit
– ilyennek képzeli saját gyászhírét Charles Bukowski az Egy vén kujon további feljegyzései egyik írásában. Ennek a kötetnek az előzménye az eredetileg 1969-ben kiadott Egy vén kujon jegyzetei (magyarul megjelent 1995-ben és 2014-ben is), amely az író nagyrészt önéletrajzi ihletésű újságcikkeit tartalmazta. A most megjelent válogatás egészen friss, ebben Bukowski 1967 és 1984 közötti cikkeit gyűjtötték egybe és egyáltalán nem azért nem jelentek meg eddig könyvalakban, mert ezek az írások gyengébbek lennének, hanem egyszerűen Bukowski elképesztő termékenysége okán kimaradtak a szórásból.
Az előbb azt írtam, hogy ezekben a könyvekben az író nagyrészt önéletrajzú ihletésű cikkeit gyűjtötték össze, ennek okán rögtön megragadnám az alkalmat, hogy rá is vágjak a saját kezemre. Ugyanis ez nem ezeknek a köteteknek a sajátossága, hanem ez a megközelítés Bukowski egész életművét áthatja. Bukowski legfőbb témája és hivatkozási pontja saját maga, ezt nem rejti véka alá, hiszen ezt nem is tartja hátránynak. Bukowski ösztönös író volt, aki tett mindenféle irodalomelméleti irányzatra és az volt a taktikája, hogy csak olyat hajlandó leírni, amit ő maga is elolvasna. Vagy valami ilyesmi.
Ehhez persze kellett az, hogy Bukowski zsigerből írjon nagyon jól. Pont ezeknél a cikkeknél tökéletesen látszódik az, hogy Bukowski bármiről bámulatosan gördülékenyen tudott írni – legalábbis bármiről, ami érdekli őt. Ez persze Bukowski esetében egy szűkebb spektrumot jelent (nők, ital, szex, lóverseny, boksz stb.), de hát ki hajlandó azoknak hinni, akik a világon mindent szeretnek és minden után érdeklődnek.
Bukowski nagyon furcsán áll hozzá a saját életművéhez is. Időnként mintha azt sugallná, hogy ő csak egy vén, grafomán piás, akivel annyi minden történt az életben, hogy mindig lesz valamiről írnia; néha meg úgy tűnik, mintha az álarc mögött egy egészen tudatos alkotó lenne, aki nem hajlandó semmilyen kompromisszumra – ez pedig bejön az olvasóknak. Akárhogy is, elég mulatságos például azt a levelet olvasni, amelyben az egyik olvasó azt nehezményezi, hogy miért épp az ilyen Bukowski-típusú semmirekellők viszik valamire az életben, míg a magafajta tehetséges emberek csak a „meleg szart” markolászhatják. Bukowski válasza:
Én is egyfolytában ezen töröm a fejem. X faktos vs. Y faktor. Ott van például Beethoven. A saját korában őt még zenészként sem tartották túl sokra. Az ilyesmit nehéz eldönteni. Szóval, markolássza csak a meleg szart, nekem még meg kell válaszolnom egy-két rajongói levelet.
Az Egy vén kujon további feljegyzéseiben igazi Bukowski-esszenciát kapunk: meglepő történetek, furcsa csattanók, rengeteg pia és Bukowski idéznivaló gondolatai, amikkel tele van ez a kötet. Hiába csinál néha úgy, mintha egy kiégett bolond lenne, Bukowski tele van cinikus, de igazságos megállapítással az életről, amihez ő maga se túl bonyolultan jutott hozzá. Saját értékének is leginkább ezt látja, és éppen ezért küldi el az egyik írásában az egyik ifjú költő rajongóját, aki mindenképpen szeretne vele beszélgetni és találkozni:
Kis barátom, mi köze a költészetnek a beszélgetéshez? Nem értem. Én nem egy sarki hittérítő vagyok. Nincs miről beszélgetnünk, nehéz ezt megérteni?” Aztán elköszöntem, és letettem. Majd talál magának egy másik költőt, tele van velük a telefonkönyv.
