Az optimista dzsesszdíva: Fiatalon szembesültem a halandóságommal

Stacey Kent

Június 12-én az amerikai dzsesszénekes, Stacey Kent adott koncertet a Budapesti Nayári Fesztiválon, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Az koncert másnapján a margitszigeti hotel lobbijában beszélgettünk az élet tragédiájáról és a mindig felcsillanó reményről.

Ha jól érzékelem, az ön zenéje alapvetően két hagyományból táplálkozik: a klasszikus amerikai sztenderdekből (pl. Rodgers és Hammerstein munkásságából) valamint a latin zenéből, abból is elsősorban a bossa novából.
Mielőtt elkezdte volna a zenei tanulmányait, az egyetemen latin nyelveket, így portugált is tanult. Azóta is folyékonyan beszél portugálul. Adódik a kérdés, melyikből következik a másik: a bossa nova szeretete késztette arra, hogy megtanuljon portugálul, vagy a nyelv vezette el a zenéhez?

Nagyon jó kérdés, nehéz eldönteni, melyik volt előbb. De egy konkrétumra emlékszem: 14 éves voltam, amikor átmentem egy barátomékhoz. Tisztán emlékszem az időpontra, mert akkoriban édesapám a 66. utcában lakott a Central Parknál, közvetlenül a Tower Records mellett. Szóval ott voltam ennél a barátoméknál, és ő feltette Stan Getz és Joao Gilberto lemezét. Ez még sokkal azelőtt volt, hogy tudtam volna, hogy egyszer énekelni szeretnék. Egyszerűen csak imádtam a zenét, mindenfélét meghallgattam. Portugálul még nem tudtam, de ahogy felfedeztem Gilbertót, azt hiszem, ez az a pont, ahol az lett belőlem, aki vagyok. Az a ritmus, és ahogy énekelt! Az a gyengéd és mégis melankolikus hang! És ez a két dolog, na, meg az előadásmód intenzitása: ez a gyengéd feszültség ének és zene között! Azt hiszem, emiatt kezdtem el portugálul tanulni.
Habár nem értettem, mit énekel, ez nem is számít, használtuk a képzelőerőnket. Annyira egyszerű az előadásmódja, hogy azt érzed: én értem!

Mert a zene tetőtől talpig, az egész tested átjárja. Nem kell érteni a szavakat, ahhoz hogy magadban érezd.

Aztán persze mégis csak meg akartam tanulni a nyelvet, hogy értsem a benne lévő költészetet is.

Mégis mi az, ami egy 14 éves kislányt így megfog egy olyan zenében, ami lényegesen különbözik attól, amit a kortársai éppen hallgatnak?

Stacey Kent4

 

 

Ami miatt jobban kötődtem ehhez a zenéhez, és összességében a brazil zenéhez, mint azokhoz, amiket például a testvéreim vagy a barátaim hallgattak, az az, hogy ez a zene olyan, mint amilyennek gyerekként éreztem magam: optimista, mégis melankolikus. Olyan, mint amikor találkozol valakivel, és egyszerűen létrejön közöttetek valamifajta kötelék.
Na, ezek után elmentem a Tower Records-be, és elkezdtem ilyen zenék után kutatni. És ahogy hallgattam a lemezeket, új világba csöppentem. Soha nem voltam ellőtte Brazíliában, olyan távolinak, olyan egzotikusnak tűnt. Később pedig, amikor már a saját zenémet játszottam, egyszerűen nem hagyhattam ki ezeket a brazil elemeket.

A vasárnapi koncert előtt a bemondó nem dzsesszénekesként mutatta be, hanem dzsesszdívaként. Ahogy viszont figyeltem játék közben, nem a díva színpadot és közönséget uraló előadásmódját láttam, sokkal inkább csöndes intenzitás és egyfajta nem drámai érzékenység áradt a színpadról. Tud azonosulni a dívaszereppel – akármit jelentsen is az?

Nem is tudom. Ezzel, azt hiszem, bókolni akartak. És ebben talán a tisztelet mutatkozik meg, amiért eljön valaki, hogy megossza a zenéjét másokkal. Én inkább így fognám fel ezt a dívaszerepet. Több mint 50 országban léptem fel, és ezek mind nagyon különböző helyek, mégis egy valami közös bennük: az emberekkel tudnunk egymáshoz kapcsolódni. Az, hogy képes vagyok kapcsolatot teremteni ezekkel az emberekkel azáltal, hogy megosztom velük a zenémet és az érzékenységemet – azt hiszem, ez hozzátartozik a dívasághoz. Azért tudom ezt megtenni, mert ez a zene az életről szól: örömteli, de néha mégis tragikus. Az élet annyira zavarba ejtő tud lenni, és akár brutális is. De az ember alapvetően előre akar tekinteni, keresi az optimizmus lehetőségét. Több szeretetre van szükségünk. Nem mindenki akar folyton folyvást csak harcolni. Az emberek agresszió helyett több szeretetre vágynak. És talán ebben állhat a dívaság: hogy járjuk a világot, és azt próbáljuk megosztani az emberekkel, amink van.

Stacey Kent3

Az életben rejlő tragédiát és brutalitást említette, a zenéje mégis örömöt és életigenlést sugároz. Néhány évvel ezelőtt mellrákot diagnosztizáltak önnél, majd sikerült leküzdenie a betegséget. Miután felgyógyult, egy interjúban azt mondta, a betegség felébreszti az embert, hogy élje az életét. Hogy minden napnak, mindennek élvezze az ízét. A rák élménye hogyan befolyásolta a zenéhez való viszonyát? A betegség leküzdésének élményéből táplálkozik a zenéjének derűlátása?

Igen is meg nem is. Fiatalon lettem rákos, és ez teljes sokként ért. Mit tudtam én a rákról?! Fiatal voltam, egészséges, nem éreztem magam betegnek. Egyszerűen sokkolt, amikor kiderült. De nagyon szerencsés voltam, hogy korán felismerték, megműtöttek, felépültem, és mehettem a dolgomra. De ez az egész életedet megváltoztatja. Megrendült a világom, fiatalon szembesültem a halandóságommal. Az emberek különbözően reagálnak ilyen dolgokra. Én határozottan nem éreztem magam áldozatnak. Nem is tudom.

Azt gondoltam, az istenit, ez mégiscsak az én életem!

És nem tudhatom, milyen sokáig élhetem ezt az életet. És igen, megváltoztatott engem a betegség, de jó értelemben. Többet akarok csinálni, többet akarok érezni, többet akarok megélni, többet akarok szeretni, többet akarok adni. Szóval igen, megváltoztatta a zenéhez való viszonyomat, de minden máshoz fűződő viszonyomat is megváltoztatta.

Stacey Kent1

A férjemmel beszélgettem arról, hogy mi az, amit ebben az életben meg tudunk ragadni: az, hogy szeretünk, és hogy képesek vagyunk ezt megosztani másokkal. Zenészként abban a privilegizált helyzetben vagyunk, hogy a világot járva megoszthatjuk az emberekkel azt, amink van. Mindegy, milyen veszteségekről van szó, mindegy, milyen fájdalmakon mentünk keresztül, ezeket megosztjuk egymással.

Nagyon szerencsés voltam, hogy sikerült kigyógyulnom a rákból. Félelmetes volt, ijesztő volt, szomorú és kíméletlen. És mégis azt mondanám, annyi szépség született meg belőle.

A legnagyszerűbb kortárs soul énekes, Sharon Jones, aki szintén sikeresen leküzdötte a rákot, egyszer azt mondta, ő nem képes szomorú dolgokról énekelni. Azt meghagyja a blueszenészeknek. Sokszor beszél melankóliáról, a zenéje mégis velejéig optimista.

Igen, teljes mértékben az. Tudok szomorú dolgokra gondolni, de

mindig kell, hogy legyen egy ablak, ami a reményre nyílik.

Játszani szoktuk például a Changing Lights-ot. Ennek Jim [Jim Tommlinson, Kent férje és zeneszerzője] szerezte a zenéjét, és Kazuo Ishiguro írt hozzá szöveget, akinek az írásai gyakran nagyon zordak. Egyszer azt mondtam neki:

Ish, add meg nekem a remény kis ablakát, mert ez az, amivel tudok valamit kezdeni!

A Changing Lights elvesztett fiatalságról, elvesztett szerelemről szól, és mégis a zene lüktetése mindig előrevisz.

Amikor megtudtam, hogy rákos vagyok, eleinte nem fogadtam el. Annyira szomorú voltam.

De az ember felmegy a színpadra, és ott nem teheti meg, hogy elsírja magát, hogy összeomoljon.

És Ishiguro történetei is ilyenek: lehet, hogy zordak, de a velejéig optimisták. Mert arra késztetik az embert, hogy folytassa a történetet, hogy menjen tovább, hogy találjon valami kiutat, hogy elviselje az elviselhetetlent.

Egészen különleges helyzet, amit említ, amikor nem egy dalszövegíró írja a zenéhez a szöveget, hanem egy Booker Man-díjas író. Ez érezhető is a dalain. Például a tegnapi koncerten elhangzott Breakfast on the Morning Tram is – amit mellesleg a budapestieknek, vagy még inkább magának a városnak ajánlott – egy Ishiguro szöveg, és világos, mennyire erős a dal narratívája. Ezt általánosságban is elmondhatjuk az ön zenéjéről: narratív. A színpadon pedig ön mintegy történetmesélőként jelenik meg.

Stacey Kent2

Teljes mértékben igaza van: a narratíva a központi elem. Itt vannak például az amerikai sztenderdek, amiket nagyon szeretek: Rodgers és Hammerstein, vagy a Sherman-testvérek dalai. Ezekben van 32 ütem ének, utána belép a zenekar, jönnek a szólók, az improvizációk, majd visszajön az ének. Mondom még egyszer, ezek nagyszerű dalok, nagyon szeretem őket. De történetmesélőként mindig maradt bennem valami hiányérzet. Ish-nek és Jimnek egyszer azt mondtam, milyen jó lenne egy olyan dal, ahol maga a történet van megkomponálva. Ezt úgy értem, hogy a történet vezeti végig a dalt. Épp úgy, mint egy Joni Mitchell-számban, ami olyan, mint egy utazás. Így mindhárman megegyeztünk abban, hogy Ish írja meg először a történetet, és Jim komponál köré zenét. És így meg tudunk szabadulni a 32 ütemes formától. Egyszer ezt megpróbáltuk fordítva: Jim szerzett egy dalt, Ish pedig megírta hozzá a Changing Lights-ot és elküldte Jimnek. Aki, mikor elolvasta a szöveget azt mondta, fenomenális, de ez a dal nem illik a szöveghez. Ezért végül teljesen új zenét írt hozzá.

Az ön férje, Jim nem csak a zeneszerzője, de szaxofonosa, fuvolistája és producere is egyben. Nem okoz nehézségeket, hogy egyszerre házas- és munkatársak is?

A mi esetünkben a válasz egyértelműen nem. Nálunk ez igazán jól működik. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hiszen nem csak, hogy szeretem Jimet, de ő egyben a legjobb barátom is. Ő az, akivel mindig több időt akarok tölteni. Akivel utazni akarok nap nap után, országról országra. És persze fárasztó úton lenni. Adott esetben hét órát kell várakoznunk a reptéren a gépünkre, de ekkor is a legjobb barátom mellett ülök. Ilyenkor keresztrejtvényt fejtünk, vagy beszélgetünk. Mert sohasem fogyunk ki a témákból.

Amikor fiatalok voltunk és járni kezdtünk, azt hiszem, veszélyben volt a kapcsolatunk, mert ugyanazon a szenvedélyen osztoztunk, és soha nem tartottunk szünetet. Aztán eljutottunk arra pontra, amikor felismertük, hogy ki kell alakítanunk a saját ritmusunkat. És ez sikerült. Most hagyunk magunknak elég időt a turnékon kívül, amikor csak egy szimpla pár vagyunk otthon. Persze akkor is zenélünk reggel, amikor felébredünk a coloradói házunkban. Én fogom a gitáromat, ő a fuvoláját, és miközben a kávé fő, mi jammelünk. Azt hiszem, az a kulcsa az egésznek, nem csak a zenészeknél, de minden párnál, akik együtt dolgoznak, hogy fel kell osztaniuk az idejüket.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!