A kanadai magyar házaspár úgy dönt, hogy végleg letelepedik Balatonszépén, felújítja a megörökölt romos kúriát és megpróbál beilleszkedni a Balaton parti kis falu életébe. Ami ugyan sok munkával jár, de közben örömmel élik az életüket, új barátokat szereznek, és mindvégig arról ábrándoznak, hogy hamarosan újjászületik a ház, a kert, hogy a szőlőből, a borászkodásból, és a vendéglátásból fognak megélni…
Mindez Tóth Gábor Ákos balatoni regénytrilógiájának harmadik részében, A világ közepén című könyvében történik.
A trilógia abból a hitből született, hogy a Balaton-felvidék is van annyira érdekes és izgalmas, mint egy toszkán vagy provence-i vidéki idill
– nyilatkozta korábban a szerző. A trilógia előző darabjai a 2012-ben publikált Édesvízi mediterrán és a 2014-ben megjelent Szerelmem, Balaton.
Itt most egy részletet olvashattok a 21. Századi Kiadó új könyvéből, amit a szerző június 11.-én 14 órakor dedikál a Vörösmarty téren Pesten, a 67-es pavilonnál. Aztán irány a Balaton!
Emlékszem, amikor még úgy volt, hogy tovább adok a Fenséges Romon, felsétáltam a szőlőbirtok legvégébe, hogy hatásos fotókat kattintsak egy majdani hirdetéshez, de valahogy sosem tudta visszaadni egyik kép sem az összhatást. Amikor ráfordítottam a gépemet a balatoni panorámára, percekig csak bámészkodtam, közel hoztam egy-két présháztetőt, pincéből felbővített nyaralót, aztán lesiklottam a bicikli utat szegélyező nyárfasorig, majd át a vasúti töltésen, be a nádasba, hogy aztán újra kitágítsam a látómezőt s befogjam vele a déli parton húzódó lankákat és a selymes fényű vízen végigsiklassam képzeletem egészen a Keszthelyi-öbölig.
Rita mama, aki mögöttem görbe pengéjű kis késével serénykedett a tőkék körül, kommentálta az általam látott képeket. – Higgye el, a Balaton mindazt tudja, amit az olasz vagy francia délszaki tájak. Mégis mindenki azt hiszi, hogy nem több mint egy kellemes éghajlatú édesvizű tó, ahol olcsó a szállás és biztonságosan lehet strandolni.
– Hát ezeket meg honnan veszi?
– Uram, azért mert öreg vagyok, még én is voltam fiatal. A világháború előtt cserediákként dolgoztam a Garda-tónál, a nyolcvanas években pedig egyszer meghívtak a rokonaim Nizzába. Akár hiszi, akár nem, jól néztem ki, megfordultak utánam a francia férfiak.
– Biztos vagyok benne, hogy számos kérője akadt…
– Nem éreztem ott jól magam. Túl zajosak, túl felszínesek voltak…, beleértve a rokonságot is. Utána jöttem ide, és különös módon ez a vidék megnyugtatott. Segített őket elfelejtenem. Pedig itt is olyan mediterrán típusú az élet. De nem annyira szélsőséges. Nem marja só a bőrünket fürdés után, nincsenek mérges szörnyetegek a vízben, nem magasodnak életveszélyes sziklák a strandolók fölé, nem kell szerpentineken meghalniuk a gyorsan vezetőknek. De hát igazából nem is erről szól a Balaton.
– Hanem? – kérdeztem szórakozottan, miközben a fotómasinámat babráltam.
– Nem lehet különválasztani a fürdőéletet, a szelíd hegyeket, a tavat, a szőlőművelést, a borkultúrát, a jó vendéglátást – ez mind úgy van együtt, ahogy sehol máshol. Hogy is mondjam…, itt nincsenek élek, minden lekerekített. Olyan, mintha önmagába lenne szerelmes valaki. Nehéz kiábrándulni… Így lehettek magukkal az istenek a görög mitológiában.
+++
Utazás közben elhaladtam kedvenc Balaton-parti településem mellett, ahol a lakosok vállalkozói kedve valószínűleg a legmagasabban szárnyalt a régióban: egyikük például sutba vágta az egész turizmus, meg vendéglátás témát, és körülnézett a világban, hogy mi hiányozhat még a személyes univerzumából. Valószínűleg a jóisten teremtésmítoszából indult ki, vagy a jinből és a jangból, nem tudom, mindenesetre elkerített a főút mellett vagy kétteleknyi füves részt, és megnyitotta az Éden egy új fejezetét, ahol egy helyütt árusította az élet általa legfontosabbnak ítélt kellékeit – úgymint a márvány sírkövet és a faalapú kerti gyermekjátékokat.
Ezen a rövid szakaszon mindig felderül a lelkem: lám vannak nálam is hülyébbek a planétán, akiknek eszükbe sem jut például holmi szőlővel bajlódni… Elképzelem ugyanakkor a betérő vásárlókat is, akik azzal a jó eső érzéssel távoznak majd, hogy immár házilagosan lefedték az életbiztosítások teljes spektrumát, mindezt a festői Balaton partján, egy életörömtől duzzadó, nyári hétköznapon, amikor is konkrét és átvitt értelemben sem zavarják viharfelhők a gondtalan boldogságot.
+++
Minő abszurditás: miközben mi itt Balatonszépén folyamatosan az ellen küzdöttünk, hogy holmi kései beérésű arisztokrataként kezeljenek minket, a világ másik felén mindez nem ért többet, mint ha a faluszéli cigánysor pernahajdereivel cimboráltunk volna össze.
Ennél talán még az is jobban festett volna, ha beépülünk egy zöld mozgalomba, és bálnajelmezben tüntetünk a japán nagykövetség előtt.
Tehát, miután betereltem a házba a sliccét gombolgató isten tudja hányadik kuzinomat, megpróbáltam jó képet vágni ahhoz, hogy hamarosan idegenek dőlnek rotyogó seggel az ágyunkba, szárazon nyomogatják a fürdőszobai jacuzzi gombjait és képtelenek füstmérgezés veszélye nélkül meggyújtani a lovagterem kandallójában felhalmozott hasábfákat. Mindeközben meghatározhatatlan nemű, hosszú hajú gyerekek bújócskáznak az összes fellelhető zugban, olykor nem titkolt szexista megjegyzéseket téve kortárs balatoni festőktől vásárolt képeinkre, úgymint „ezt egy szamár farkára kötött ecsettel festette”, vagy „meleg színek egy meleg délutánon”.
Mindazonáltal Claude bácsi elégedett volt a látottakkal, mert mint kifejtette: „ki nem állhatom, amikor nagypofájú angolok képeskönyvet írnak arról, hogy kellene kinéznie egy
igazi provence-i udavarháznak”. Nos, ezt az érzékenységet meg tudtam érteni, mert a derék rokonok „tanyája” sokkal inkább hasonlított Joanne Harris csokoládéba oltott regényeinek sötétebb tónusú fejezeteihez, semmint az utazási vagy ingatlan katalógusok képgalériájához. Nem szépítem, lényegében az egész épületegyüttes különböző méretű és komfortfokozatú birkakarámként jelent meg előttem ott jártamkor, amit az átható faggyú- és szarszag tett hitelessé: utóbbi KO-val győzött a lokálisan egyébként tagadhatatlanul nyerésre álló levendulaillattal szemben.
+++
Végre elindulhattunk lefelé, a kanyargós, jukkáktól és földön kúszó borostyántól szegélyezett Öreghegyi úton. Szemben velünk félmeztelen strandolók kaptattak felfelé a meredeken, lábuk között rohangáló gyerekekkel, hangosan, vidámságtól és a magukba szívott napfénytől eltelve. Ahogy beértek a tölgyfák enyhet nyújtó árnyékába, megpihentek, ha jött egy autó, ordítva figyelmeztették egymást az elöl és hátul haladók egyaránt, mi által is az egész vonulás olybá hatott, mint valami zsibvásárba tartó észak-afrikai tevekaraván. Magától értetődő természetességgel osztottak meg a környezetükkel olyan információkat, melyekből nyilvánvaló lehetett a szembejövők, vagy a teraszukon pihenő nyaralósok számára, hogy kinek esett le éppen a körme a strandon, kit kellett esetleg meghánytatni a túlzott sörfogyasztás okán, vagy éppen melyik nem jelenlévő rokonuk, ismerősük turkál notórius buzgalommal az orrában. Ráadásul, ahol egy útkereszteződés okán némiképp kiszélesedik az egynyomtávú betoncsík, a domborzati viszonyok amfiteátrumszerűen felerősítenek minden ott elhangzott szót, mondatot – többek közt ilyeneket is: „Rosszul lennék, ha ilyen színű házban kellene laknom”, vagy „Ezeknél a kertrendezést összekeverték a szőnyegbombázással”, vagy „Ha ilyen ronda kutyám lenne, inkább a pincében tartanám”.
Arról már nem is beszélve, hogy amikor velünk találkoztak, valami fura mormogás szerű köszönést hallattak, mintha nem lennének biztosak abban, hogy nem földönkívüliek vagyunk. Aztán, mikor elhaladtunk egymás mellett, rendszerint kristálytisztán ilyeneket hallottunk: „Ezek vásárolják fel a fél hegyoldalt” vagy „Nem is látszik rajtuk, hogy kanadaiak” no meg a legfrissebb szállóige: „Vajon mire gondolt a nő, amikor azt kiabálta, hogy szárba szökkent az apád?”.
Ahol több utca találkozott, már egészen lankásnak hatott a környék, feltűntek az első kovácsoltvas padok, ahol a felfelé haladók megpihenhettek az emelkedő előtt, s előbb az egyik hófehér kis templom tűnt fel a járdaszegélyen és a kikövezett vízelvezetőn túl, majd hamarosan előttünk magasodott a második templomtorony is – összesen hármat láthatott egyvonalban az, aki elég messze beúszott a tóban, hogy visszapillantva az óriási jegenyék fölött felfedezze a fém toronydíszek csillogását a forróságtól remegő levegőben.
Néhány lépés még, s már ott álltunk a falu központját jelentő aprócska téren, ahol a gondozott virágágyások – mély bíbor törperózsák, bugyirózsaszín virágzatú medvetalpak, szűzies mézvirágok, és kacér árvácskák paplana – között mintha egy eszelős rovarzenekar próbájára csöppentünk volna. A lefelé kígyózó főutca itt csinos kis piazzává tágult, amelyet mívesen felújított régi parasztházak, a polgármesteri hivatal kúriaszerű épülete, valamint egy tornácos kiskastély határolt. Kétoldalt múltidéző kovácsoltvas padok sorjáztak. Mintha maga a falu is megpihent volna ehelyütt egy méretes nagy teraszon, melyet három oldalról három templom vigyázott.
