Keringett egy történet a wrocławi aktivisták között a Horgonyról, a folyami hajósok által létrehozott titkos földalatti struktúráról. A Németországba tartó uszályokon szolgáltak, így nyomdagépeket csempésztek Lengyelországba. Az egyik daliás, erős, széles vállú aktivistát egy éjszaka agyonverték. Csákánnyal. Ki tehette? Sosem tisztázódott az ügy. Nagyon megijedtek a társai, és Nyugatra szöktek. Több hasonló történet keringett az országban. Számos földalatti aktivista tűnt el a nyolcvanas években, őket sosem ismerték el a hadiállapot hivatalos áldozatainak, mert nem derült fény a haláluk körülményeire.
Számos aktivista félt. Emberi dolog. Egyszer bement Arturhoz az egyetemre egy pánikba esett lány két szatyor szamizdattal. Csak másnap kellett volna átvennie tőle, majd Głogówba szállítania, de történt egy kis félreértés. Az ilyen holmit rendesen be kellett csomagolni, hogy ne növeljék a kockázatot. Amit viszont a nő hozott, azt borzasztó rosszul csomagolták be, úgy nézett ki a fólia, mintha kutyák szájából rángatták volna ki. Artur hátizsákja tele volt pakolva újságokkal, így nem nagyon tudott mit kezdeni az újabb csomaggal. De belátta, hogy nincs mit tennie. Nagyon megijedt a lány, de nem volt megoldhatatlan a probléma. Át kellett venni tőle a szatyrokat, elvinni a Dzerzsinszkij téri villamosmegállóba, onnan még kellett menni pár megállót, aztán meg le kellett adnia a szülei lakásában.
Gyakran málházta fel magát úgy, mint egy tevét. Nemcsak hátizsákot, hanem szatyrokat is cipelt. Mindent telepakolt újságokkal, csoda, hogy nem estek ki a szatyorból. Egyszer csak észrevette, hogy egyenesen felé tart a zomósok egy csoportja. Rendőrségi teherautók sorakoztak a Dzserzsinszkij tér előtt. Razziát tartottak: „Na, igen, ez az a nap, amelyről Antoni beszélt. Eljött az idő. Most vizsgázol, most derül ki, mit érsz” – gondolta. Nem lett volna értelme a szökésnek. Minden szokatlan mozdulatra reagált a rohamrendőrség. Nem maradt más kiút: meg kellett indulnia egyenesen feléjük.
Már azt számolgatta magában, hogy mennyi esélye maradt, megúszhatja-e ezt az egészet. „Hatvan százalék. Megyek feléjük: ötven. Elég közel vannak: harminc, húsz, tíz…” – matekozott. A szakállas, felmálházott, hosszú hajú ellenzéki illegális kiadványokkal megrakodva elsétált a zomós brigád előtt. Ők meg… nem reagáltak. Megint javultak az esélyei: húsz százalék, harminc, negyven, ötven, hatvan… talán összejön… Közeledett a villamosmegállóhoz, de ott a ZOMO egy újabb nagyobb csoportja várta. Megint gyorsan csökkentek az esélyei.
Ott állnak a megállóban, azon a helyen, ahol le- és fölszállnak az emberek. Artur már nem tudott visszafordulni. Muszáj volt megint kockáztatnia. A fejében ketyegett a számláló: „negyven, harminc… elég rossz a helyzet…” Megjött a villamos, a fiú próbál fölszállni, a zomósok tőle három méterre szemlélődnek. Irgalmatlan tömeg. Artur már majdnem bent van, az ajtók lassan záródnak, de még kilóg a keze, amelyben a szamizdattal teli szatyrot tartja. Elindul a villamos, lengedezik a szatyor. A zomósok közvetlenül a villamos mellett álltak, szinte érintette őket a kocsi, így a következő pillanatban nekik ütődött az a rohadt szatyor… Már látja lelki szemevel, ahogy szétszóródik a szatyor tartalma a téren, több száz zomós szeme láttára. Rögtön optimista következtetésre jutott: „Legalább látványos lesz a lebukás”. Megint úgy látta, hogy nem nagyon maradt esélye. Artur Antoni Ferenc minden instrukciójára emlékezett. Nincs más lehetőség, még egy másodperc, és nekivágódik a szatyor a zomósoknak, és szétszakad. És nekik is vágódott, az egyiknek, aztán a másiknak is. De nem szakadt szét. Egyetlen újság sem esett ki belőle, a zomósok pedig nem fordítottak figyelmet a villamosból furcsán kiálló csomagra. Megint javultak az esélyei a túlélésre. Megúszta.
