Ez valójában poszthippi társaság volt. Harcoltak Lengyelországért, de közben szabadon, lazán éltek. Ebbe nagyon is belefért a konspiráció és a holnap bizonytalansága is. Sosem tudta senki, hol alszik, mi vár rá másnap. Antoni tanítgatta őket. Elmagyarázta nekik, hogy ha elkezdik kitépkedni a körmüket, akkor is ki kell valahogy tartaniuk: „Ez vár rád, előbb vagy utóbb, de meg kell tanulnod kibírni valahogy. Ehhez morálisan kell felülmúlni őket. Belül jobbnak kell lennünk náluk. A kommunisták egyetlen bűnével sem igazolható semmilyen tisztességtelenségünk. Jobbnak kell lennünk, ha jobb Lengyelországot akarunk építeni. Nem akarunk másik kommunista rendszert építeni, másik mocsárban tespedni. Tisztának kell maradnunk – magyarázta nekik; néha elismételte nekik: – Lehet, hogy az életünket kell adnunk” – a bársonyos, nyugodt hangból nagy belső erő áradt.
„Na igen, nem zártuk ki ezt a lehetőséget – mondja Darek Gustab, a Harcoló Szolidaritás ifjú nemzedékének wałbrzychi aktivistája. – Vártunk a valódi harcra, és számoltunk azzal, hogy az életünk is rámehet.”
Pietrzak: „Eleinte féltem. Aztán már egyre kevésbé. Tudtam, hogy közel vagyunk ehhez az ösvényhez. Tudtam, hogy a halál lehetősége sincs kizárva. Kész voltam feláldozni az életemet is.”
Wrocławban ilyesfélék történtek. Az SB itt sokkal keményebb volt, mint Varsóban. Előfordult, hogy az ellenzékkel kapcsolatban álló emberek titokzatos körülmények között meghaltak, megkínozták őket, vagy egyszerűen csak megfélemlítés céljából kivitték őket az erdőbe. „Ismeretlen tettesek” által elkövetett gyilkosságokra is volt példa.
A szervezet legfontosabb aktivistáinak egyik ülésén Kornel Morawiecki megkérdezte:
– Mit csinálunk, ha valakit megölnek közülünk, mondjuk, Zarachot?
– Ön szerint lehetséges, hogy elkezdenek minket kinyírni? – válaszolt kérdéssel Janina Podlejska.
– Inkább nem feltételezem, de nem is zárhatjuk ki. Meggyilkolhatnak minket, számolnunk kell ezzel, és fel kell készülnünk rá – válaszolta az elnök.
Ugyanígy elbeszélgetett egyszer Kornel egy nyomdásszal, a Független Diák Szolidaritásban, majd a Harcoló Szolidaritásban is dolgozó Krzysztof Kornaśsal arról, hogy mit kockáztat. Pont akkor kaptak újabb híreket arról, hogy titokzatos körülmények között tűntek el a földalatti ellenállás emberei, „ismeretlen tettesek” végeztek velük. „Nem feltételezem, hogy tömeges gyilkosságokra szánta el magát a rezsim. Talán nem küldenek ránk halálbrigádot – mondta a Harcoló Szolidaritás főnöke. Majd hozzátette: – De nem is zárhatjuk ki ezt a lehetőséget. Nem mondták, hogy nem akarnak megölni bennünket.” Gyászosan hangzottak ezek a mondatok, a hallgatóság reakciója mégis pozitív volt. „Hálás voltam ezekért a szavakért – emlékszik vissza Kornaś. – Ennyit legalább tudnunk kellett. Arra emlékeztetett, amit Piłsudski mondott az Első Pótszázad katonáinak, amikor átlépték a Királyság határát: »Lehet, hogy felakasztanak benneteket«. Végül a többségüket nem akasztották fel, és javarészt mi is túléltük. De a figyelmeztetés, hogy akár az életünkkel is fizethetünk, jól mutatta, milyen elszántak vagyunk.”
Artur Pietrzak akkori barátnője, későbbi felesége, így elemezte a helyzetet: „Egyedül utazol a vonaton; ideális alkalom arra, hogy kihajítsanak. Nem vagy ismert, nem lesz belőle világbotrány, de nagyon erős jelzést kap a földalatti ellenállás. Ha megölne egy ismeretlen futárt az SB, megrémülnének a többiek. Egyszer Arturt is elvitték a túl hosszú szakálla miatt, és azt mondták neki: »Ha megrángatnák, megéreznéd, mi?«. Egyre világosabban látta Artur, hogy milyen súlyos a helyzet.”
1982. augusztus 31-én, a wrocławi nagy tüntetés után, a ZOMO betört abba a háztömbbe, amelyben többek között Wiesław Moszczak és Artur Pietrzak is lakott. Fejszével vágták ki a lakásajtót. Artur hallotta a megkínzott emberek szörnyű, artikulálatlan üvöltését. Gumibottal ütöttek mindenkit, akit értek. Az ő lakásába nem mentek be. Másnap a folyóson vértócsában lépkedett, széthordta a cipőjével. Nem voltak illúziói: ha rájuk bukkannak, akkor ott vér folyik. Artur később nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy fejszével rátörik az ajtót, és megkínozzák, majd a saját vérében fekszik. Napról napra jobban hozzászokott a gondolathoz.
