Dora Kaprálová: Egy férfi / Válasz Esterházy Péternek [Zimní kniha o lásce]– Typotex Kiadó, 2016 – fordította Juhászné Hahn Zsuzsanna – 112 oldal – ISBN 978-963-2798-85-1
Igazán zavarba ejtő, amikor egy szépirodalmi mű – túl a kritikán, a recenzión és az esetleges vitákon – szépirodalmi igényű választ generál. Ráadásul Dora Kaprálová könyve kapcsán elsőre az sem egyértelmű, hogy ez vajon most fricska, vagy hódolat, netán csak alibi? A világ bármely más vidékén, bármely más nyelvén lehetne Esterházytól elvonatkoztatva olvasni az Egy férfi című kötetet. Magyarországon erre nincs lehetőségünk, főleg, hogy a Typotex kiadó címlapra tette, hogy az Egy férfi válasz Esterházy Péternek. Ki másnak, ki tett még olyasmit, hogy Egy nő címmel könyvet írt minden – majdnem minden! – nőről?
Dora Kaprálová követi az Esterházy által megrajzolt mintát, s bár a nézőpont ellentétes, s az „egy férfiak” száma is kevesebb, mégsem csorbul a majdnem teljesség, hiszen ahogy az Egy nő igazából egyetlen férfiről szól(hat), úgy az Egy férfi is olvasható úgy, mint az egyetlen nőről szóló könyv. Esterházyhoz hasonlóan Dora Kaprálová sem riad vissza a dolgok, érzések és/vagy szervek nevén nevezésétől (csak elképzelni tudom a fordító kínjait), s egyetlen pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy az Egy férfi – hasonlóan az Egy nőhöz – legelőször irodalmi játék, s csak másodsorban élet. Hiszen a könyv lapjain – melyik könyv? – megelevenedhet a jelen, a múlt és a nemlétező is: létezővé válik az írás által – egy nő számára; létezővé válik az olvasás által – egy/sok másik ember számára… legyen az akár férfi, akár nő. Mert néha még az is megtörténhet, hogy az egy férfi valójában egy nő, vagy fordítva:
VAN EGY FÉRFI a berlini színház jelmeztárában. Olasz. Nő. Nő, aki szeret engem, és talán nem szeret, de úgy néz rám a Carmen operapremier után, mint egy férfi, aki szeret engem. Már a nézőtéren észrevettem, stírölt engem. Odajön hozzám az osztrigás asztalhoz, basszus hangon szólal meg. – Jól állna neked a vörös ruha. – Én bort iszogatok, ő whiskyt. Hol lehet egyáltalán a barátnőm, J. táncosnő? – Megmérlek – mondja. – Tetőtől talpig meg kell hogy mérjelek. – Igen, képzőművész, jelmezeket varr, ehhez a posztmodern darabhoz is tervezett, valamit varrt is, igen… Lehunyom a szemem, tényleg basszus hangja van, egy római piaci énekes mély olasz basszusa. Vulgáris és gyöngéd, teljesen vulgáris és gyöngéd abban a fekete kemény bőrben.
Tizenegy év telt el észrevétlenül azóta, hogy rácsodálkoztam Egy nő-re, s most egy nő miatt újra átlapoztam. Nem lett gyengébb, nem lett avítt, akkor sem, ha Esterházy most még a nőnél is halálosabb dologgal igyekszik barátkozni, játszani és élni. Nem tudom, mit fog tudni az Egy férfi egy évtized múlva, de felteszem a polcra az Egy nő mellé, úgy, hogy a két könyvtest egymáshoz simulhasson. Szorosan.
***
