Verebics Ági My Freaks című kiállítása, 2016.04.22. – 2016.06.03., kaArton Galéria és Múzeum, 1054 Budapest, Alkotmány utca 18.
Deák Csillag
Lelke nem fehér, csak feketétlen?
Verebics Ági Halloweenről jön, vagy oda igyekszik? Nehéz eldönteni. Maszkjai fellépő arcok is lehetnének. Nem látni azonban gigantikus méretű dísztököt, vámpírfogsorokat és boszorkányseprűket.
A kiállítóterem úgy hat, mintha Mindenszentek (All Hellow’s Even = Minden szentek előestéje) napját ünnepelnénk, Jack-lámpával a kezünkben. Verebics Ági képeit látva, olyan emberre is gondolok, aki nem képes enni sem és beszélni sem, de tudatánál van. Pilinszky írta az Apokrifban:
Nem értem én az emberi beszédet,/és nem beszélem a te nyelvedet./Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Verebics Ági nyelvét vesztette? Képe, arcmása, arca hazátlanabb a képnél (isten képmásánál), önmagánál. Sehol se vagy, sehol sem vagyok, érzi, tudatja. Köztes lét az, amiben él.
Escher Károly 1931-ben megfestett képének címe: Biatorbágy. A borzalom völgye. Verebics Ági jelen van az életünket érintő diskurzusokban. Nem lép mellé, kiáll, ha nem is kiáltja, hogy a föld dübörög, én, Verebics Ági, itt vagyok. Itt van. A Borzalom streeten. Emlékezik és emlékeztet, és ahogy Turczi István mondta az idei nemzetközi könyvfesztiválon, a legnehezebb önmagának megbocsátani, pokolian nehéz. Verebics Ági mit nem tud önmagának megbocsátani, nem tudom, csak sejtem, hogy képei erről az érzésről is szólnak. A lelkiismeretről, az igazságról. Az emberi gyengeségekről, a védtelenségről és a kiszolgáltatottságról, mert saját magunknak vagyunk leginkább kiszolgáltatva. Verebics Ági, mint értelmiségi, nem hallgat, arcképei beszédesek, beszól, rajtkőre állít úszni nem tudó embereket, és ha tudnak is úszni, arcuk elárulja, nem ide merülnének le, nem a purgatórium tisztítótüzére vágynak.
Verebics Ági nihilista és kedvelné a black metalt? Lelke nem fehér, csak feketétlen? Zöld fény világít az arcából, UFO-lény? Underground és sír-szagú, és szemtől szembe, face to face vállalja önmagát. Nemcsak álhír, hogy valaki megfojtotta élettársát, majd öt évig élt együtt halott áldozatával. Tisztogatta, beszélt hozzá: képtelen volt tudomásul venni, hogy szerelme nincs többé. Harsány és brutális. Dr. Hannibál Lecter művészettörténész (ámokfutó) most fest, festő lett, és nem a firenzei nyárspolgárokat boldogítja, hanem a pestieket? És nem rejtekhelyről, hanem magán a kiállításon figyeli új delikvensét? Kellemetlen fószerek c. képén nem takarja el szemüket fekete csík, szájuk csak néhánynál látható. Cukros eper, finom? A borzalom világa mindig torz is. Torzít. Hol nagyít, hol kicsinyít. A torz, a groteszk lesz a mérce.
A groteszk félelmetes, torz és fenséges vonások ötvöződése a kedves, néha kicsinyes komikus elemekkel, a rémület és nevetés együttes hatását váltva ki. Elnevezése az olasz grotta ‘barlang’ szóból ered. Képzavar, hangzavar. Verebics Ági fogalmisága, gondolatai olyan világot, arcot mutatnak, amelyek ellentétben állnak az önmagunkról alkotott képpel, összeegyeztethetetlennek fogjuk fel, és felkiáltunk, nem ilyenek vagyunk! Ambivalens érzéseket hív elő a látogatókból, talán önmagából is. Nem roncsol, hanem épít, kibont egy arcot. Mintha hallanám Picassot, ahogy kusza szerelmi életét jellemzi: két szögesdrótba tekert test tépi-marcangolja egymást. Verebics Ági számára nincs tabutéma, mer agresszív, férfias nő lenni. A szépségfasizmus ellen tör? Nem csak kibont, takar, maszkot ölt, nem törődve a légszomjjal. Mi mégis oxigént kapunk, mert felgyorsul lélegzetünk, látva a képeket.
Verebics Ági illúziótlanít, vagy inkább kijózanít bennünket. Aki nem szép, még élhet, halhatatlanná is válhat, nem kell elszenvednie a halálos ítéletet. Spártai szigor? Feltöltött szájú tizenéves lányok divatja van? Senki sem ótvar, még akkor sem, ha elefántlába van, és még visszeres is. Testünk elmúlik, mondják. Tudjuk. És rémálmaink? Azok megmaradnak. Nem vagyunk pánikszobában, kezünkben sincs pánikgomb. És a lelkünkben?
Így vall magáról:
Magamat használom, mint modellt, hisz önmagamtól kérhetek bármit, amit idegentől nem kaphatok meg. Több száz digitális fotót készítek az arcomról, azokból válogatom össze a részleteket.
Tükör és mélység, kérdő szemek és néma ajkak, a belső világ sebzettsége és a hiány öröme kapcsolódik egybe és alakítja ki a mű karakterét. Olykor apró borzongással. Ilyen vagyok.
És milyen az apró borzalom? Egy fejtetű elég hozzá? A fejtetű nem válogat, mondják. Mi az a néhány borzalom, ami egy látogatóval megtörténhet? Véget ér egy jó kiállítás, és nem látta. Valaki megkérdezi, mi a kedvenc képzőművészed (mintha csak egy lenne). A kedvenc képed nincs ott a kiállításon, mert máshova vitték. A barátnőd közli veled, hogy az általad kedvelt kiállítás képei nézhetetlenek. Vegytiszta borzalom, hallod. Miért tiszta? Mitől? Mindenki attól retteg, ami a lelkében lapul.
Kölüs Lajos
Látni borzalom, nem látni szégyen
Csend lett, a délelőtt megállt, tíz óra volt,/ az uccán béke lengett s valami borzalom.
(Radnóti Miklós, Béke, borzalom, 1938).
Megállt az este az Alkotmány utcában, mert este volt, vagy este lett, már mindegy. A kArton Galériában nyüzsgő csend és figyelem feszült az arcokon, a szemekben, a látogatók közel hajoltak a tárgyakhoz, szemrevételeztek valamit. Valami borzalom? Van-e ott valamiféle borzalom, ahol béke van, immár sok éve. Rejtőzködő borzalom, nézzük, de nem látjuk? Egy filmre emlékszel, Rejtőzködő borzalom (The Terror Within), 1988. Nekünk nincs tapasztalatunk az atombomba robbanása utáni helyzetről.
Verebics Ági mégis úgy rajzol, fest, készíti objektjeit, mintha egy olyan világból jönne, vagy egy olyan világra emlékezne, amelyben a legszörnyűbb dolog történt meg, az ember önmaga árnya lett. Nincs itt alvilág, pokol, ahová a szörnyek visszahúzódhatnak. Verebics hasít egyet a világon, a felszínen, leszáll a mélybe, alvilágba. Nem mesét mond, nem Grimm, Andersen vagy más meséit és nem a mesemondók figuráit jeleníti meg képein, tárgyaiban. Képei katalógusok is, a borzalom szinonimái: irtózat, szörnyűség, rettenet, förmedvény, borzadály, iszonyat, csúnya, undorító, ronda, torz, csúf, rémes, visszataszító, éktelen, ocsmány, otromba, förtelmes, gusztustalan, rút, visszatetsző, viszolygást keltő.
Riasztja önmagát, riadót fúj, a görög szépségeszménynek annyi. Picasso figurái sem a szépségeszményben születtek, de minden összekuszálódóan, mindent fel- és kifordítva. Mintha egy olyan kirakós játékot játszanánk, ahol nem az ép arcot, testet kell kirakni, hanem fordítva, ki tudja a legelmésebben másként összerakni a képet, hogy még felismerhető legyen az arc, de semmiképpen ne legyen emberi. Vagy nagyon is emberi vonásokat látunk Verebics Ági képein? Borzalom, de saját lelkünk, ösztönünk egy-egy darabjára, megnyilvánulására ismerünk? A normalitás jegyében, hiszen nem vagyunk bezárva egyik intézetbe sem, itt a képzelet tarol, állít önmagának emléket. Ahogy Bosch tette.
A borzalomnak neve van. Szögesbomba, gépfegyver, napalm. Verebics Áginál Guerilla. A borzalom óráit éljük, és senki sem menekül, forog, térül, megáll, tovább lép, és közben diskurál, mutat valamit. Távolságtartás, mintha megközelíthetetlenségre vágyna a művész. Képtelen képei, rajzai senkit sem hagynak hidegen. Hideglelősen sem. Uralja a káoszt, ami számára olyan lehet, mint a narkósnak a fű vagy más kábszer. Borzongat minket, nem játszik rá a hírekre, hogy megölte, elásta, de a disznók kitúrták, vagy húsevő baktérium ette meg a férfi arcát, vagy a tanárnő bement az iskola mosdójába, majd soha többé nem jött ki, vagy fej nélküli gyermeket szült egy asszony. Nem lesz muzeológus sem, aki múmiákat vizsgál, bont ki a gyolcsokból. Mégis azt érzem, mintha ismerné a való világ eme borzalmait, és figuráiban éled újjá a halott, a meggyilkolt és a gyilkos is, egy testben, egy személyben. Mintha tudná, a múmia, az öröklét szelleme ott lakozik bennünk is. Szelíd arcok mögé néz, és meglátja a kegyetlenséget a szép mosoly mögött is vagy annak ellenére, az emberben megbúvó állatit vagy állatot.
Nem tudok megrendelésre dolgozni, belülről kell, hogy jöjjön a kép. Így tudok megszabadulni a démonjaimtól. Ha valaki megkérdezi tőlem, miről szólnak a képeim, kudarcot vallottam
– állítja Verebics Ági. Kíváncsiak vagyunk, kérdezünk, és ezzel sokszor kudarcot idézünk elő valakiben, néha saját magunkban. A kudarc építő elem, mert alkalmat teremt arra, hogy új dolgokat próbáljunk ki. Kikényszeríti a változást, új, kreatív megoldásokhoz vezet. Verebics Ági a rejtett, sötét energiáját mozgósította műveinek létrehozásához, az átváltozáshoz. Sokat kérdezett önmagától. Minden műve egy-egy kérdés, mi nézők adjuk a választ, számolva azzal, hogy tévedünk, melléfogunk. Agyunk nem mindig hoz sikeres döntéseket, és az irracionális ötletek is ott születnek, belül. Verebics Ági művei ráébresztenek bennünket arra, hogy túlságosan ragaszkodunk a tökéletességhez, és rég leszoktunk arról, hogy innovatívan viselkedjünk, gondolkodjunk. A tökéletesség illúzió, tudatja velünk képeivel Verebics Ági.
A siker nem végleges, a kudarc nem végzetes; a bátorság, hogy folytasd, ez az, ami számít
– vallotta Churchill.
Rabságot és szabadságot is kifejeznek ezek a képek, tárgyak. Tradíciók, hiedelmek és szokások sokasága alakítja mindennapi életünket. Verebics Ági is jelen van a fészen. Képei, tárgyai elárulják, mintha a legjobb vicces képek, GIF-ek, videók, mémek, cukiságok, képregények, kütyük, érdekességek világában találnánk magunkat. Találjuk is. A romlottság, a képmutatás már a gesztusaikban lennének? Csak nyomokban mondhatjuk magunkat embernek, emberszerű lénynek? Képei talán direktek, kevés helyet adnak egy másmilyen karakter elgondolására, felidézésére, beazonosítására. A korcskutyák sokszor intelligensebbek a nem korcsoknál, vajon Verebics Ági képein megjelenő korcs, elfajzott lények is intelligensebbek hozzánk, nézőkhöz képest? Guerilla jut eszembe.
A képeket Kölüs Lajos és Dancs Enikő Bianka fotós készítette
