2006 májusában avatták fel a Müpa azóta világhírűvé lett orgonáját. Az évfordulót az Orgona 10 fesztivállal ünnepeljük május 21-én, illetve 22-én. A program, valamint az orgonahangversenyek műsorának szerkesztője, Fassang László orgonaművész, a budapesti Zeneakadémia és a párizsi Conservatoire tanára azt mondja: a Müpa hangszere annyi lehetőséget rejt magában, hogy még neki sem sikerült mindet feltérképeznie a tíz év alatt.
– Miért nevezik az orgonát a hangszerek királynőjének, s miért nem a királyának? Az orgonának női lelke van?
– Ha belegondolok az orgona érzékenységébe és sokszor szeszélyességébe, akkor inkább női lelket sejtek mögötte. De egyébként mind a két megnevezésre van példa, Mozart a hangszerek királyaként említi. Ez igazából csak nézőpont kérdése.
– Szakértőként részt vett a most tízéves Müpa-orgona építésében. Mi volt a feladata?
– Közvetítőszerepem volt a megrendelő és az orgonaépítő között. A megrendelői szándékot kellett lefordítanom konkrét, orgonaépítői nyelvre, aztán az építés során felügyeltem a munkálatokat. Volt tapasztalatom, mert életem során elég sok hangszert megismerhettem kívülről-belülről, és épp abban az időszakban részt vettem a párizsi Conservatoire orgonájának újjáépítése körüli munkákban is.
– Mitől vált a Müpa orgonája áhítattal emlegetett ,,a leg”-gé?
– Egyrészt magának a térnek, a hangversenyterem akusztikájának, illetve a hely presztízsének köszönheti, másrészt a második világháború után épített koncerttermi orgonák közül a kontinens legnagyobb hangszere. Közel hétezer sípja van, és rengeteg olyan lehetőséget rejt magában, amit még a tíz év alatt sem sikerült feltérképeznem. Bődületesen nagy szám jön ki, ha csupán a matematikai lehetőségeket nézzük:
ha az összes lehetséges hangszín-kombinációt tíz-tíz másodpercig hallgatnánk, akkor 1,57 trillió évig tartana, mire végighallgatnánk mindet.
Ezen a hangszeren minden egyes orgonista kikeverheti magának azt a hangzásvilágot, ami az ízlésének, illetve a játszott műsornak leginkább megfelel. Kimeríthetetlen a színgazdagsága. Ez az egyik legkedvesebb orgonám.
- Kívülről csak a homloksípok látszanak. Az orgona belsejében készült panorámafotókon viszont virtuálisan körbe lehet nézni mind az öt szinten.
– Hol tud gyakorolni egy orgonaművész, ha éppen nem fér hozzá a Müpa orgonájához?
– Ha mindent nem is, bizonyos dolgokat zongorán is lehet gyakorolni. A biztos zongoratudás nagyon fontos az orgonáláshoz. Azt szoktam mondani a növendékeimnek, hogy gyűjteni kell a templomkulcsokat, a kapcsolatokat. Ez az orgonálás egyik titka.
– Melyik hangszerhez kötődik az első nagy élménye?
– Életem első úgymond orgonasokkja még akkorra tehető, amikor Baróti István növendékeként az esztergomi bazilika hangszerén tanultam. A másik nagy sokk akkor ért, amikor huszonéves koromban a párizsi Conservatoire-ra jártam, és a Notre Dame orgonáján játszhattam.
– Úgy képzelem, hogy a világ bármelyik templomában felemelő érzés lehet orgonálni, de a Notre Dame-ban különösen az.
– Igen, felejthetetlen pillanat volt, amikor az egyik mise keretében a tanárom, Olivier Latry először engedett oda az orgonához, hogy a mise végén improvizáljak. Aztán néhány évvel később a Notre Dame-ban ünnepeltem a 33. születésnapomat, ott adtam egy szólóestet. Egyébként az Orgona 10 fesztivált az ünnepi finálékoncerten Olivier Latry zárja le másodmagával, Philippe Lefebvre-rel.
– Az Orgona 10 fesztivált ön találta ki?
– Legalábbis az én javaslataim alapján állt össze a program. Az Orgonasztorikon Mácsai Pál kalauzol végig minket. Végighaladunk az egész orgonairodalmon az aquincumi vízi orgonától kezdve Bach D-moll tokkáta és fúgáján keresztül egészen a némafilm világáig, a moziorgonáig. Ezt követően pedig minden koncert bemutatja az orgonairodalom egy-egy nagyon izgalmas szegmensét. Rögtön az Orgonasztorik után egy éjszakai dzsessz-rock koncert hallható, amelyen Frank Zappa-feldolgozásokat játszanak orgonán, elektromos gitáron és ütőhangszereken. Természetesen másnap sem maradhat az orgona Bach nélkül: egy teljes koncertet szentelünk Bach legnépszerűbb orgonaműveinek, majd a szintén kihagyhatatlan, klasszikus orgona és kórus formáció következik.
Gárdonyi-kompozíciók (Zoltán és Zsolt) hangzanak el, a koncert végén homage-okat fogunk hallani Liszt, illetve három híres dzsesszzongorista tiszteletére. Gárdonyi Zsolt írt egy fantasztikus orgonaművet Oscar Peterson, Art Tatum és Erroll Garner emlékére.
Ez olyan oldalát mutatja meg a hangszernek, amelyet a budapesti közönség eddig nem ismerhetett meg.
A következő koncerten az orgona valóságos szimfonikus zenekarrá változik, Bartók, Kodály és Liszt eredetileg zenekarra írt műveinek orgonaátiratait hallhatjuk. A fesztivál végén a párizsi Dotre Dame orgonistái ülnek a játszóasztalhoz: egyrészt bemutatják a francia orgonakultúra gyöngyszemeit, másrészt megidézik a Notre Dame hangulatát.
– Jól gondolom, hogy az orgonamuzsikát azok is élvezik, akiknek nincs különösebb zenei előképzettségük?
– Igen. Az orgonában az a lenyűgöző, hogy
egy látszólag élettelen szerkezet, egy teljesen materiális fém- és fakonstrukció az emberi kéz által át tud változni élő organizmussá.
Csodálatos, hogy egyetlen ember képes megszólaltatni hangszínben, hangerőben nagyon széles spektrumot átjáró zenéket. Szerintem ez az orgona lényege, ezt élhetjük át játékosként és hallgatóként is. A Müpában különösen izgalmas, hogy nem csak halljuk, hanem látjuk is az orgonistát, aki kicsit úgy néz ki, mintha egy Boeing repülőgép pilótafülkéjében ülne a vezérlőpultnál. Az Orgona 10 alatt a kamerák segítségével közelről lehet követni minden mozdulatát. Láthatjuk, hogy nem csak a két kezével, hanem a két lábával is játszik, és a billentyűkön kívül rengeteg segédkapcsolót használ, amelyekkel folyamatosan változtatja az orgona hangerejét és hangszínét.
https://www.youtube.com/watch?v=QZDeU760sb0
– Hogyan találtak egymásra Mácsai Pállal?
– Adott volt az ötlet, az Orgonasztorik, és ehhez kerestünk műsorvezetőt. Mácsait Csonka András, a Müpa egykori vezérigazgató-helyettese ajánlotta. Az első koncerten annyira egymásra találtunk, és a közönség is annyira ránk talált, hogy magától értetődő volt a közös folytatás. Akkor jó ez a műfaj, ha ketten, illetve az orgonát bevonva olyan atmoszférát tudunk teremteni, amely kerek egészet alkot. Nem mindegy, hogy azt, aki az orgonáról beszél, mennyire érinti meg a zene, mennyire fogékony. Pali maga is tanult zenész. Bár ,,hivatalosan” nem játszik hangszeren, arra is van példa, hogy odaül az orgonához, és néhány dolgot ő is előad. Olyan is volt már, hogy duóban orgonáltunk.
– Osszon meg az olvasókkal egy orgonasztorit, kérem!
– Amikor Liszt Ferenc fiatal volt – ma úgy mondanánk, hogy a hippikorszakát élte éppen –, egy baráti társasággal meglátogatta a freiburgi dóm orgonáját. Elkezdett rajta improvizálni Mozart zenéjére, de miközben játszott, a sekrestyésnek, aki a hangszert fújtatta, becsengettek, és el kellett mennie. Így az orgonából egyre fogyott a levegő, és ettől Liszt keze alatt egészen újszerű, modern hangzások kerekedtek ki. Ez annyira megtetszett a társaságban lévő George Sandnak [róla bővebben itt – a szerk.], hogy azt javasolta, próbálják ki még egyszer. Amikor a templom orgonistája megmutatta az úgynevezett vihareffektust, ami abból állt, hogy egyszerre nagyon sok billentyűt kellett lenyomni, mintha rátenyerelnének a billentyűkre, Sand megpróbálta rávenni az orgonistát, hogy üljön rá a billentyűkre, mert az még nagyobb hatást gyakorolna. De mivel nem tudott németül, nem tudta magát megértetni, a többiek pedig nem fordították le ezt a merész javaslatot. Ne felejtsük el: száz évvel azelőtt a nőknek még az orgonakarzatra sem szabadott felmenniük.
