Embert tolláról, írót lábáról! – szombat
A nagypályát tanulni kell. A nagypálya nem kispályásoknak való, itt egészen mások a téridőviszonyok: nagy a tér és oly rövid az élet (kétszer harminc perc – Sajó). Igaz, abban az egy órában éveket lehet lejátszani. Fordulatok, drámák, pályaszélre köpött tüdők és görcsök. Akinek teste van, az görcsöl.
Miután összegyűltünk a buszon, Farkas Zs-nek indulási időn túl jut eszébe, hogy felugrik a szobájába a szerelésért. „Én vagyok az utolsó?” – kérdezi visszatérve, de nem meggyőződésből. Utazás közben kiforr a tegnap tanulsága: Ötöt rúgtunk a helyi, török íróválogatottnak. Van ennél jobb országimázs?
A nagypálya regény. Sok szálon fut (olykor sprintel), időbe telik, míg végigrágod (90 perc alatt nincs komoly mondanivaló), sokszereplős (minimum 11, és azok még csak a gonoszok), és könnyen keverhetőek a nevek.
Törökök, első rész
A mérkőzés előtt már lóg a gól a levegőben, meg a zivatar, ami sípszóra érkezik: olajbogyó kövérségű cseppek pattognak a fejeken, a nemzeti mez a nedvességtől eggyé válik a bőrünkkel. A törököknél kezd egy félelmetesen gyors csávó (ha fele ilyen sebességgel ír, pár év alatt bőrkötéses, jókainyi életmű), meghúzza az elején, nem tudjuk megállítani, 0:1. Kapott góllal zavarjuk meg az ellenfelet, és nemsoká válaszolunk, Moldován L. egy labdaszerzés után középről külsővel megküldi, a kapus ki tudja tolni kapufára, de ez most be akar menni, a zuhogó esőben becsorog. 1:1. Még a félidő előtt a gyorsíró megint elmegy közöttünk, Bíró D. kicsit megkésve csúszik be, a labda már mellé, a láb nem. Büntető esőben. Bemegy. Becsusszan. 1:2 nekik. A kapusunk, Belányi Öcsi (kapus Öcsi) beleér, de védeni nem tudja.
Ha normálisan lövi, kivédem, de olyan hülyén rúgta
– nyilatkozza.
A magyar-török barátságot többször leápoljuk: Bíró D. a kezdőkörnél összefut újdonsült ismerősével, egy nagy darab török csatárral, aki erre a fejét fogva fetreng. Bíró D. felpattan és reklamál: i’ts a funny thing, hogy a töröknek rossz helyen fáj, spori, egész egyszerűen nem jó helyen fogja magát a csávó, nem is ott találkozott a testünk, fájjon már az a játékos legalább ott, ahol normálisan fájnia kell – fejtegeti, és gyorsan, fektében megmutatja a töröknek is, mit kéne fognia. A bíró veszi a lapot, de nem elő.
A második félidőre az eső kicsit alább adja, mi észhez térünk. Belényi Öcsinek van dolga, a törökök felgyorsított embere óriásit zúdit a kapura, Öcsi villámhárít. Aztán Nagy D. elfut a balon, kicsit megtolja befelé, beadja, és a jobb kapufánál érkező Benkő G. közvetlen közelről bestukkolja. 2:2, döntetlenre hozzuk a török meccset. Bezzeg a Hunyadi!
A vége felé még nem várt izgalmak: Bíró D. és a rosszul fájó török egymásnak esnek földön és levegőben, most már előkerül a lap, a törököt teljesen jogosan kiállítják. Sajnos már nincs annyi időnk, hogy emberelőnyben még egy gólt bepakoljunk, és délutánra pihenést mondanak: megvan, amiért jöttünk, csoportelsők vagyunk, úgyhogy ma nincs több meccs.
Ebéd után egy értelmetlenül hosszú kirándulásra visznek helyi kísérőink a hegyekbe. Kiszállunk az esőbe, hogy két mezben elszenvedett elázás után legyen egy civilruhás is. Hamar feladjuk. Visszafelé pompásan buszozunk.
