A Pető Intézet második emeleti díszterme sok kicsi mankóval, járókerettel, speciális székkel van tele, és olyan kisgyerekekkel, akiknek még jó ideig nagy szükségük lesz a felnőttek segítségére.
A díszteremben ma verseket mondanak. Különös dolog ez, a versmondók nagy részét ugyanis tartani kell, különben testük összecsuklana. Ezért térdel mellettük vagy előttük egy-egy tanárnő, konduktor, fejlesztő pedagógus. Egyik kezükben tartják a mikrofont, a másikkal a kisgyerek karját, hátát vagy derekát támasztják.
Nyár eleje van, a szokatlan meleg miatt a tetőablakokat kinyitják, és a termet pillanatok alatt a nyárfa pihéi lepik el, le-leszállva egy-egy kisgyerekre. A versmondók nagyon igyekeznek. Akinek nem jut eszébe a verssor, vagy akár az egész vers, az újra próbálkozhat; a teremben a türelem végtelen. Akkor sincsen pisszegés, nevetés, amikor Bogi, hihetetlen izgalmában, végig zokogja-kiabálja a verset, holott az csöppet sem szomorú. Vagy amikor az egyik kislányból reszketeg, öregasszony hang szól ki.
A teremben szülők és egyéb felnőttek is ülnek. Egyesek, látva a gyerekek óriási küzdelmét, a könnyeiket nyeldesik. A versmondást hat tagú zsűri értékeli, és a zsűriben egy írónő és egy költő is ül. Mindkettejüknek van köze a Pető Intézethez. Mészöly Ágnes, aki gyerekkönyveket ír, eredetileg konduktor, fejlesztő pedagógus, itt végzett a Pető Intézetben. A zsűri most tanácskozik, végez, van egy kis idő a beszélgetésre, és Mészöly Ágnes azt mondja:
– Sok sérült, idősebb barátom van, akiket mélységesen bosszant a sajnálat. Azt mondják, nincs szükségük sajnálatra, inkább elfogadásra, segítő-kooperációra. Hiszen ha valakit elfogadunk, akkor már nem a sajnálat a fontos, hanem az, hogyan tudjuk a hétköznapjaikat jobbá tenni. Nem, nincs sérült kisgyerek a családomban, nem vagyok érintett. Bölcsésznek felvételiztem, aztán rájöttem, inkább szeretnék valami olyasmit csinálni, aminek láthatóbb eredménye van, gyakorlatibb; így találtam rá a Pető Intézetre. 94-ben végeztem, konduktor lettem, aztán különböző külföldi projektekre, táborokba, iskolákba, kórházakba jártam. Két-három hétre vagy akár hónapokra, a négy gyermekem mellett.
Nálunk ez működőképes modell volt. Segített a család. Amikor a gyerekek még picik voltak, úgy vállaltam konduktori munkát, hogy elmondtam, oké, rendben, de nekem hatalmas pereputtyom van, kettő, három vagy éppen négy gyerek, és a tábort, a munkát csak velük együtt tudom elvállalni. Apukám volt a bébiszitter reggel kilenctől délután háromig, aztán már együtt volt a család. Azt hiszem, a gyerekeim számára is érdekes, izgalmas életforma volt ez. Közben jelentkeztem az esztergomi főiskola kommunikációs szakára, aztán a Magyar Újságírók Országos Szövetségének az újságíró képzésére. Idővel rájöttem, az újságírás nem az én világom, és elkezdtem történeteket írni. Az első mesekönyvem 2006-ban jelent meg, a mostani ünnepi könyvhétre pedig a hetedik, a nyolcadik, és a kilencedik könyvem jelenik meg.
– Egyszerre három?
– Igen. És közülük az egyik riport mesekönyv.
– Riport mesekönyv?
– Tudom, hogy Magyarországon ez még nem létező kategória, műfaj. Ez egy olyan mese riportkönyv, ami tizenkét gyerek egyetlen napjáról szól. Az a címe: Ez egy ilyen nap. A legkülönfélébb szociokulturális és vagyoni helyzetben lévő gyerekek történetei ezek. Úgy írtam meg, hogy elindultunk reggel, és végigkísértem egy-egy napjukat. Vannak benne kemény történetek, például a dánszentmiklósi roma család tizedik gyermekéé. Egy tízéves kislányé. Nem, nem kellett semmit hozzáköltenem. A kislány útközben mesélt, hogy úristen, apunak miért nincsen munkája, meg hogy itt, a faluban tényleg nincs semmi, és hogy vannak, akik azért nem állnak szóba az édesapjával, mert cigány… Egy másik történetben egy solymári milliomos család kislányának az egy napja olvasható. Az az érdekes, hogy milyen sokféleképpen élünk. Ez egy elképesztően gazdag család. Négy gyerek, a három fiú olyan iskolába jár, ami havonta és alaphangon több millió millió forintba kerül. Az ember azt gondolná, ja, ha gazdagok, akkor biztos nem foglalkoznak a gyerekeikkel. De hát ez egy jó, elfogadó, meleg légkörű család. Azt hiszem, a riport mesekönyvem rombolja a sztereotípiákat… Az ünnepi könyvhétre megjelenő három könyv közül az egyiket közösen írtuk 
Papp-Für Jánossal, igen, a másik zsűritaggal. Az a címe, hogy: Akik gyerekek maradnak. A címet Papp-Für János adta, és nem tudok róla, hogy a magyar irodalomban valaha is született volna ehhez fogható könyv: irodalmi mű értelmi fogyatékos gyerekeknek. Az egészet Papp-Für János találta ki, aki rendhagyó, zenés irodalomóráival már évek óta járja az országot, olyan iskolákat, ahol értelmileg vagy tanulásban akadályozott diákok vannak. Ez egy jó és hatalmas küldetés. Az én feladatom az volt, írjak kerettörténetet a verseihez. Tudom, hogy azért esett rám a választás, mert valamikor konduktor-fejlesztő pedagógusként dolgoztam. Az Akik gyerekek maradnak című mesekönyv mindarról szól, ami a kamaszokat érdekelheti, viszont a nyelvezete tudatosan nagyon-nagyon egyszerű. Hiszen enyhe vagy középsúlyos értelmi fogyatékos gyermekeknek is szól. A történetnek két főszereplője van, egy lány, Patti, aki hiperaktív, viselkedés-zavaros, és egy fiú, Domoska, aki down-os típus. Ez persze így nincs kimondva, csak az, hogy Domoska kicsit lassúbb, érzelgősebb, olyan, aki hamarabb elpityergi magát… Ez tényleg egy minden szempontból rendhagyó, innovatív könyv, ráadásul olyan betűtípust használ, amit könnyebben olvasnak a diszlexiások is.
