Robert Glasper, a kétszeres Grammy-díjas dzsesszzongorista és bandája, a jazz műfaját újragondoló, modern elemekkel gazdagító Robert Glasper Experiment április 16-án a Müpában léptek fel. A koncert előtt néhány órával egy Duna-parti hotelben beszélgettünk Roberttel, aki pont olyan, mint a zenéje: őszinte és magával ragadó.
Először a gyerekkorodról, a zenével kapcsolatos első élményeidről kérdezlek. Az édesanyád zenész volt, te pedig elkísérted a fellépéseire, templomban is zongoráztál. Kérlek, beszélj ezekről a korai élményekről, benyomásokról, és a karrieredre gyakorolt hatásukról!
Ha jól emlékszem, tizenegy évesen kezdtem zongorázni, ami egy kissé késői kezdésnek számít a zongoristáknál. A legtöbben ugyanis nagyjából öt évesen kezdenek el játszani. Én viszont inkább sportoltam. Az anyukám valóban zenész volt, énekelt és zongorázott is, szóval mindig szólt zene a házban. A fellépéseire is magával vitt, mert nem szeretett volna bébiszitterek gondjára bízni. Leültetett, miközben énekelt, néha megkérte azokat a pincéreket, akiket jól ismert, és akikben megbízott, hogy vigyázzanak rám. Mindig körülötte sündörögtem. Nagyon sok stílusban énekelt, főként pop, R&B, funk, jazz, country dalokat. A hétvégéken pedig a templomban játszott. Szóval, ezt a sokfajta zenét hallgatva nőttem fel, és nem volt róla fogalmam, hogy egy adott zenei stílust hogyan neveznek. Nem voltak a fejemben határok, gátak a zenei irányzatokkal, stílusokkal kapcsolatban, és ez az, ami a legnagyobb hatással volt a karrieremre, ezért ötvözöm a különböző zenei stílusokat.
Fel tudod idézni azt a pillanatot, amikor eldöntötted, hogy zenével akarsz foglalkozni?
Tizenegy éves koromtól kezdett érdekelni a zene, akkor kezdtem el zongorázni. Egy ujjal.
Aztán körülbelül tizenöt, tizenhat évesen jöttem rá, hogy kezdhetnék valamit a zenéléssel. Ekkor ugyanis különböző egyetemek képviselői jöttek az iskolámba meghallgatni a diákokat, és ösztöndíjakat osztottak ki. Négy ösztöndíjat kaptam kettő vagy három egyetemre. Akkor jöttem rá, hogy ezzel kezdhetnék valamit. New Yorkot választottam, odamentem tanulni.
Az előbb említettük, hogy gyermekként sokat jártál templomba. Érdekel, hogy gyakorlod-e a keresztény vallást, illetve, hogy milyen szerepe van a hitnek az életedben. Már ha van.
Keresztényként nőttem fel, de már nem gyakorlom a vallást úgy, ahogy akkoriban. Talán húsz éve nem is voltam templomban. A keresztény vallás egyébként nagyjából ugyanazt mondja, ahogyan egy átlagos, normális ember egyébként is élni akar. Megpróbálsz nem hazudni, nem ölsz, nem lopsz, úgy bánsz az emberekkel, ahogyan te is szeretnéd, hogy veled bánjanak.
Egy másik interjúban kifogásoltad, hogy a jazzoktatásban minden a jazz történetéről, történelméről szól, és azt is mondtad, sokkal több hangsúlyt kellene fektetni a modern irányzatok megismertetésére.
Mondok erre egy példát, ahol ez jól működik. Vegyünk egy számítógépes sulit, ahol az igazi világra akarnak felkészíteni. Ott nem fognak egy 1988-as számítógép elé ültetni, és megtanítani, hogyan használd, majd azt mondani, hogy oké, most már felkészültél, mehetsz. A technológia modern módszereit fogják megmutatni. Úgy érzem, a zenével, a jazz-zel is ugyanez a helyzet. Ha olyasmit akarsz tanítani a diákoknak, amit használni tudnak, és amelynek segítségével saját maguk tudnak alkotni, akkor nem taníthatsz folyton a 60-as évek anyagából. Bizonyos mértékig teljesen rendben van a zene történelméről való tanítás, de nem kizárólagosan. Jazz-zenészként rendelkezned kell modern megközelítésekkel, és ennek hiánya miatt történik meg nagyon gyakran az, hogy ha egy jazz-zenész kimegy a nagy világba, nem tud fennmaradni, mert nem tudja tartani a lépést a modern trendekkel. Úgy gondolom, hogy a legjobb a modern és a régebbi irányzatokat együtt, egyszerre megismerni. Ennek van értelme számomra. Mert, ha csak a zene történetéről tanítasz, a zene halálát segíted elő, a zene haláláért dolgozol.
Dolgoztál a csodálatos Jill Scott-tal, Erykah Baduval, Lalah Hathawayjel, Norah Jones-szal. Mi alapján választod ki a zenészeket, akik közreműködnek a lemezeiden?
Ők olyan modern zenészek, akiknek jelentős platformjuk van a soul zenében. És jó pár éve ismerem is őket. Mikor New Yorkba költöztem, pár háztömbnyire laktam Erykahtól (Erykah Badutól a szerk). Gyakran átjött hozzám, zenéltünk, mutatott ötleteket. Tudta, hogy jazzes srác vagyok, zongorázok. Commonnak zongoraleckéket adtam, egy saroknyira lakott tőlem. Ő akkoriban hatalmas sztár volt, de én nem tudtam, hogy kicsoda. 1999-et írunk, még mindig egyetemista voltam, nemrég költöztem át New Yorkba Texasból.
Az évek alatt sok embert megismertem a soul, hip-hop világában, szóval amikor eljött az ideje, hogy megcsináljam a Black Radiot, a telefonkönyvem igen vastag volt (nevet). Volt néhány előadó, akiket megkértem, hogy közreműködjenek az első lemezen, de nem volt megfelelő számukra az időzítés, úgyhogy ők a Black Radio II-n szerepelnek. Sokan kérdeznek a Part III-ról, és meg fogom csinálni, talán jövőre.
Jillt hogy ismerted meg?
Jill, miután meghallgatta a Part I-t, írt nekem egy üzenetet, hogy ’Ó Istenem! Én ebben miért nem vagyok benne?’ (nevet) A Part II-ban már ő is részt vett.
Ismertem korábban is Jillt, de nem ismertem nagyon jól. Miután a Black Radio megjelent, rengeteg energiát fektettünk bele, hogy megismerjük egymást, és megkért, hogy csináljunk közösen egy projektet. Ez még nem jelent meg, de elárulom, hogy egy egész albumot készítünk.
Amellett, hogy példát mutatsz, hogyan motiválnál, illetve hogyan motiválsz más zenészeket arra, hogy meg merjék tenni, amit te: hogy a saját zenéjüket csinálják, tekintet nélkül valamennyi elvárásra? Tanítasz például?
Igen, mesterszakos órákat adod, elmegyek az egyetemre, beszélek, meghallgatunk bizonyos dalokat, megvitatjuk a hallottakat. És a legfontosabb dolog, amit teszek, hogy hagyom a diákokat kérdezni. Mert néha csupán az, hogy játszol nekik, nem segít. Mondhatják, hogy „oké, jól csinálja”, de ez nem mutat meg nekik bizonyos módszereket és lehetőségeket, amikkel én találkoztam, a különböző döntéseket, amelyeket meg kellett hoznom, hogy idáig eljussak. Szeretek ilyenekről beszélgetni a srácokkal, és egyre többet szeretnék ezzel foglalkozni. A New Yorki Egyetemen tanítok a következő szemeszterben, ősztől, körülbelül hét kurzusom lesz. Pharrell is nemrég tanított itt két szemeszteren át.
Van egy fiad. Ő érdeklődik a zene iránt?
Imádja a zenét. Óriási Stevie Wonder rajongó. Stevie Wonder, Michael Jackson, Marvin Gaye, Pharrell: ők a kedvencei, imádja őket. Néhány hónapja elvittem Stevie Wonder koncertjére New Yorkba. Bevittem a backstage-be, Stevie Wonder énekelt neki. Teljesen odáig volt. Hét éves, dobol, szóval tényleg nagyon szereti a zenét.
Ha már Stevie Wonder neve szóba került, beszéljünk kicsit a Grammyjeidről. A második Grammy-díjadat egy Stevie Wonder dal feldolgozásáért, a Jesus Childrenért kaptad. Az elsőt pedig a Black Radioért.
A legelső alkalommal, amikor a Black Radioért kaptunk Grammyt, az év R&B albumának díját nyertük meg, ami a legnagyobb R&B Grammy, amit kaphatsz. Nagy művészek jöttek oda hozzám utána a következő szöveggel:
Őszinte leszek hozzád, mikor először nyertél, fogalmam sem volt, ki vagy, aztán utánad néztem, meghallgattalak, és csak annyit mondtam, hogy oké, wow.
Nagyszerű volt, mert mikor megnyertük az első Grammyt, úgy éreztem, hogy mindenkiért nyertük, más zenészekért. Reményt adhatunk, adhattunk nekik, hogy írhatnak őszinte zenét. És ahhoz, hogy figyelmet és elismerést kapjanak, nem szükséges, hogy úgy hangozzon az albumuk, mint egy Chris Brown lemez, vagy bármilyen más pop album.
Lehetsz őszinte, és jól szórakozhatsz közben. És ez minden, amit mi is tettünk: jól szórakoztunk, és őszinték voltunk azzal kapcsolatban, hogy milyen lemezt akarunk csinálni.
Az első Grammyt volt a legjobb érzés megnyerni, mert váratlanul ért, és a hatása is hatalmas volt, illetve annyi más művésznek is esélyt, lehetőséget nyújtott. Kinyitottuk nekik az ajtót, és be is jöttek, jönnek rajta: a Snarky Puppy is, például. És ez fantasztikus. Mindenkire szükségünk van, hogy jöjjön és nagyra nyissa a kapukat, én nem lehetek az egyetlen. Érted?
Aztán a második Grammy is csodálatos érzés volt. Lalahnak is, aki Donny Hathaway lánya. Idén nyert egy másik Grammyt is egy Donny Hathaway dalért.
A második Grammyt egy Stevie Wonder dal feldolgozásáért kaptuk: csináltunk egy tribute-ot a Sandy Hook lövöldözés áldozatainak. Az egyik barátom kislánya is az áldozatok között volt, szóval rendesen megrázott a dolog, ezért csináltam meg a dalt. Az első alkalom, mikor játszottuk a Jesus Children of Americát Stevie Wondertől a Stevie Wonder tribute zenekarommal, pont a lövöldözés éjszakáján volt. Gyermekem is van, szóval egészen más érzésekkel tölt el, ha visszagondolok arra a koncertre.
Nehéz ehhez kommentárt fűzni. Sajnos már csak egy kérdésre van időnk. Beszélj nekem a terveidről kérlek!
Beszéltem pár művésszel, akik azt akarják, hogy én legyek az albumuk producere. Még nem nevezhetem meg őket, mert még nincs meg minden aláírásom, úgyhogy nem akarom elkiabálni. De számomra nagyon kedves művészekről van szó, akiket nagyon szeretek. Néhány albumot közülük, talán egyet vagy kettőt idén elkezdünk, de bizonyára a jövő évben már hallani fogsz róluk.
Aztán én csináltam a Miles Ahead című film zenéjét, egy remix albumot. Hiatus Kaiyote, Erykah Badu és Stevie Wonder is rajta vannak. A film Miles Davis idejéről szól.
Nagyon köszönöm, Robert!
Én köszönöm. Jössz este a koncertre?
Igen, persze.
Nagyszerű. Akkor ott találkozunk!
