+ Irodalom

Tudtad, hogy a halál Audival jár?

A halál Audival jár (Dden krer Audi) című regényéért Kristian Bang Foss 2013-ban elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Magyarul ez az első könyve, amelyből itt egy részletet olvashatsz.

Asger egy ostoba hiba miatt mindent elveszít, és kénytelen elvállalni a fogyatékkal élő Waldemar gondozását, aki a világ legbetegebb embere. Koppenhága nyugati külvárosának beton gettójában, Stentoftéban töltött mindennapjaik a reménytelenség iskolapéldája. Mígnem délnek veszik az irányt, hogy felkeressék Torbi el Mekkit, a marokkói gyógyítót…

Kristian Bang Foss 1977-ben született Dániában. Matematikát és fizikát tanult az egyetemen, majd elvégezte a dán Író Akadémiát. A halál Audival jár (Dden krer Audi) című regényéért 2013-ban elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Magyarul – Bogdán Ágnes fordításában – ez az első könyve, amelyből itt egy részletet olvashatsz, és ha tetszett, itt megrendelheted a Park Kiadó könyvét.

a halál audival jár

Részlet:

A MegaMetropolis üzletei négy emeletet foglaltak el. Sokuk azonban zárva tartott. Az üzletközpont nyilvánvalóan már túljutott fénykorán. Belengte a hosszadalmas haldoklás légköre. Körbesétáltunk az áruházban, néztük a kirakatokat, végül a földszinten találtunk egy vasboltot, ahol Waldemar megvette a két fogast, hozzá egy csomag csavart és néhány tiplit.

Kijöttünk az üzletből. Az üzletközpont kijáratánál a sarkon volt egy Aldi.

– Nézzünk be az Aldiba – javasolta Waldemar –, hátha van valami akció.

Abban a pillanatban, amikor Waldemar azt javasolta, hogy nézzünk be az Aldiba, nagy puffanással földet értem. Akkor már egy éve leledztem a szabadesés állapotában. De ez szimplán felért egy kulturális sokkal. Magától értetődő, hogy a Nettóban vásárolok, de onnan van visszaút, az csak egy olcsó bolt, mindenki ismeri, de az Aldival más a helyzet, az a reménytelenség megtestesítője. Az Aldi hűtőpultjában árult virsli a kétségbeesés és szorongás disznóbélbe töltött szürke masszája, a hústekercs szeletelt szomorúság, a pénztárosnő pedig az öngyilkosság szobra.

Egy éve még a reklámügynökségnél dolgoztam, és most itt állok Waldemarral a fényt és hideget árasztó fagyasztópultok között az Aldiban. Az ügynökség és az Aldi ugyanannak a haldokló civilizációnak a terméke, amely a hazugságot teszi legfőbb ideáljává; csupán annyi történt, hogy az egyikből átkerültem a másikba. Döbbenetesen különböztek és félelmetesen egyformák voltak. Az egyik pult fölött egy tábla lógott, rajta egy boldog csirke kiterjesztett szárnnyal, és egy beszédbuborék, amelyben az állt: „Ár: csip-csup!”

Egy ázsiai nő azon igyekezett, hogy telepakolja akciós csirkével a bevásárlókocsiját. A csirkék körül pára játszadozott, ahogy kiemelte őket a tartóból.

– Nézzük meg a csirkét – mondta Waldemar.

Velünk együtt egy rollátorra támaszkodó idős hölgy is arrafelé indult. A járókerethez kötött kiskutyája azonban az ellenkező irányba húzta, így folyton vissza kellett rángatnia.

Waldemar lassan haladt a kerekes székével, de amikor látta, hogy ennek fele se tréfa, a fogantyú segítségével nagyobb sebességre váltott, nehogy lemaradjon a csirkéről.

Az ázsiai nő épp egy újabb csomagot rakott a bevásárlókocsijába, a szeme sarkából fölfedezte, hogy mások is közelednek, mire lebukott, és összelapátolt még három csirkét, amit aztán az ölébe rejtett.

Waldemar, én és a nyugdíjas néni egyszerre értünk a hűtőpulthoz. Egyetlen csirke sem maradt. A néni belenézett az üres pultba, hogy világossá tegye, igényt tart a bevásárlókocsis nő ölében lévő csirkék egyikére.

A nő, mintha ott se lennénk, belehajította a csirkéket a kocsiba, és továbbgördült.

– Tegye vissza a csirkét! – ripakodott rá valaki.

Egy kövér férfi volt az bőrdzsekiben és melegítőalsóban, a tejtermékek felől érkezett, a kocsiját ott hagyta. Járás közben a karját lóbálta, felsőteste imbolygott.

Az ázsiai nő a füle botját sem mozdította, csak tolta tovább a kocsit, de a két hosszú sor fagyasztópult végében felbukkant egy eladó, aki annak ellenére, hogy egyébként fásultnak és nemtörődömnek tűnt, úgy döntött, beleavatkozik a helyzetbe. A pultok között elállta az utat, és négy ujját a levegőbe emelte.

– Négy csirke vásárlónként – jelentette ki. – A többit vigye vissza. Az akciós termékek nem tűnhetnek el ripsz-ropsz, máskülönben egész nap engem szekálnak.

A bevásárlókocsis nő megtorpant.

– Vigye vissza… most! – mondta a karját lóbáló, bőrdzsekis férfi. – Ne tegyen úgy, mintha nem értené!

A nő ellépett a bevásárlókocsitól, majd maga elé emelte a kezét, mintha megadná magát, de a férfi nem hagyta annyiban. Elhaladt a kiskutya mellett, mire az fülsiketítően ugatni kezdett, és elkapta a nadrágszárát. A férfi a kutyát és a rollátort maga után vonszolva próbálta folytatni útját, de elveszítette az egyensúlyát, és megbotlott, nem vágódott el azonnal, karjával a levegőben csapkodva sikerült pár további lépést megtennie. Amikor végül elhasalt, már elég közel járt a bevásárlókocsihoz ahhoz, hogy megragadja a fogantyúját. A súly miatt a kocsi felágaskodott, és két hátsó kerekén továbbgurult, mire a férfi teste ívbe feszült a földön nyugvó lábujjai és a fogantyút markoló keze között. Miután a férfi hasa és arca a földhöz csapódott, a bevásárlókocsi megállt a hátsó kerekein. A férfi kinyújtott karral terült el a kövön, és dőlt rá a csirke, mintha egy platóról döntötték volna. A kiskutya eleresztette a nadrágszárát, és elszaladt. A jógagyakorlatra emlékeztető mozdulat közben a férfi gerince megreccsent. Ahogy ott feküdt a földön, s már nem záporoztak rá a csirkék, halkan feljajdult, alatta kis tócsa keletkezett, és átnedvesedett a melegítőnadrágja: kiürítette a hólyagját, mint a leölt állat.

A kutya odaszaladt a tócsához, és körbeszaglászta, majd visszafutott a gazdájához. A néni ekkorra eljutott a rollátorig, melyet elragadtak tőle, és botja fogantyúját segítségül híva felemelte a földről a kutyaszíjat.

Az ázsiai nő a bevásárlókocsit és a csirkéket hátrahagyva a kijárat felé vette az irányt, s közben elhárítóan intett az eladó felé, aki felemelte a kezét, hogy megállítsa; nem léphet le csak így, mondta neki, de végül mégsem tartotta vissza.

Öt perccel később egy műpálma társaságában álldogáltunk az Aldi előtti kis téren. A pálmát valamelyik üzlet tette ki, holmi oázisnapok ürügyén. Ahogy az óriási rongytevét is, bizonyára azzal a céllal, hogy álljon, de oldalára dőlt. Valaki cigarettával kis kerek lyukakat égetett a szőrébe. Leültettem a padra a nyugdíjas nénit, aki ölbe vette a kutyáját, rollátora mellette parkolt. Waldemar a kerekes székében ült.

A néni a csirkékről beszélt. Bizonyára az ijedtség hatására.

– Azt reméltem, ma este csirkét eszem – mondta, és gépiesen megsimogatta a kutyát. – Petrezselyemmel, mártással és apró krumplival.

Aztán szünetet tartott, abbahagyta az eb simogatását, és azt mondta, uborkasaláta. Meg sem próbálta mondatba foglalni, és úgy ejtette ki, mintha az volna az utolsó szó, ami elhagyja a száját.

– Visszamehetünk egy pipiért – vetettem fel.

– A sárga mind elvitte – felelte.

– Nem, dehogyis, elhúzta a csíkot.

– Na persze, de a csirkékkel. Elvitte mind, nem hagyott nekem estére.

– Dehogy vitte el. Ebben a nagy kavarodásban elfelejtettünk venni, de van még odabent.

– Nincs, elvitte.

– Ennek soha nem lesz vége. Waldemar, ne menjek be és vegyek két szaros csirkét, persze csak ha találok olyat, ami nincs lepisálva?

– Erre semmi szükség – felelte Waldemar.

Szétnyitotta a kabátját, hasán két fagytól gőzölgő, zúzmarás csirke pihent.

A nyugdíjas néni úgy bámulta a madarakat, mintha halottaiból támadt volna fel valakije.

A beszélgetésből sikerült kihámoznom, hogy az asszony a Waldemaréval szomszédos lakásban lakik. Ő leskelődött utánam reggel. Megkapta az egyik csirkét, amit a rollátorra szerelt kosárba tett. Waldemarral egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés. Első alkalommal láttam Waldemart nevetni. Izgatottan vártuk, hogy kijöjjön az Aldiból a férfi, aki levizelte a nadrágját. Még egyszer látni akartuk. Aztán kiabálás és visítozás hallatszott lent a téren. Egy csapat fiú futott felénk, úgy tíz-tizenegy évesek lehettek. Fejükre fehér vécépapírt tekertek, ketten közülük fél kézben tartott műanyag Kalasnyikovval lövöldöztek a levegőbe.

– Dzsihád, dzsihád, al-Kaida, dzsihád dzsihád – ordították, miközben elviharzottak mellettünk.

A legutolsó srác kikapta a csirkét a rollátor kosarából, és diadalittasan a feje fölé emelte, mint egy trófeát, aztán a csapat továbbsüvített, átvágott a MegaMetropolison, majd eltűnt.

Waldemar ezt a Stentoftéra jellemző, következetes romboló hajlamot méltóságteljes nyugalommal viselte, élete során megedződött, és egyetlen arcizma sem rándult. Én annál inkább megdöbbentem. A nyugdíjas néni szája széle reszketett, de Waldemar közölte, hogy megkaphatja a megmaradt csirkét, amit bele is rakott a kosarába. A néni megigazította a csomagot, hogy biztos lehessen benne, nem délibábbal van dolga.

– Köszönöm – hálálkodott.

– Visszamenjek, és vegyek egy másik csirkét? – kérdeztem.

– Ne – felelte Waldemar. – Hazamegyünk. Van otthon tészta.

fordította Bogdán Ágnes

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top