Barta Dóra és Földi Béla koreográfusok közös alkotása, a Space Fantasy valójában két előadásból áll: a Megbolydult bolygó az emberiség biztonságérzetének elvesztése miatti fenyegetettséget idézi meg, a Marsbéli krónikák című táncmű pedig egy mágikus-misztikus utazás Ray Bradbury csodálatos regénye nyomán. Az előadás április 21-én a Tavaszi Fesztiválon debütál, létrejöttéről az alkotókkal beszélgettünk.
Godfrey Reggio 1982-es kultuszfilmje a Koyaanisqatsi – Kizökkent világ, amelynek zenéjét Philip Glass írta, az egyensúlyát vesztett modern ember életét különös erejű képekben ábrázoló, szöveg nélküli költemény. Barta Dóra ezúttal a tánc nyelvén álmodja az Erkel Színház színpadára ezt a sajátos „elidegenedés-mitológiát”, ugyancsak Glass repetitív zenéjére. A koreográfust Solymosi Tamás az Opera balettigazgatója kereste meg a felkéréssel és Barta Dóra nemcsak azért örült a lehetőségnek, mert nagy megtiszteltetés számára a Tavaszi Fesztiválon színpadra vinni egy előadást és az Operaház balettművészeivel dolgozni, hanem mert Philip Glass ezen zenéjét már korábban is használta saját kompozícióiban és nagyon szereti.
Az Operaház táncosai mellett vendégművészként két, saját társulatából érkező táncos vesz részt az előadásban. Barta Dóra a közös munka kapcsán kiemelte, hogy mennyire érdekes látni, ahogy a klasszikus és a modern formanyelvek a táncban, hogyan hatnak egymásra.
Én azon koreográfusok közé tartozom, aki szereti használni a klasszikus balett tiszta rendszerét, nem idegenkedem tőle, hanem gazdagítom vele a modern megszólalásmódot. Szeretem ötvözni a két stílust. A két forma között persze konkrét, tetten érhető különbségek vannak, a kortárs tánc törekszik a földdel való kapcsolatra, kutatja a tér és az energiák érzékelésének világát, míg a klasszikus balettban a súlytalanság, a földtől való minél nagyobb elemelkedés a cél. Ez a kétféle fizikai vágy ütközik össze a két előadásmódban és nekem koreográfusként az a dolgom, hogy harmóniát teremtsek a két stílus között. A klasszikus táncosok pedig nagyon nyitottak minden újításra, hatalmas tudásvágy és elkötelezettség van bennük, nagy lendülettel vetették bele magukat a munkába.
Godfrey Reggio nagyszerű filmje Barta Dóra számára is különleges filmélményt jelentett, és bár egy színházi előadás esetében alapvetően mások a lehetőségek a cél hasonló: gondolatébresztő kérdéseket feltenni.
A film hatéves, nagyon hosszú és bonyolult munka után született meg, barokkosan gazdag képi világa, rendkívül cizellált megoldásai az adott korszak kérdéseire, félelmeire világítottak rá. Nekem az a dolgom, hogy a mai kérdésekre tudjak rámutatni. A film egyik nagy félelme a robotizált világ térnyerése, ez az aggodalom mára már elmúlt, hiszen a gépek és a robotok ma már az életünk részei. Számomra ma inkább az az érdekes, hogy e mögött a félelem mögött mi munkál. Ez pedig a biztonságérzetünk elvesztése miatti félelem, amely egyre jobban átszövi az életünket. Ezt a fenyegetettség-érzetet, a belső feszültségeket jelenítem meg, például egy konkrét, erős vizuális látványelemmel is: a színpadon a táncosok feje fölött végig ott lebeg majd egy díszletelem, egy „Damoklész kardja”, a mindig ránk leselkedő veszélyeket megjelenítendő.
És hogy mi lehet a megoldás a biztonságérzet visszaszerzésére? Barta Dóra nem a kész válaszadásra törekszik, de valamilyen útmutatást szeretne adni:
Én az emberi kapcsolatok minőségében hiszek. Abban, hogy történjenek velünk akár jó, akár rossz dolgok, biztonságban csak akkor érezhetjük magunkat, ha a kapcsolataink erősek. Így jöhetnek létre azok a kis szigetek, amelyek biztonságot adnak, amelyekben érdemes hinni.
A Space Fantasy című előadás második részében a Budapest Táncszínház alapítója és vezetője, Földi Béla szintén izgalmas anyagot, Ray Bradbury Marsbéli krónikák című sci-fijét dolgozza fel táncművében. Az egyfelvonásos, kortárs balettelőadásban a Solaris együttes eleve Bradbury történeteihez írt, 1984-ben megjelent azonos című, debütáló lemezének dalai kísérik a táncosokat. Az előadásban a Budapest Táncszínház nyolc táncosához négy művész csatlakozik az Opera társulatából.
Földi Béla megtiszteltetésnek tartja az Opera dicséretes kísérletezését, hogy teret ad a kortárs táncnak és a klasszikus balettelőadások mellett kortárs alkotók műveit is láthatja a közönség. Az alkotói folyamat során segítségére volt Vécsey Anna dramaturg, akivel korábban is több előadásban dolgoztak együtt. Vele együtt választották ki Bradbury regényéből azokat a fejezeteket, amelyeket a sajnos szűkre szabott 25 perces időben szeretnének megjeleníteni a színpadon. Körülbelül hét epizód fér bele ebbe az időbe, ezek között van az I. Invázió, amikor egy Marslakó pár női tagja különleges érzékeivel megérzi, hogy egy kívülálló, egy ember érkezett a bolygójukra és egyedülálló mentális kapcsolatot alakít ki vele; a II. Invázióban az alakváltó Marslakók egy olyan, a földi városokkal szinte teljesen megegyező kisvárosba csábítják az embereket, akiknek természetesen hiányzik a földi környezet, a Marslakók pedig attól félnek, hogy elveszik az életterüket. Ez a félelmük egyáltalán nem is alaptalan, hiszen az emberek Bradbury regényében tipikusan viselkednek: elveszik, ami a másé, kiszorítják az őslakosokat.
Bradbury nagyon pontosan bemutatja, hogy az ember nem képes levetkőzni önmagát, miközben büszkén építeni akar, nem veszi észre, hogy lerombolja a meglévő világot maga körül és bár kénytelen elmenekülni a Földről, amit korábban ő maga tett tönkre, az új helyre is magával viszi a démonjait és ugyanazokat a hibákat követi el
– mondja Földi Béla.
A koreográfus-rendező a Solaris együttes zenéje kapcsán megjegyezte, hogy annak a generációnak a tagja, aki a rockzenén nőtt fel és bár fiatalabb korában nem ismerte a Solaris albumát, könnyen tud vele azonosulni.
Nagyon szeretem hallgatni és jó rá dolgozni, könnyű rá koreografálni
– mondja. Bár abban nem biztos, hogy a regény ismerete nélkül is könnyen tudna a közönség történeteket társítani kizárólag a zenéhez, de a két anyag együtt nagyon erős és reméli, az előadás képei majd könnyen elragadják a nézőket az Erkel Színházból és egyenesen a Marsra repítik őket.
