Vannak darabok, amelyekért harcba szállnak a gyerekek, mert nagyon szeretik, fontos a számukra. A Turandot című opera is ilyen, mert dallamos, a kínai népdal pedig a magyarhoz hasonlóan pentaton hangsorú.
A Magyar Állami Operaház Gyermekkarának vezetőjeként a szólisták kinevelése és tanítása is a feladata. Tanítványa volt többek között Hámori Szabolcs és Szemerédy Károly operaénekesek, Horváth Gábor, a Gödöllői Szimfonikus Zenekar vezető karmestere és Veres Mónika, azaz Nika. Jövőre lesz 30 éve, hogy az Operaház Gyermekkarát vezeti. Április 19-én és 20-án a Budapesti Tavaszi Fesztiválon a Kínai Nemzeti Operaház előadásában szerepelnek a magyar gyerekek. Puccini utolsó és talán legcsodálatosabb operája, a Turandot hallható az Erkel Színházban.
Debreceni származású. 1974-ben a nagy múltú Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában érettségizett zongora és zeneszerzés szakon. 1979-ben középiskolai énektanár és karvezető szakon diplomázott Erdei Péter, Maklári József, Szőnyi Erzsébet, Erkel Tibor növendékeként. 1984-ben zeneszerzés szakon végzett Petrovics Emilnél. 1979-től a Magyar Állami Operaház kórusának korrepetitora, 1987-től a gyermekkar vezetője.
– Ön is debreceni… Mit adott önnek a cívisváros, az iskolái, a tanárai?
– Az alapokat, a zene szeretetét. Szerencsés csillagzat alatt születtem, a debreceni zeneovitól a Zeneakadémiáig zseniális tanáraim voltak. Rimóczi Gáborné, Éva néni volt az első a zeneoviban, aki elindított a pálya felé, neki is köszönhetem, hogy most itt tartok.
– Illetve kellett mindehhez a Zeneakadémia is…
– Szilágyi István, a debreceni szakiskolai zongoratanárom – miután kiderült a kézbetegségem – azt tanácsolta, hogy menjek zeneszerzés szakra, mert így kétes a zongorista pályafutásom. Szóló zongorista valóban nem lehettem volna, ezt én is beláttam, de titkon kamarazenésznek készültem. Szilágyi tanár úrtól kaptam a színház iránti szeretetem mellé a színházi műhelymunka iránti érdeklődést is. Úgy tanított zongorázni, hogy közben a dramaturgiáját is átadta a darabnak.
Tíz évig jártam a Zeneakadémiára, először karvezetést, majd zeneszerzést tanultam. Imádtunk bejárni a zenetörténet órákra Pernye Andráshoz, Kroó Györgyhöz, Földes Imréhez. Nem hiányoztunk, mert az egyik óra anyaga a másikéba fonódott. Erkel Tibornál zongoráztam 10 évig, a mai napig tartom vele a kapcsolatot. Ő Erkel Ferenc legidősebb öccsének, Erkel Jánosnak a dédunokája.
Még a kezemben sem volt a diplomám, amikor Petrovics tanár úr szólt, hogy az Operaház kórusa mellé korrepetitort keresnek: maga jól tud zongorázni, a kórushoz is ért, menjen el a meghallgatásra. Így kerültem ide 1979-ben.
1970-ben indult az első zenetagozatos osztály a harmadik évfolyammal a Szív utcai általános iskolában, amely ma Erkel Ferenc nevét viseli. Botka Valéria vezetésével pedig elindult a munka az Operaházban. Akkoriban a harmadikosok voltak a legkisebbek, és az ötödikesek jöhettek először a színpadra, ma azonban már jóval korábban.
– Láttam a mai próbán egészen apró srácokat is…
– Testileg sokkal fejlettebbek a gyerekek, korábban érnek, a fiúk jóval hamarabb kezdenek el mutálni. Van olyan gyerek, aki már ötödikben átesett a hangváltozáson. Ezért is van szükség arra, hogy minél fiatalabbak is bekapcsolódjanak a munkába.
Otthon voltam gyesen, éppen készültem vissza az Operaházba, amikor felhívott Petrovics Emil, hogy Botka Valéria karvezető nyugdíjba megy, és arra gondolt, én veszem át a helyét. Nem hagyott választási lehetőséget, de máig hálás vagyok neki, hogy rám gondolt.
Több mint 100 tagunk van a gyermekkarban, mindegyiknek van szerződése az Operaházzal. Közülük kerülnek ki megfelelő anyagtudásuk szerint egy-egy előadás szereplői. A legkisebbek elsősök, a nagyobbak pedig gimnazisták. A legidősebbek például a Diótörő vagy a Turandot külső karában segítenek biztos tudásukkal.
– Mit próbáltak ma?
– Csajkovszkij három felvonásos operáját, A pikk dámát próbáljuk. A darabban nem csupán énekelnek a gyerkőcök, hanem koreográfiát is kér tőlük a rendező, ez egyébként más darabban is előfordul. Hat éve is játszottuk már, van olyan tagunk, aki akkor is szerepelt a Csajkovszkij-darabban.
Minden egyes előadás előtt átvesszük az aznapi csapattal a zenei és színpadi feladatokat, hiszen nem mindig ugyanazok a gyerekek szerepelnek egy adott előadásban.
Vannak rendezők, akik kifejezetten szeretnek gyerekekkel dolgozni, mert bármire képesek, éppen ezért színészként, kollégaként tekintenek rájuk.
– Térjünk vissza a Turandothoz. Miért éppen önök énekelnek a kínai társulattal?
– Ha gyerekkar szerepel egy darabban, nem minden esetben utazik külföldre a társulattal, hanem az adott országban felkérnek egy helyi gyerekkórust. Mi ismerjük a darabot, évek óta játsszuk az Operaházban, így ránk esett a választás. Április 18-án lesz két próbánk, akkor találkozunk a kínai csapattal.
– Elegendő lesz ennyi idő?
– Eredetileg külső karként jelenik meg a gyermekkar a darabban, ahogyan a Kínai Nemzeti Opera előadásában is, így nem lesz nehéz dolguk a srácoknak. Kovalik Balázs azonban úgy álmodta meg az Operaházban bemutatott darabot, hogy legyenek a színpadon is gyerekek.
Az elérhetetlen, az érzelmeit eltaszító Turandot, a kínai császár lánya egy érző, saját magát is felvállaló emberré alakul át. Az ő gondolataiként jelentek meg az Operaházban bemutatott darabban a gyerekek.
– Mit ad ezeknek a gyerekeknek a kórus?
– Egy nagyon jó leckét kapnak itt, amire később is emlékeznek, akár szakmán belül, akár azon kívül helyezkednek el. Munkabírásuk és kötelességtudatuk lesz. Volt rá eset, hogy reggel még lázasan feküdt otthon az egyik tagunk, de estére „meggyógyult”.
Hatalmas élmény a számukra, hogy olykor-olykor világsztárokkal énekelhetnek együtt a színpadon.
Jó pár éve Budapesten, Puccini Bohémélet című operájában Luciano Pavarottival énekelhettek a gyerekek, valamint Roberto Alagnával lépett fel az egyik tagunk a Müpában.
Örök élmény marad ez a számukra, hasonló lehet, mint amikor ellátogatott Debrecenbe Kodály Zoltán, és miután előadtam zeneovisként a produkciómat, odajött hozzám és megsimogatta a fejemet.
– Jövőre lesz 30 éve, hogy karigazgató itt…
– Igen, s két kitűnő, régebb óta velem dolgozó kolléganőm mellett van egy fiatal is, aki hatodikosként kezdett hozzánk járni a gyerekkarba, majd elvégezte a karvezetés szakot, és visszajött hozzánk. Tudatosan próbálom úgy nevelni, hogy ő lehessen az új karvezető, ha az Operaház felelős vezetői is így látják. Három év múlva nyugdíjba megyek, már most gondolnom kell az énekkar jövőjére. Ahogyan annak idején ajánlott engem Petrovics Emil vagy Erkel Tibor, hasonlóan bemutatom én is a vezetőségnek a fiatal lányt.
