Dekolonizációs művészet, mozgalmi erőszak
Második hónapom Fokvárosban. Beazonosíthatatlan akcentussal beszélő fehér csaj. Tehát Európai (talán a kontinens déli részéről). Valószínűleg a Fokvárosi Egyetem diákja, aki gazdasági helyzetéből adódóan a tandíjat is képes kifizetni. Nemzetiségem, bőrszínem, biológiai nemem és feltételezett társadalmi helyzetem pillanatok alatt meghatározza a rólam alkotott vélemények irányát: mosolyogva, kedves idegenként üdvözölnek vagy épp számomra ellenséges beszéd tárgyává leszek, ami átlengi a Dél-afrikai társadalom leghétköznapibb mozzanatit is. Ez a (fehér) bőrömön tapasztalt verbális „támadás”, a néma mentális kényelmetlenségem egy poszt-koloniális társadalom öngyógyító folyamatának mikro szintű lecsapódása: a Fallist mozgalom eredménye (Rhodes Must Fall, Outsourcing Must Fall, Fees Must Fall, Patriarchy Must Fall, vagyis az egyetemi rendszer átalakítását követelő diákmegmozdulásokra utal) – a poszt-apartheid generáció dekolonizációs projektje (ami a gyarmatosítók gondolkodásmódjától való megszabadulás folyamatát jelenti).
A januári szieszta lassúságából kilépő februárral megmozdult a város: elkezdődött a szorgalmi időszak, folytatódnak a Fallist diáktüntetések, javában zajlanak még a trance fesztiválok, idén számolja negyedik évét az Art Week Cape Town. Nekem pedig örök turistaként, ráérős európai vendégdiákként elég szabadidőm akad, arra hogy eseményről eseményre járjak, majd a politikai aktivizmus és művészet kereszteződéseiben merengjek.
Az egyetem felső kampuszán fotózom a MustFall aktivistákat, akik épp az egyetemi menedzsmenttel konfrontálódnak. A vezetőség a township bódéházait idéző aktivista installációt szeretné eltávolíttatni. Azt állítják, a fekete diákok lakhatási krízisét szimbolizáló Shackville, korlátozza a forgalmat, akadályoz minket a szabad közlekedésben. Ennek ellenére gondatlanul elsétálok a békésen ücsörgő RMF aktivistái mellett, a megállóban várom a kék iskolabuszt, majd otthonról átsétálok a szomszéd negyedbe, az Art Week-et megnyitó performanszra.
A helyszín Salt River, a város (még) dzsentrifikció által érintetlen területe, a központtól keletre fekvő indusztriális negyede. Egy elhagyatott, volt ruhagyár labirintusszerű épületébe érkezem, ahol dél-afrikai borokat kínálnak a Live Architecture: the 55 Minute Hour projekt önkéntesei. A folyosó falán megtépázott képek, összetákolt fémszerkezetek ridegsége fogad. A terem végében egy fekete nő, merev mozdulatokkal sétált a betonra hullott vállfák között. Varrógépek, nagyüzemi monstrumok hangját reprodukálja, ahogyan lassú léptekkel közeledik a közönség felé. Lelketlen babaként, a fémállványokkal keretezett útvonalon vonszolja testét. Mozdulataiból kirajzolódik, arcáról sugárzik a közönyös belenyugvás: gyári robotmunkás vagyok. Nem ismerem a fekete nő gondolatait, nem tudom, hogy szenved-e, felismerte-e kiszolgáltatott helyzetét. Amit látok, az a lelketlen gyári rendszer, ahogyan kizsákmányoló technikáin keresztül dehumanizálja a fekete női testet. A művész útja, a testét regulázó útkijelölés a újgyarmatosító gyárrendszer szimbolikája, de hasonlóképpen magában hordozza a gyarmatosítás fekete-nyomorító szervezési elvét és az apartheid elnyomó ideológiáját. Ebben az értelemben a megnyitó performansz miden időbeliséget tagadva mutat rá az elnyomó struktúrák logikájának folytonosságára, ami évszázadok óta, fekete testeket és elméket szabadságuktól megfosztva szorítja határok közé. Az előadó némasága ezen évszázados elhallgatást, az apartheidet követő csendes megbocsátást és saját elnyomásának elfogadását mondatja most velem.
Ezzel a gondolattal indulok tovább az Art Week eseményeire. Keresem e politikai erőszak elhallgatásának feloldását, amire – így a programot lapozgatva – igen csak kevés művészeti projekt mutat érzékenységet. A tisztán esztétika-fixált galériák jó minőségű pinotage-t ajánlanak főként fehér látogatóknak. Európai kurátoroknak, üzletembereknek, afrikai művészeknek biztonságos, steril közeget teremtenek a belvárosi múzeumokban és kiállítótermekben, ahol ignorálni lehet, kizárni a művészeti hétből azt az apró politikai megmozdulást, ami épp a rendőrök és diákok között zajlik az egyetem felső kampuszán. Szóval a szivárvány-nemzet szabadságát ünnepelve szerveznek holnapra Arts Experience túrát Gugulethu-ba (Fokváros egyik bádogvárosába), ahol ötszáz randért (kb kilencezer forintért) körbevezetik az érdeklődőket, megmutatják a város nyomornegyedében csírázó igazi afrikai művészetet. De mégis a hét főattrakciója az Cape Town Art Fair, az üzleti networkingben utazó rendezvény, a kortárs afrikai művészet hivatalos reprezentációjának, árusításának helyszíne egyben. A fehér szervezőség profitorientált programjai mellett kevés galéria érzik magáénak a politikum reprezentációját, a művészetbe foglalt társadalmi felelősség-szolidaritás-ellenállás hármas megjelenítését.
Ilyen szociálisan reflektív a Greatmore Studios kiállítása, ami ma a kortárs mozgalmi művészet koncepciója köré szervezi megnyitóját. Az előadók, a poszt-apartheid generáció fekete művészei − az Art Week-et megnyitó performanszból is átszűrődött – fájdalomelhallgatás totális tagadását vállalták a panelvitával. Ők az 1994-et követő időszak kritikusai, azok a huszonévesek, akik a Mandela-féle szivárvány–nemzet idealisztikus, színes cukormázának dekonstrukciós folyamatába helyezkedve beszélnek magukról, a protest art-ról és a Fallist mozgalmat összetartó közös értékekről.
A kurátor Ndikhumbule Ngqinambi The Open Book című festményről beszél: a tenger felé emelkedő fehér nyitott könyv egy olyan történelmi narratívát ábrázol, amiben a fekete „figurák” nem kaptak helyet, akik a végtelen, fullasztó tengerből kimászva követelnek láthatóságot a könyv oldalain. Helyet és hangot követelve, − akárcsak a Fallist mozgalom művészei − a gyarmatosítás európai szervezési logikáját hivatottak kiirtani, ami az urbánus underclass-t a társadalom perifériájára szorította. E dekolonizációs projekt egyetlen útja tehát, hogy a társadalom alsó, fekete rétegeiből áramló kreativitás módszereivel, sajátos ábrázolásmódjain keresztül támadja a fehér uralmi elit elnyomó struktúráját.
A galéria egyik vendége, Thuli Gamedze művész, kritikus szerint a dekolonizáció, a gyarmati időkből megörökölt szervezési logika elvetése, mint politikailag tudatos művészeti gyakorlat nyer értelmet. Ez a megközelítés a 2015-ös diáktüntetésekkel, a Fokvárosi Egyetem Rhodes szobrának ledöntésével erősödött meg. Tehát a dekolonizációs művészet a gyarmatosítás maradványainak felszámolását és mentális struktúrájának szimpla dekonstrukcióját meghaladva új ötletekre koncentrál: kollektív kreatív projektekre. Thuli megfogalmazásában a Fallist mozgalom legfrissebb installációja – ami a diákok lakhatási válságra hívja fel a figyelmet – a hagyományos intézményrendszeren kívül helyezkedő illegitim, kreatív tudás megnyilvánulásaként értelmezhető. Tehát saját határállításával, múzeumok és galériák falain kívül, a nyugati individualista művészet definíciójának, békés eszközeinek és öncélú piaci érétkesítésének teljes tagadását képviseli. Ebben az értelemben a Shackville a dekolonizációs művészeti gyakorlat példája, a kölcsönös megértés és a fekete közösség identitás jelképe. Nem csak a művészek, hanem a felső kampuszon felállított installáció előtt ácsorgó aktivisták is beszéltek a hely szimbolikájáról, a nyomorban tengő diáktársaikról, majd közös vacsorára invitáltak mindenkit, ahogyan azt az Art Week-en egy igényes galéria kurátora teszi.
A dekolonizációs projekt tagadja az elhallgatást, hangokat erősít fel, gondolatokat erősít meg, és új ötleteket szül a csendes szabálykövetés határát átlépve – mondják a helyi művészek. Erről szólt a vacsorát követő erőszakos aktivista „performansz”, vagyis a felső kampuszi festményégetés. Délután az egyetemi menedzsment kérte a tüntetőket a távozásra, de végül a biztonsági személyzet és a rendőrök erőszakos módon eltávolították a közösségi projektet. A Fallist diákcsoport megmozdulása, az egyetem tulajdonában lévő képek nyilvános égetése egyszerre volt szimbolikus támadás az egyetem fehérsége, a gyarmatosítás emlékei ellen, valamint a békés eszközöket alkalmazó nyugati individualista művészet ellen. Szóval az a művésziparban tevékenykedő kreatív, aki az Art Week-en jelen volt és az aktuális híreket épp követte, megismerhetett olyan programon kívül bemutatkozó művészeket, mint például Keresemose Richard Baholot, az apartheid ellenes munkáiról ismert fekete festőt. Többek között az ő művét is tűzre dobták, ami jelképes szakítást jelent az békés művészet eszközeivel. A gyakorlat, miszerint a dekolonizáció és az erőszak alkalmazása együtt jár, arra is rámutat, hogy nem kímél senkit, legyen az fekete vagy fehér bőrű. A mozgalom célja azonban, hogy kikezdje az egyetemi struktúrát, az állami erőszak-monopólium rendszerét akár erőszakos aktusok involválásával. Ilyen volt az egyetemi autó és iskolabusz felgyújtása is, ami „radikális” válasz volt a rendőri erőszak alkalmazására. A gumilövedékek fekete férfiaktól származtak, fekete lányokat és fiúkat céloztak a fehér rendfenntartás nevében, olyan fiatalokat, akik a fehér uralmi logikán ejtettek sebet.
„A Fokvárosi Egyetem dákjait rettegésben tartó radikalizmus és vandalizmus!” Akár ezt is összeolvashatnám a Fallist tiltakozás másnapján megjelenő írások főcíméből. De egyvalamit valahogyan elfelejtenek megírni a hírportálok, a Twitteren szorgalmasan posztolgató véleményformálók: a Fallist diákok „humánus erőszaktételét”. Az erőszak olyszerű alkalmazását, ahol az egymás ellen irányuló fizikai erőszaknak nincs helye, szemben az állam (rendőrök) és egyetem (biztonságiak) fenyítő fizikai eszközeivel. Amíg az egyetem a közösségi kreatív projektet (Shackville) támadja, és ezzel együtt a közösség tagjait, pontosabban a fekete aktivistákat, addig a Fallisták az intézmény üzletszerű, kapitalista rendszerét sebesítették meg, az egyetemi tulajdon látványos feláldozásán keresztül.
Javában zajlik az Art Week, otthonról a kiállításokra szaladnék, majd vissza az egyetemre, de minden annyira lassú. A buszok jó esetben húsz percenként járnak, így inkább sétálok a felső kampuszig, kezemben az heti programfüzettel. Menet közben böngészem, hogy miről nem kellene lemaradnom a héten (talán a magyar szervezésű holokauszt kiállításról, Saul fiáról). Míg ezen gondolkodom, látom, hogy kisebb diáktömörülés fotózza a Jammie iskolabusz fekete maradványait a rendőri sárgaszalagos jelzés előtt. Tovább sétálok, már a társadalomtudományi épület közelében járok. Ott a fekete autó, szintén sárgaszalagos kordonnal körbekerítve. Én is fotózok és körbejárom. Látom, hogy egy fehér papírt biggyesztettek a roncs oldalára. Valószínűleg az egyik Fallist kurátor lehetett a tettes. Olvasom a „projekt” leírását, miszerint az autó az egyetem privilégium rendszerének szimbóluma volt. Két év alatt mindössze 29 diák kutatását segítette azzal, hogy ingyen szállította őket terepre.
Az egyetemi ad-hoc galériában folyamatosan megtekinthető a Fallist aktivisták humánus erőszak-installációja. Sőt, az egyetem menedzsment „művészei” is hozzájárultak a közösségi projekthez, azzal a nemes és gyászszerű gesztussal, hogy virágokat helyeztek a leéget autóvázra, s kiragasztották saját magyarázó szövegüket, beleértve az erőszak definícióját. Amíg az installációt szemléltem, a bámészkodó vendégseregből egyszer csak felkiáltott az egyik fekte lány: „That’s art!”. Megmosolyogtatott a spontán kitörése. Persze, hogy művészet. Művészet az, ahogyan erőszakos eszközökkel, de mégis az egyetemi populáció biztonságát megőrizve a mozgalom képes e szimbolikus rombolásra, a rendszer jelképes megsebzésére.
Ahogyan a fehérellenes, az európai diákokat támadó verbális megnyilvánulásokba is beleborzongok fehér európai diákként, a leégett iskolabusz látványa is megrémisztet egy pillanatra: talán ezen a buszon ültem tegnap? De prolilányként tapasztaltam és már tudom, hogy ez a kényelmetlen érzés, a mardosó disszonancia csak átmeneti, feloldható, leküzdtető és közel sem hasonlítható össze azzal a szisztematikus elnyomással, ami a fekete underclass folyamatos társadalmi, gazdasági, kulturális kirekesztettségéért felelős.
