Miközben ezt az interjút olvassuk, elkészül a Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk című darab a Trafóban. Kelemen Kristóf dokumentumszínházi előadása általános látlelet a pályakezdők rögös helyzetéről. Őszinte beszélgetések, már-már terápia jelleggel.
A dokumentarista előadás kiindulópontja egy Békés András által rendezett, 1969-es színészvizsga, amely Peter Handke Közönséggyalázás című színpadi szövegéből készült.
A téma: önök. Az érdeklődés középpontjában önök állnak. Mi nem játszunk, mi önöket játszatjuk.
(Bővebben: Ascher Tamás: Drámai események a Főiskolán, 1969.)
– Fiatal vagy, 26 éves. 46 éve történt az akkori Színművészeti Főiskolán az a bizonyos elhíresült színészvizsga, amelyről látványosan kivonult Ádám Ottó tanszékvezető. Mi közöd neked ehhez? Miért vetted elő ezt a témát? Szóba került az egyetemen?
– Jákfalvi Magdolnával volt egy féléves kurzusunk a XX. századi magyar színháztörténetről, és mindenki kapott egy feladatot, egy-egy akkori rendezőt kellett bemutatni. Én Ádám Ottót kaptam. Amikor elkezdtem kutakodni, találkoztam Jeles András és Ascher Tamás írásaival. Kiderült, hogy semmiféle hivatalos feljegyzés nem készült az esetről. Szerettem volna saját forrásból táplálkozni, így oknyomozásba kezdtem. Elkészült vagy húsz interjú az érintettekkel, a szemtanúkkal, az akkori hallgatókkal, köztük Hámori Ildikóval, Székhelyi Józseffel, Várday Zoltánnal, Farkas Zsuzsával, Maros Gáborral, Zsolnai Júliával.
– Mit szűrtél le ezekből a beszélgetésekből?
– Igazán sokszínűek a visszaemlékezések. A legellentétesebb vélemények is elhangzottak: volt olyan interjúalany, aki sikerként mesélt a vizsgáról, de olyan is, aki egyszerűen csak unta a próbaidőszakot. Az esetnek amúgy nem volt semmiféle megbeszélése, mondhatni, feldolgozása.
– És következménye?
– Akkor mindenki örült, hogy nem rúgták ki őket. A problémafeldolgozás, a megbeszélés hiánya egyébként ma is jellemző. Folyamatosan olyan helyzetekbe kerülünk, hogy nincs lehetőségünk elmondani a véleményünket, nem is látjuk értelmét, csak tűrünk, magunkba zárjuk a problémákat, emiatt pedig lelki és testi beteggé válunk. Ma már a fiatal korosztályra is jellemző a kiégés, a színészek között pedig hatványozottan jelentkeznek a problémák, mert ők intenzívebben veszik igénybe a testüket és a lelküket. Szerintem sok színész küzd napi szinten önmagával, pánikrohamaival.
Beszélgetnünk kell, hogy épelméjűek maradjunk!
Fontosnak tartottam az eset kapcsán, hogy létrehozzunk egy fórumot, egy találkozási pontot, ahol elmaradt dialógusokat hozunk a felszínre, tárjuk a nyilvánosság elé. Az egész próbafolyamat olyan volt a számunkra, mint egy terápia. Ott van a múltbéli eset, amely nem lett feldolgozva, mi azonban levonjuk a jelenre vonatkozó tanulságokat, a jelenlegi problémákról beszélgetve.
Az egész próbafolyamat olyan volt, mint egy terápia.
A darab általános látlelet a pályakezdők helyzetéről. Ahhoz, hogy egy frissen végzett színész szerződést kapjon, sok szerencsére van szüksége, és sok múlik az osztályfőnök személyén is. Amennyiben az osztályfőnöknek van saját színháza, néhány embert el tud vinni magával, de még akkor is ott marad az osztályának legalább a fele, akiknek munkát kellene találnia.
Annak idején az Ódry tele volt színházi rendezőkkel, igazgatókkal, kíváncsiak voltak a fiatal tehetségekre, ma már magától alig jár valaki vizsgákat nézni, a legtöbben csak akkor jelennek meg, ha tudatosan elhívják őket, emiatt is meghatározó az osztályfőnökök személyes kapcsolati tőkéje.
– Nyomon követed, mi lett az egyetemi csoporttársaiddal? Mindenki megtalálta a helyét?
– Tizenegyen végeztünk színházi dramaturg szakon 2015-ben, nem mindenkivel tartom a kapcsolatot, de úgy tapasztalom, hogy nagyjából mindenki dolgozik, csinál valamit. Összetettebb tudást ad a képzés, így általában nem mindenki marad színházi vonalon.
– És te?
– Nekem ősszel két színházi bemutatóm is volt: a Határaink a menekültkérdést vizsgálta a Stúdió K-ban, ebben dramaturg voltam, ezután pedig a Janus Egyetemi Színházban készítettem Retúrjegyet! címmel egy saját előadást. A darab a Pécsről való elvágyódásról szólt. A szomorú tények szolgáltatták az apropót: a hazai nagyvárosok közül Pécs lakossága fogy a legjobban, az elmúlt két évben több mint tízezren költöztek el innen, és nem csak a fiatalok.
– Te is eljöttél annak idején a szülővárosodból, Pécsről…
– Másfelé vitt az utam. De alapvetően nagyon kevés a munkalehetőség, szűk a mozgástér. Megépült ugyan az M6-os autópálya, de nem megy Pécsnél tovább, ezért olyan a város, mint egy zsákfalu. Egyedül az egyetemi élet és a turizmus teremt valamiféle pezsgést.
– Illetve a POSzT, amely új vezetéssel indul neki az idei szezonnak. Annak idején részese voltál a fesztiválnak?
– Főként a pécsi gimnáziumi éveim alatt jártam előadásokat nézni. Korábban sokkal pezsgőbb volt a fesztivál, mint manapság. Mára “leszürkült”, csak addig maradnak ott a színészek, az alkotók, amíg lemegy az előadásuk. Az utóbbi pár évben pedig konkrétan is a szakma kettészakadásának, a dialógus hiányának lett a szimbóluma a POSzT.
– Mit keres a Miközben… plakátján Honthy Hanna?
– Van az előadásunkban egy szöveg, amelyet Nánay Istvántól idézünk: az 1968-as év Nyugat-Európában a diáklázadásokról szólt, és a forradalmi megmozdulásoknak a színház volt az egyik központja, eközben nálunk a legnézettebb előadás az Isten veled, édes Piroskám című zenés játék volt.
Közismert, hogy Párizsban az Odeon Színház volt a diáklázadás központja, s a nyugat-európai diákság a színházat tekintette eszméi, elgondolásai egyik legközvetlenebb kifejezési lehetőségének. Egy rövid időre a színház a történelem fontos szereplőjévé vált. Mindeközben Magyarországon a legtöbbször játszott darab, amelyet egy szűk év leforgása alatt, egy-két kivételtől eltekintve minden vidéki színház bemutatott, a Dobos Attila slágere alapján született s a szerző egyéb nótáival dúsított Isten veled, édes Piroskám! volt.
(Részlet Nánay István tanulmányából/Beszélő évek: 1957-68 – A Kádár-korszak története)
Az 1969-es botrányos színészvizsga után pedig érdekes módon az osztály zenés vizsgája következett, ami nem maradt el. A félbeszakadt előadás után szünetet tartottak, azon izgultak a hallgatók, hogy ki lesznek-e rúgva, majd közölték velük, hogy álljanak át a zenés vizsgához.
– És dalra fakadtak…
– Mondhatjuk szimbolikusnak. Az egész operettvilág kicsit a problémák elkendőzéséről szól, és ugye az operett olyan műfaj, amit ma a piacon könnyű eladni. Nincs bajom ezzel a fajta színházzal, megvan a helye a társadalomban: az embereket három órára kikacsolja, és három óra három perckor véget is ér a hatása. Ezen felül viszont az operettnek lehet az is a funkciója, hogy amíg a nép megkapja a hőn szeretett primadonnáját, Honthy Hannát, addig nyugodt, örül, és nem lázad fel.
A III. TITÁNium Színházi Szemle Trafó-díjas előadása a Miközben…, amely március 19-én, 20-án és 21-én látható a Trafóban.
