Szczepan Twardoch lengyel író Morfium című regénye olyan nézőpontból mutatja be a második világháború első napjait, ami túllép a kialakult sztereotípiákon, s átrajzolja a hősről alkotott fogalmainkat. Körner Gábor – akinek Karpowicz fordítását nem győztük dicsérni – újabb fordítói bravúrt hajtott végre, amikor magyarította ezt a határokat feszegető regényt.( A regényről itt írtunk részletesebben!)
Az alább közölt részlet csak az egyik végletből ad némi „kóstolót”…
Ott álltam a Leszno utcában a pisztollyal a zsebemben és a szívemmel a keblemben – szinte megszűnt dobogni –, meg az öszszeszorult zsigereimmel, amelyek rettenetes csomóba csavarodtak.
És most mi legyen, ha már idáig eljutottam, mi legyen? Mit tudok csinálni?
Lépkedtem a Leszno utcán, s nem tudtam, mitévő legyek, édes-Istenem-akiben-nem-hiszek, súgj nekem valamit, te, vagy az összes ördögöd, mit csináljak, mit?
Egyszerre rettentő forróság csapta meg a zsigereimet, már tudom, hogy nem fogom kibírni, berohantam az első kapualjba. Itt akartam a szükségemet elvégezni, de meglöktem a kaput – nyitva volt, így hagyta a fi gyelmetlen házmester. A háború miatt, vagy elmenekült? Berohantam az 52-es számú ház udvarára, elbújtam a sötétben egy deszkából ácsolt bódé mögé, és minden erőmmel összeszorítva a fenekemet harcot vívtam a nadrágtartó hat gombjával, majd a kapcsokkal és a nadrág gombjaival, végül sikerült kigombolnom és letolnom a nadrágomat a gatyámmal együtt, a beleim háborogtak, de még eszembe jutott, hogy összepiszkolom a zakóm, ezért levettem és felakasztottam egy deszkából kiálló szögre, és az utolsó pillanatban leguggoltam, és könnyítettem magamon. Jobb híján a zsebkendőmmel töröltem ki, bevágtam a sarokba; amikor ismét felöltöztem, undorodva állapítottam meg, hogy a zakómat ugyan sikerült megmentenem, de a nadrágomat összepiszkoltam.
Egész pontosan leszartam a nadrágomat.
Anyám alaposan kimosná a számat ezért a szóért, de hát ez történt – leszartam a nadrágomat. Nem nagyon, de azért mégis, a seggemből fröcskölő híg szarral. Le van csinálva. Szarral.
Útszéli szavakat mormoltam, mintha segíthetnének az összepiszkolt nadrágon, de persze nem segíthettek. A zsebkendő már nem volt alkalmas semmire: rádobtam arra, amit magam után hagytam a Leszno utca 52-es számú ház udvarán.
Gyufát vettem elő, meggyújtottam, körülnéztem: semmi alkalmas holmi.
– Maga meg mér ide szarik, mi ez, vécé? – ripakodott rám egy férfi hang az ablakból.
Nemcsak mocskosnak éreztem magam, de kompromittálva, megszégyenítve, lemeztelenítve is e mocsokban.
Támadj, Konstanty, különben menekülhetsz, mint az onanizáláson rajtakapott kisdiák. Muszáj támadnod, kedvesem, muszáj!
– Schnauze halten, du Schwein! – kiáltottam vissza. – Ich habe den Krieg gewonnen, also werde ich auch scheißen, wo es mir passt!
Becsapódott az ablaktábla.
Hát itt állok én, Konstanty Willemann, éjnek idején a Leszno utca 52-es számú ház udvarán, itt állok én, a tartalékos tiszt, járadékos és bonviván, itt állok bevert képpel a leszart angol tweednadrágomban, és játszom a győztes németet, aki nyugodtan szarhat, ahova csak akar.
Most tulajdonképpen biztonságban éreztem magam itt, egy németet nem dobhatnak ki, kihúztam hát a mellényzsebemből a selyemkendőt, és eszeveszetten dörzsölni kezdtem vele a nadrágom, hogy végül oda dobjam, ahol már a zsebkendőt is hagytam.
Úgy éreztem, mintha tetőtől talpig szaros volnék, mintha még az orromban és a körmöm alatt is szar lenne. A körmöm alá mellesleg kerülhetett, ugyebár nem volt hol kezet mosni.
Visszamentem az utcára, s elindultam a célom felé, büdösen és tulajdonképpen kicsit mulatva az egész helyzeten – továbbra se volt semmi tervem vagy ötletem, hogyan tovább.
Elsétáltam a mentőállomás mellett.
Megálltam a Leszno utca 60. előtt. A kávéház kirakata még mindig be volt ragasztva papírcsíkokkal, talán elmenekült a tulaj, mindenesetre láthatóan nem volt nyitva a műintézmény.
Megpróbáltam: zárva a kapu.
Mit csináljak, mit csináljak?
Egyszerű!
Dörömbölni kezdtem az ajtón, mintha tűz lenne. Kisvártatva a házmester távoli hangja hallatszott.
– Jövök már, a rohadt életbe, mi az, tűz van, tudják maguk, hány óra?
Rám pislantott a kémlelőablak nagy, négyszögletű szeme. Az ép profi lomat mutatom felé.
– Ki a franc maga? – kérdezte a vice.
– Aufmachen, Polizei! – sziszegtem.
Hogy berezelt rögtön, a gazember!
Miért gondoltam, hogy gazember? Gazemberpofája volt, ennyi nem elég? Nekem is gazemberpofám van, beverték.
Nyitva állt előttem a kapu.
– Tessék, kérem… – suttogta alázatosan a házmester.
Csak intettem, és elindultam felfelé a lépcsőn, utánam a szarszag. Elhagytam a harmadik emeletet, abszolút határozott voltam, abszolút magabiztos, persze fogalmam se volt, mit szándékozom tenni.
Elővettem a zsebemből a Browningot, magam felé húztam a zárat, a töltény beugrott a tárból a töltényűrbe. Tizenhármas ajtó.
Az ajtóra tapasztottam a fülem. Csend. A lehető leghalkabban lenyomtam a kilincset. Zárva.
Úgy okoskodom: a kövér Tumanowicz nem hallotta tisztán a hangom, és biztos nem jut eszébe, hogy úgy beszélek németül, mint egy született bécsi. Salome nem mondhatta neki, mert nem tud róla, sose beszéltem előtte németül.
Szóval ha ma már háromszor működött, működhet negyedszerre is. Jó, hogy nincs kémlelőnyílás az ajtón.
A pisztolyt átraktam a bal kezembe, a jobbal kitapogattam a bokszert a zakóm zsebében, felhúztam az ujjaimra. Remélem, menni fog lövöldözés nélkül.
Vagy mégse? Talán mégis jobb lenne nem kísérteni a sorsot, nem játszani weder eine öff entliche noch eine geheime Polizei, hanem meglepetésszerűen támadni, meglepni az ágyban, a pofájába csapni…
Az ajtó gyengének látszott, úgy döntöttem, betöröm. Egyetlen, elég ócskának kinéző zár a kilincs magasságában.
Gyorsnak kell lenned, Kostek. Nagyon gyorsnak. Nem akarsz lőni. Pisztolyból lövöldözni éjnek évadján Varsó közepén nem jó ötlet. Ne lőj, Kostek, hallgass egyetlen barátnődre, bizony mondom, ne húzd meg a ravaszt. Legyen csak fenyegetés a pisztoly.
Nagyon gyors kell, hogy legyek. Mint a blitzkrieg. Különben nem fog sikerülni.
Teszek egy lépést hátra.
Sokféle ajtót betörtem már életemben.
Amikor rájöttem, hogy az úriember élete nem a valódi élet, és elkezdtem el-eljárni a Kerceli téri piac apacsaival, olcsó kisüstit inni a zsidó kocsmákban a Nalewkin, és verekedni az utcán jó házból való nemzeti radikálisokkal, vállvetve a Miła utcai, Dobra utcai srácokkal, hogy pukkadjon az endek apósom, aki kis Merész Boleszláv-kardot viselt a hajtókáján, pedig egyáltalán nem érdekelt a politika, szartam a szocializmusra, mint minden másra, csak szerettem ezt a szocialista gengsztervilágot, szerettem a súlyt a zsebemben: a bokszer, a kés, a Browning súlyát…
Szerettem endeket verni, együtt inni és kártyázni a zsidó tolvajokkal, szerettem a lengyel apacsokkal kurvázni és tangózni járni, még melózni is, bár csak sofőrként alkalmaztak, engem – vagy inkább a sárga Opelt, az jobban kellett nekik, mint én.
De törtem már be ajtót, hogy egyik-másik nemzeti radikálisnak kiverjem a fogát az albérletben, mielőtt a seggfej még kiugorhatna az ágyból. Bizony.
Tudom, hogyan kell belerúgni, hogy kinyíljon.
Akkor hát miért állok még mindig?
Miért nem rúgok bele teljes erőből a zárba, biztos lerepül, ócska, gyenge ajtó ez…
Muszáj, Kostek. Muszáj, kedvesem, muszáj, nincs más megoldás, ne félj. Itt állok mögötted, ne aggódj. Vigyázok rád.
Belerúgok. Az ajtó kirepül. Könnyen ment. Berontok. Sötét van, de már hozzászokott a szemem. Előszoba, a szögön kabát. Konyha. A szobában valaki kiugrik az ágyból. Már látom. A hájpacni. Ő az.
