A szemüvege után tapogat.
– Állj, vagy lövök! – kiáltom.
– Te rohadék! – hallom válaszul.
Már nem keresi a szemüvegét, rám veti magát.
Lőttem, a hasába. Az oldalát találtam el, de nem állította meg, a hat milliméteres gyenge, a hájpacni erős. Megint lőttem, szinte vaktában, a trikó fehér foltjára, eltaláltam, elbődült, a földre dőlt.
– Ne mozdulj! – mordultam.
Nyöszörgött, próbált felkelni, így hát nagy lendülettel fejbe rúgtam, mintha labdába rúgnék. Megreccsentek a csontjai, az oldalára és kicsit a hátára fordult. Elhallgatott.
Káromkodtam, nehogy nekem meghaljon!…
De féltem közelebb lépni. Hiába sebesült meg, ha ez az izmos kar elkap, megfojt… A mosdónál állt egy vizeskorsó, rálöttyintettem. Kinyitotta a szemét.
– Elloptad a táskám, gazember! – mordulok rá.
– Baszd meg a kurva anyád – sziszegi vérző szájjal.
– Hol a táskám, te rohadék? – mordulok ismét, állok fölötte kezemben a pisztollyal. – Beszélj, ha kedves az életed.
– Levágom a tököd, és feladom ebédre a feleségednek – felelte.
Tehetetlennek érzem magam. Itt fekszik kétszer meglőve a lábam előtt, a hatalmamban, tehetetlen, vérzik, és kicsit se fél tőlem. Mivel fenyegethetném meg, ha egyszer nem ismeri a félelmet?
Németnek kell lenned, Konstanty. Ahhoz, hogy előkerítsd a táskát, megmentsd magad mint lengyelt, most németté kell válnod. Bízz bennem, Konstanty, én vagyok az egyetlen barátnőd.
Kajetan Tumanowicz nevet a padlón, zihál, nem próbál felkelni, nem fél, nem reménykedik semmiben, nem próbál védekezni, nem vár semmit. Fekszik, nevet.
Légy német.
Ötéves vagyok. Apám huszonegy: szürkészöld egyenruha, két sor gomb, ulánuscsákó négyszögletű lapja. A térdén ülök, rövidnadrágban, térdemnél a szablya rézmarkolata…
