A napokban adtunk hírt róla, hogy a Múlt és Jövő Alapítvány kiadásában megjelent egyetlen könyvben két napló, a Kertész-napló és a Saul fia-napló, melyekben a szerző, Kőbányai János írja le gondolatait. Itt az utóbbi naplóból olvashatsz részletet. A könyv (205 oldal, 3200 Ft) ezen a címen megrendelhető: multesjovo@gmail.com
Saul fia-napló
2015. július közepe, vége
A Saul fia első cannes-i hírei nyomán – innen, Jeruzsálemből, a magyar, majd a nemzetközi online sajtóból – szenvedélyesen, sőt, mániákusan követtem (kerestem, kutattam) minden, a filmmel kapcsolatos értesülést. Az izraeli média – a mai napig – nem közölt semmit az újabb auschwitzi époszról. Az idei cannes-i filmfesztivállal kapcsolatban darab ideig a sikeres színésznőből rendezővé avanzsált Natalie Portmannak az Ámosz Oz Szeretetről, sötétségről című könyvéből készült filmje esélyei körül nyüzsgött a képernyő – megszólaltatva az írót is, aki bölcsen otthon maradt –, azonban a kedvezőtlen kritikák nyomán hamarosan elhallgatott, s aztán csak az Arany Pálma nyerteséről közöltek egy szakszerű ismertetőt a fesztivál végén. (A francia Jacques Audiard rendezte Dheepan című filmről, amely a bevándorlás/migráció európai vetületét érzékítette meg.) Az izraeli (s nem a zsidó) érdekeltség, sztori tehát hamar lejátszott. (Az Oscar-díjas színésznő Izraelben született, s alma materemben, a jeruzsálemi Héber Egyetemen is tanult két szemesztert.)
Az internetből kiszipolyozott újabb és újabb részletecskék – noha átláttam és utáltam a média rácuppanásának öngerjedő folyamatát, amely Kertész Imre Nobel-„recepciójában”, ha nem tervezetten is, de már feltárta a maga sekély vizeken szörföző természetét – csak tovább fokozták a híréhségemet: a vak és meddő vágyat, hogy többet tudjak meg a film rakétaszerűen égre kúszó sorsáról. Izgatottságomat nem igen titkolhattam izraeli feleségem előtt, akinek időnként beszámoltam a fejleményekről, s a képernyőmhöz citálva megmutattam neki a Gézáról (Röhrig) készült, egyszer csak áradni kezdő újabb és újabb fotókat a számunkra teljesen új és szokatlan tejesember-szakállal, a még bizarabb szmokinggal, sőt, csokornyakkendővel, s az annál is megdöbbentőbben neofita otthonosságával a terepen, vagy Clara (Royer) tudósi szemüvegétől és attitűdjétől szintén oly elütő estélyijét – a megszokotthoz képest oly sokkszerűen vörösszőnyeges és sztársziporkás háttérrel.
Az izraeli feleség budapesti látogatásaink során, a Múlt és Jövő ügymenetéből, megismerte a szereplőket, kávézóból, szerkesztőségből, könyvvásárok standjáról. Gézát leginkább Jeruzsálemből, a lakásunkból, ahol kétszer is vendégeskedett viharos ittlétei alatt. Egyszer egy zsidó irodalmárok találkozójára ajánlottam be (Kissufim, 2009) – rendszeres szerzőm, Hava Pinhas-Cohen, a fesztivál ötletgazdája jóvoltából –, másodszor pedig Novák Attilával (az ő iniciatívájából), a Szombat szerkesztőjéből és FIDESZ-közeli történészből a tel-avivi magyar nagykövetség kulturális ügyekért felelős tanácsosává avanzsált kollégával szerveztük meg, hogy dacára Géza New York-i illetőségének s magyarhoni névtelenségének, sőt, a mi egymással szemben viselt kölcsönös ellenszenvünknek, Gézát is beválasszák a Jeruzsálemi Nemzetközi Könyvfesztiválra (2013) meghívandó magyar íródelegáció tagjai közé, hátha akad itt kitörési lehetősége, bár maga az ingyen repülőjegy és szállás is több, mint a semmi, azaz: valami – különösen, ha révén folytatható a barátság, ami legyen is bármilyen erős, de azért a rapszodikus ritmusú e-mailekre és ros hasanai üdvözletekre redukálódás kiszívja és megkoptatja, ahogy teszi ezt e tájon a sűrűn és kérlelhetetlenül nyilazó nap minden anyaggal, amit nem zárnak el gondosan előle.
Csábító lenne elmerülni az emlékekben. Annál is inkább, mert éppen most kezdik átvenni a főszerepet az életemben: eredményeképp már nem az eseményeket, találkozásokat hajszolom, amelyekből majd emlék-kincsek kristályosodnak ki, hanem fordítva: elraktároztam már annyit belőlük, hogy felidézésük életem végéig kitöltheti azt, ami még hátravan. Ahogy már nem a mohón felvett zenéket halmozom és rögzítem gyorsan változó médiumokra – LP, CD, DVD, MP3 –, hanem időnként le is játszom őket a magam gyönyörűségére, rá-rákeresve az asszociációk kiszámíthatatlan passwordjeire nyíló archívumban. (Leginkább a mindent fölhalmozott, majd többször is átkonvertált gyűjteményt fölöslegessé tévő Youtube fájlmegosztó révén.)
Amikor bemutatták Gézát, addigra már olvastam és megragadt bennem Purim egyedül című verse (Holmi, 1990. május) – „Azt mondják, a zsidók fanatikus lelkek. / Hát nem tudom. Én fonetikus is vagyok, / azt a néhány imát, amit Nagyapától / tanultam, fonetikusan tudnám leírni maximum, / tehát magyarul írok héberül is. / Ez egyben felnőtt választásom. / Fanatikám, hogy van etikám” –, ezért rögtön felajánlottam, hogy az ekkor indult, a Nyugat szerepére törő irodalmi szemle mellett a szintén frissen indított, egykor Nyugat-ellenpólus Múlt és Jövő (1911–1944) is legyen versei otthona. (Búskomor költemény, Zaklatott ima, Budapest, Nagymama [Múlt és Jövő, 1991/1.] – ez utóbbi verse be is került első verseskötetébe: hamvasztókönyv, Múlt és Jövő, 1995.)
Ezúttal célszerűnek látszik elhagyni a – lehet, munkás, azonban az időben kronologikusan előrearaszolás okán mégis kényelmes – epikus szálat és lehetőséget. (Volt már egy ilyen kísérletem, hasonló szituációban: Kertésznapló [Múlt és Jövő, 2003], szintén itt, a Múlt és Jövőben indítva: 2002/4.) Igaz, Gézával több lenne a feldolgozandó anyag időben és térben: huszonöt év, három kontinens, Budapest–Jeruzsálem–New York háromszögében. Ugyanis könnyebb felfűzni egy ismert(té vált) hős köré egy (ön)életszakaszt (készen kapott, magától működő epikai szál!), mint „élesben” meghatározni, hogy ki is az illető a számomra, azaz: milyen viszonyban vagyok vele.
Leginkább azért, mert nehezebb azt megvizsgálni, hogy miként értékeli át ezt a viszonyt a világhír és -siker, időben és térben. Ugyanis: a híressé válás cezúrát von. Utána már „semmi sem ugyanaz, ami volt”. Sőt: ami előtte volt, annak az emléke, sőt: maga az emlék kisugárzása sem maradhat ugyanaz. (Kertész Imre Nobel-díj utáni „Kertésznaplói” [Mentés másként, Magvető, 2011; A végső kocsma, Magvető, 2014] ezzel foglalkoznak, a barátság másik, a híressé, azaz: még magányosabbá katapultált oldaláról nézve és értékelve az emberi viszonyokat.)
Minden irodalmárral kapcsolatos viszonyt az aktuális „kulturális erőtér” befolyásol. (Legalább használjam a jeruzsálemi léthez ürügyet és alkalmat szolgáltató disszertációmban [könyvben: Szétszálazás és újraszövés, Osiris, 2014] kifejlesztett fogalmat.) Ugyanis az elvileg személyes érzéseken alapuló „baráti” viszony kölcsönösen legitimál a politikai és ízléstrendek keretezte ringben, amelyet éppen ezért jól felismert döntéssorozatok formálnak, pedig csak a szeretetnek, szimpátiának szabadna.
Szeretek Gézával beszélgetni, lődörögni, sütizni, sakkozni, ahogy még létmeghatározó (önmagam megcsinálta) szerkesztői pozícióm előtt a Fölöspéldány velem egyívású tagjaival: Szilágyi Ákossal, Györe Balázzsal – vele a leginkább – , Kemenczky Judittal, Szkárosi Endrével, Temesi Ferivel. (Utólag belegondolva: ezek a kapcsolatok is a „kulturális erőterek” mentén szakadtak szét, amikor a Kádár-kor uniformis világa után, negyven év múltán visszaállt a történelmi, s ezért szerves megosztottság állapota, s vele az öröklött ellenpólusok mentén homogenizálódott kulturális erőterek.)
Az irodalmi barátságokat ki nem mondott elvárások – is – befolyásolják. Géza esetében ez a, lehet, követelőző kívánalom a számomra vitathatatlan, már az első verse elolvasásakor felfedezett, s mégpedig a kollektív zsidó emlékezetből kibontott s a zsidóság keretei között továbbfejlesztett tehetségéből fakad: nevezetesen, hogy ő egy nagy költő. Ez hívja ki a, lehet, féltékeny elvárásomat, hogy verseit elsősorban a Múlt és Jövőben publikálja, azaz: a tehetségével legitimálja a folyóirat beteljesítette „kulturális erőteret”, mert szamizdat-marginális folyamatos túlélését csak ilyen rendkívüli teljesítmények folyamatosan lüktető fel-feltűnései igazolhatják. S leginkább azért, mert fehér holló-ritka kulturális-egzisztenciális attitűdje nem is egy szintén eldöntött hiten, hanem inkább egy azon felüli tudáson alapszik: nevezetesen, hogy zsidónak lenni all after all nívós, előkelő dolog az európai, s benne a magyar kultúrában. Ez a Múlt és Jövő (1911–1944, 1988– ) leglényegibb ügye és üzenete.
Noha e tudást/hitet nem igazolja vissza semmilyen előzmény-példa. Már az első magyarrá vált zsidó irodalmárok: Kiss József (Mezőcsát, 1843–1921, Budapest) és Makai Emil (Makó, 1870–1901, Budapest) fellépésétől kezdve a zsidók számára megkérdőjeleződött a magyar kulturális térben elfoglalható „egyenlőség”. Bizonyára ezért, éppen ők, az elsők, akik maguk is meghatározó zsidó költői programmal léptek föl pályájuk kezdetén (Kiss József, Zsidó dalok, 1868, Makai Emil, Zsidó költők, 1892) teremtették meg a nem zsidó, ún. univerzális fórumot A Hétet (1890–1924), a Nyugat (1908–1941) dobbantóját, mégpedig a meghatározó magyar zsidó funkció beteljesítésére – amelynek az volt a programja, hogy „szétszálazza és újraszője” a magyar kultúrát. Nem úgy, mint a régi és az új Múlt és Jövő, amely a zsidó kultúrát szálazza szét, s szövi újra magyar fonalakból. Ellenpéldát csak Kertész Imre furcsa, majdnem megmagyarázhatatlan teljesítménye s e teljesítmény sikere nyújtott. S az is csak ideig-óráig, s persze kényszerből – meghajolva a Nobel-(elő)ítélet előtt.
(A zsidó programmal fellépő, s az ahhoz mindig hű Pap Károly kánonba emelését, életében és utána, éppen a „nem zsidó zsidók” akadályozták meg. Ha valamiben sikeresnek mondhatom programomat – az az ő igazi posztumusz világhírének „megcsinálása” volt. Az Azarelt hét nyelvre „adtam el” [angol, német, spanyol, francia, holland, héber, orosz], s a kiadások kitűnő sajtót is kaptak, noha, igen jellemző módon, ez a Márai Sándoréval vetekedő recepció nem csorgott vissza a magyar médiába. Pap Károly – hogy megint, legalább én használjam a disszertációm egyik kutatási kérdését [nevezetesen azt, hogy a zsidó irodalmárok milyen kulturális erőterekben, s ezekben magukat milyen százalékos arányban megosztva publikáltak] – az írói jelenlétét tekintve szinte mértani pontossággal osztotta meg magát a Patai József szerkesztette Múlt és Jövő és a Nyugat között, azaz: a zsidó és ún. univerzális kulturális tér között. Ahogy a másik, nemcsak írásban, de attitűdben is példaképem: Komlós Aladár.
Géza első kötetét, a hamvasztókönyvet Pap Károly emlékének ajánlotta – noha róla soha egy sort sem írt –, feltehetőleg e hely/állás-foglalással azonosuló gesztusként. Clara Royerral, a Saul fia másik alkotójával szintén Pap Károly hozott össze. Lefordította franciára egy kötetre való elbeszélését, aminek a megjelenését a kiszemelt párizsi kiadó csődje akadályozta meg, de írt róla tanulmányt is: Az apai Törvénytől az anyai Írásig. Pap Károly és Gelléri Andor Endre. [Múlt és Jövő, 2008/4.])
***
Géza annak idején megkeresett: „Jánosom, nálad nem megy, egy sort sem írnak a könyvemről (hamvasztókonyv, 1995), ne haragudj, ha megpróbálom máshol” (Fogság, Széphalom, 1997; Éj, Széphalom, 1999; Sziget, Széphalom, 2000), de máshol sem „ment” az, ami eredendően a tartalma és attitűdje okán „nem mehetett”. (A Rebbe tollatépett papagája, Múlt és Jövő, 1999; Törvény, Múlt és Jövő, 2006; Honvágy, Múlt és Jövő, 2010.)
– Géza is el fog hagyni! – Tört fel belőlem, önmagam számára is meglepően, a vallomás. (Sőt, az elhagyás fogalmát lélek-szótáramban árulásnak fordítva.)
Teljesen logikátlanul. Hiszen Géza huszonöt éve hű a Múlt és Jövőhöz, azaz: az ügyhöz, még egyszer: a hithez, hogy zsidónak lenni a szellemi életben is elegáns. Friss világhírének semmi köze a folyóirathoz. Sőt – ebben Kertész Imrével szemben is egyedi példa – az irodalomnak sincs köze. Vagy ha igen, az irodalmi magatartása nyerte el benne Jób-jutalmát, mert ez „írta” a fantasztikus sikerbe fölfúródó „önéletrajzát”. Azaz az irodalmi marginalitás attitűdje „jött be”. Mégpedig kristálytisztán, mert Géza „véletlenül” maga is filmrendező. A rendszerváltás korában készített, s akkoriban a tévében (egyetlen egy volt belőle akkor még) gyakran vetített ötperces filmetűdjei sikeresnek számítottak, ezért megalapozhatták volna filmes pályafutását. Érthetetlen volt, hogy a már akkor is a társadalmi elfogadottságában sikertelen költészetért – az utolsó igazán sikeres magyar költő Nagy László (Felsőiszkáz, 1925–1978, Budapest) volt, s egy szűkebb szubkultúrában Petri György (Budapest, 1943–2000, Budapest) – hirtelen kilépett a filmes világból, s a Magyar Zsidó Múzeum tárlatvezetői posztjára cserélte jól induló filmrendezői lehetőségeit, abból a megfontolásból, hogy „nem fogok egész életemben pénzért szaladgálni és kuncsorogni”.
A marginális helyzet kettős, mégpedig ellenirányú mozgások és erőkifejtések egymásnak szikrázásának az eredménye. A látszólag mozdulatlan viszonyban két erő(tér) feszül egymásnak: a többségé, amely tudatosan erre pozicionált „szakértői”, vagy pedig csak a tehetetlenségi, nehézkedése révén margóra szorít, valamint a margólétet „vállalóé” – aki e szorításnál erősebbnek hiszi magát és az igazát. Az egymásnak feszülés roppant energiáiból szabadul föl nagy ritkán az elsöprő siker – a többség legnagyobb megdöbbenésére. A margólétbe vonult számára mindebben nincs semmi meglepő. Azért vállalta a margólétet, mert százszázalékosan biztos abban, hogy önmaga választásában neki van igaza – életében vagy halálában. (Vállalta? Messzire vezető – noha igencsak idetartozó – kétely. Vajon a margólétet „vállaló” tudna-e nem a margón, hanem a mainstreamben élni? Feltehetően: nem. Ezért a „vállalás” hősiessége is elveszíti értékét. Hiszen a margón élőnek a többségi normális élet lenne az ún. „vállalás”. Annál is inkább természetes állapot ez, mert a sorssá írt önéletrajzát a legritkábban igazolja-legitimálja vissza a siker, s ezért csak a saját lelke igazát éli „egoista”, „narcisztikus” módon.) Kertész Imrével is megtörténhetett volna – hiszen több mint negyed évszázadot töltött el számottevő siker nélkül a Sorstalanság megírása után –, hogy soha nem ér nyomába a siker. S ebben nem az lett volna az igazán tragikus, hogy további jelentékeny műveit nem írja meg (ugyanis már megírta azokat), hanem az, hogy a világ nagy része nem ismeri meg a munkáit: azaz mi lettünk volna szegényebbek, és nem ő. Hiszen az öröm, a kielégülés elégedettsége (igen, ez csak a szexuális kielégüléssel összehasonlítható érzés), amely egy nagy mű megírásával jár – kijutott neki. Azonban fölösleges lenne lebecsülni, hogy – mint a bibliai Jób, az élete végén – mégis részesült a siker mindennapi dimenziójában is. Leginkább ennek köszönheti például azt, hogy a mai napig e sártekén tartózkodik. (A mai magyar egészségügyben az ő betegségével – ha nem lenne kivételes hírű-sikerű személy – esélye sem lenne az életben maradásra.) Az effajta siker nem tekinthető kompenzációnak. (S ezért a Jób-példa példám sem egészen találó.) Ugyanis azt senki nem adhatja vissza neki, hogy nem volt módjában sikeres fiatal vagy sikeres középkorú írónak leledznie. Amikor megismertem – a szigligeti alkotóházban –, már ismert, kisebb sikereket elkönyvelt, reményekre jogosító pályakezdő voltam, ő pedig egy régen leírt szerző, és kedves, szorgalmas fordító.
Géza is megírt egy tekintélyes költői életművet, amelynek – a súlyához képest – szinte nem volt recepciója. Az antirecepció elválaszthatatlan az őt közlő-elismerő-éltető, de életben nem tartó, hasonló „kulturális tér” recepcióhiányától. A saját életével írt, igencsak autentikus és egyedi önéletrajzi thrillerje olyan mélységes szakadékokba dobta őt, olyan mély egzisztenciális és szellemi magányba és megpróbáltatások közé, amelyből csak ilyen sikerdetonáció útján lehet – esetleg – kiszabadulni. Láttuk: a „váratlan” siker égre kúszó rakétájához energia szükséges, ami pedig az antisiker, a pokolraszállás/-vettetés ellen kifejlesztett roppant ellenállásból, azaz: a leglentebb lenti létnek hátatfeszítésből ered.
Ez a fölismerés akár megnyugtató ír is lehet mindazok – köztük jómagam – számára, akikben fölötlik, hogy miért nem vele esett meg ez a siker! Rá lehet keresni a saját életrajz-életben: megjártad a poklot? Hiszen a siker-rakétának ez az igazi kilövő állomása és ballisztikus pályára irányító ereje.
