Az egyetlen fiam (1936), Japánul: Hitori no muszkó, angolul: The only son, Rendezte: Ozu Yasujiro
Írta: Ferber Katalin
1931-ben készült el az első hangosfilm Japánban. Abban az évben foglalta el Japán Mandzsúriát. Akkor vált politikusoknak, üzletembereknek egyaránt világossá, hogy az országot elérte a gazdasági válság, s minden erőfeszítése ellenére a nyugat nem fogadja sem el, sem be egyenrangú partnerként Japánt.
A szigetország lakói 1936-ban, amikor Ozu első hangosfilmje elkészült, megtapasztalhatták saját hazájuk szélsebes felkészülését a háborúra. Az ország kormányozhatatlanná vált. A hadseregen belüli szélsőséges fasiszta csoportok puccskísérlete ugyan nem sikerült, de több volt kormánytagot megöltek.
A szegénység, különösen vidéken elviselhetetlen méreteket öltött. A teljesen eladósodott vidéki családoknál gyakori volt, hogy leánygyermekeiket adták el nyilvánosházaknak, mert ezzel azonnal készpénzhez jutottak..
Az Egyetlen fiam is a szegénységről, s annak keserű következményeiről szól.
Ozu Nagano megye északi részére visz bennünket, ahol a fiatalon megözvegyült asszony egyedül neveli kamaszodó kisfiát. Japán egyik legnagyobb selyemtermelő vidékén járunk. 1923-at írunk, s az akkori gazdasági fellendülésből igen kevés jut a vidéki embereknek.
Az asszony selyemgubókat bont leheletnyi vékony selyemszálakká. A ház előtt a hirdetés:
Tavaszi selyemgubókat veszünk.
Aprólékos munka ez, rengeteg selyemgubó kell a selyemhez…
Ebből azonban nagyon nehezen lehet megélni, ezért aztán szó sem lehet egyetlen fia, Rjószuke továbbtanulásáról, bár okos és a tanítója is a tanulást javasolja.
A gyerek az iskolában, a tanító kérdésére, hogy továbbtanul-e, örömmel feleli, hogy tovább akar tanulni, otthon azonban anyjának azt mondja, tudja, milyen szegények. A füllentés kiderül, mert a tanító felkeresi az anyát és kisfiát, hogy megköszönje a jó döntést. Mosolyogva szürcsöli a felkínált teát, miközben az anya zavarában elsápad.
Könnyen átsiklunk ezen az apró hazugságon, holott az egyik legfontosabbat mondja ezzel Ozu. Néhány perc mindössze ez a jelenetsor. A japán társadalom íratlan szabályait nem ismerőknek ez mindössze egy gyerek csínytevése. Pedig ez ennél sokkal nagyobb súlyú. Az helyzetre adott (s a valósággal ellentétes) válasz mindennél fontosabb az egyén megítélésében, e nélkül senki nem tudna közösségben élni.
A tanító még elújságolja, hogy ő Tokióban folytatja életét, majd az anya és kisfia sírva beszélik meg, hogy mi történt valójában. Az özvegyasszony megígéri kisfiának, hogy mindent megtesz a gyerek továbbtanulásáért, bár ez nagyon nehéz lesz neki.
A kisfiú továbbtanul, s több mint egy évtizeddel később az anya meglátogatja a fővárosban. Egyetlen szó nélkül tudomásul veszi, hogy fia megnősült, sőt már kisfia is van, aki néhány hónapos. Nem tudott róla.
Kopár síkságon, megdöbbentő szegénynegyedben vagyunk, ahol néhány gyárkémény és egy közeli szövőgyár zaja jelzi csak a fejlett japán gazdaságot, gazdagság nélkül.
Olcsóbb itt a lakásbérlet, mondja anyjának szabadkozva a fia. A zajt pedig megszoktuk, teszi hozzá, s látjuk az édesdeden alvó kisbabát.
Felbukkan a feleség, nagyon igyekszik, hogy anyósával elfogadtassa magát. A férfi, Rjószuke, aki esti iskolában matematikát tanít, kollégáitól kér kölcsön pénzt, hogy anyjának megmutathassa Tokió néhány nevezetességét. A kölcsön felét kollégái egyike uzsorakamatra adja. Rjószuke elviszi anyját néhány szépséges helyre, aznap este azonban vita robban ki közöttük. Az anya nem tartja elég törekvőnek a fiát, és csalódottságának ad hangot. A fia megpróbálja elmagyarázni, hogy Tokióban nagyon nehéz érvényesülni, hiszen a volt tanítója is mindössze egy kisvendéglő tulajdonosa, az ő álmaiból sem valósult meg semmi.
Elérkezik az utolsó nap, a pénz azonban már elfogyott, így a feleség eladja az egyik kimonóját, hogy mindannyian elmehessenek Tokió szépségeit megcsodálni.
Éppen elindulnak, amikor a szomszéd család kisfiát baleset éri, s ezért Rjószuke gondolkodás nélkül odaadja a sérült gyerek anyjának a pénzt, hogy kórházba tudják vinni. Az anya váratlanul elérzékenyül, és kijelenti, büszke a fiára. Nem mennek sehova, hisz nem maradt egyetlen fillérjük sem.
Nem volt mégsem hiábavaló, hogy az anya házát éppúgy eladni kényszerült, mint csöppnyi földjét. Munkásszálláson lakik idős kora ellenére, mely akkoriban csak a legszegényebbek lakhelye volt.
Rjószuke, anyja hazautazása után feleségének fogadkozik, hogy továbbtanul. Az anya pedig Naganóba visszatérve, a szövőgyár takarítójaként meséli büszkén kolléganőjének, mily sikeres lett fia, Rjószuke a nagyvárosban. “Boldog vagyok”, teszi hozzá, holott az utolsó képsor mindnyájunknak az ellenkezőjét sugallja.
Ozu filmje nem volt sikeres, pedig a filmgyár erre számított.
A mozgókép egyik legnagyobb mestere 1937-ben már katonaként Kínában harcolt a Császári Hadsereg tagjaként. Sok évnek kellett eltelnie, amíg újabb filmet tudott forgatni. Ez a filmje azonban méltatlanul elfeledett, holott szívtépően reális.
