David Brooks: Úton önmagunk felé [The Road to Character] – Libri Kiadó, 2016 – fordította Dövényi Ibolya, a verseket fordította Abody Rita – 370 oldal, puha kötés – ISBN 978 963 310 629 9
Furcsa helyzet az, amikor egy olyan könyv kerül a sikerkönyvek közé, amelyik szembe megy a sikerre segítő trendekkel. Persze, az eset nem példátlan, s aki figyel, könnyen érezheti úgy, hogy trendé válik a trendellenesség. Mi más hozhatta volna meg – ötven év késéssel – a megérdemelt sikert John Williams regényének Stoner-nek? Hiszen Williams a szépirodalom eszközeivel ugyanarra hívta fel a figyelmet, mint most David Brooks: az autonóm, nem külső ítéletek alapján rendezett személyiség fontosságára! Williams egy kibontakozóban lévő áramlat ellenében fogalmazta meg megrendítő regényét, Brooks pedig napjainkban keresi a megoldást, ami kimozdíthat minket az egoizmus posványából.
Az Úton önmagunk felé szükségszerűen egyszerűsít és általánosít, mert Brooks csak így lát esélyt arra, hogy megragadja és bemutassa azt, amit – tömeglélektani szempontból – fontos gondol. Az általa körüljárt kérdéskör annyira triviálisnak – és ezért illékonynak – tűnik, hogy hajlamosak lennénk elsiklani felette. A probléma a maga abszurd pőreségében így (is) megragadható:
Az esszéista Joseph Epstein tette azt a megfigyelést, hogy míg fiatal korában a trafikokban a nyitott polcon voltak a cigaretták, és a pult mögül adták az óvszert, most az óvszerek vannak nyitott polcon, és a cigarettát kell az eladótól kérni.[312. oldal]
Persze, ez nem a probléma maga, hanem annak csak egy tünete. Olyan tünet, amilyenből százat, sőt ezret is fel tudunk sorolni. A kulturális és pszichológiai változások átjárják az egész emberiséget, s miközben ez sok szempontból felszabadulást jelent, azonközben hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ezek a folyamatok az ember önképét alakítják át. Véglegesen és talán végzetesen!
Korunk – David Brooks megfogalmazása szerint – a NAGY ÉN kora, amikor egyfajta vitathatatlanul fontos „felszabadulás” mellett nem vesszük figyelembe azt, hogy mit veszítünk közben. A siker, a pénz, a hatalom és a népszerűség szempontjainak rendeljük alá az életünket és közben könnyedén lemondunk a belső értékekről. Az énünket ki- és beteljesíteni akarjuk, ahelyett, hogy művelnénk, szabályoznák, ne adj’ Isten, valamilyen cél érdekében legyőznénk! Az én – Brooks meglátása szerint – eszköz helyett cél lett. S valljuk be, legalább magunknak, hogy ez (1.) így van, (2.) ijesztő, (3.) lehangoló.
Brooks mondandója alátámasztásához fejezeteken keresztül sorolja a példákat Szent Ágostontól Georg Eliot-on keresztül Georg Catlett Marshall-ig. Pszichobiografikus elemzéseken keresztül mutatja be, hogy ezek a nagyon eltérő emberek mind-mind képesek voltak arra, hogy felülemelkedjenek az énjükön, s úgy legyenek naggyá, hogy közben belső integritásukat is fejlesszék. A „nyárykrisztiános” példaképállítás ebben az esetben komolynak tűnő háttérelemzéssel karöltve adja meg azt, amit Brooks célul tűzött ki. A magyar olvasó számára nehézséget okozhat, hogy olyan példaképekről van szó, akikről – az esetek többségében – szinte semmit nem tudunk, s így kénytelenek vagyunk hinni a szerzőnek. (Mondjuk Ágoston és édesanyja kapcsán tudok számos más, érvényes megközelítési módot, Josten Gaarder regénye a Vita Brevis egy teljesen más Ágostont mutat!)
David Brooks könyve igazolás és támasz lehet azoknak, akik tőle függetlenül is a belső utak felfedezésével vannak elfoglalva. Arról fogalmam sincs, miként hat, hat-e egyáltalán azokra, akik a „mai világ” trendi gyermekei, akik még nem tapasztal(hat)ták, vagy már elfelejtették, hogy
az Öröm nem abból származik, ha megdicsérnek minket. Az öröm spontán, erőlködés nélkül, szabadon ragyog fel. Ajándék, amire legkevésbé sem számítottunk. Azokban a röpke pillanatokban tűnik fel, amikor tudjuk, miért pont itt vagyunk, ahol vagyunk, és milyen igazságot szolgálunk….[346. oldal]
