Dorthe Nors: Karateütés – Park Kiadó, 2016 – fordította Kertész Judit – 152 oldal – ISBN 978 963 355 228 5
Tudom én jól, szükséges, hogy a kultúra különböző ágai és szintjei át- meg átjárják egymást. Mégis furcsa, hogy Dorthe Nors novelláit világszerte azzal reklámozzák, hogy a „Nagy” Oprah is megdicsérte a Karateütés című kötet novelláit! Bevallom, nem sokat tudok Oprah-ról és az Oprah Winfrey Show-ról, de bízom abban, hogy az utókor inkább Dorthe Nors novelláit fogja olvasni, mint a Show-t nézni.
Oprah W. az első afroamerikai nő, aki milliárdos lett, kiskorában a családtagjai közül többen is szexuálisan zaklatták, stb. – ezek alapján inkább lehetne az egyik novella szereplője, még akkor is, ha a tőle idézett reklámmondatban a dán bútorokhoz hasonlítja ezeket az irodalmi alkotásokat:
Olyanok ezek a dán novellák, mint a dán bútorok: takarékosak és tökéletesek.
Én a bútorgyártók nevében tiltakoznék, mert ezek a novellák letisztultságuk mellett– szerencsére! – kényelmetlenek, kiszámíthatatlanok és abszurdak. Egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy elringassák, vagy megnyugtassák az olvasót.
Dorthe Nors novellái részletekre érzékeny, éles szemről árulkodnak, világos, hűvös, szinte riporteri hangot használ, s ezáltal a leghétköznapibb történetet is olyan élessé és kontrasztossá válik, mint a legmegrázóbb fantáziajáték, aminek nem lehet köze a hétköznapi valósághoz. A kötetben mindkettőre találhatunk példát: a korábban a Librariuson megjelent Azon a nyáron című novella, vagy a Kölcsönös mészárlás apró dolgokról tudósít, s különlegessé csak a részletek által változik. A Buddhista című történet főhőse – kirúgott, elvált minisztériumi alkalmazott – egész karriert lohol végig a szűkre szabott keretek között, a „jóságot” mindig szem előtt tartva. Viselkedését ismerősnek érezheti bárki, csak a kontraszt szokatlan:
Hogy megkapja az állást, hazudnia kell. Nem, fogalmazzunk másképp: Hogy megkapja az állást, saját szájába kell adnia bizonyos szavakat. A jó ügy érdekében szabad ilyet tenni, és neki komoly gyakorlata van ebben. Alapos és pontos pályázatot ír. Gond nélkül figyelmen kívül hagyja, hogy tulajdonképpen már nem él együtt a nővel, akit a pályázatban feleségeként tüntet fel. Az sem okoz problémát, hogy charlottenlundi címéről átirányítsa a postáját. Néhány apróságot kihúz az életrajzából, és mihelyt végez, postázza. Hogy ébren fekszik egy gumimatracon albérleti szobájában, az nem azért van, mert hazudott. Már eljutott addig a meggyőződésig, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ha ébren fekszik a gumimatracán, az azért van, mert tépelődik, hogy a szervezet vezetői hogyan is boldogulnának nélküle. Természetesen sehogy.
Kevesen vannak, akik elmondhatják magukról, hogy a fenti leírás alapján nem ismernek rá valakire a környezetükben, s talán ennél is kevesebben, akik magukra ismernek. Dorthe Nors ebből a földhözragadtan realista állapotból indítja a történetet, a kibontakozás meglepő és szinte szürreális… annyira, hogy már majdnem reális. Olyan igazságokat mond ki, amikre gyakran gondolni sem merünk, s olyan dolgokat hallgat el, melyekkel a kongó üresség elleni pótszerként töltjük tele az életünket. Olyanok ezek a novellák, mint a torzításmentes tükör, amiről – anélkül, hogy tudnánk róla – muszáj elhitetni magunkkal, hogy torzít.
Én nem tudom, hogy milyen a túlvilágon a könyvellátás, de abban biztos vagyok, hogy Örkény és Karinthy is elismerően csettintenek a Karateütés olvasása közben, s – szemben velem – még azt is tudják, hogy nincs annál nagyobb csavar, mint hogy ezt a könyvet Oprah reklámozza.
